Kós Károlynak kultusza van. Nem olyan, mint egy másik erdélyinek, Wass Albertnek – annál tartósabb és sokkal gyökeresebb. Kós Károly könyveit talán már nem olvassák annyian, de építészeti munkássága több mint 100 éve elevenen él, sőt nemcsak él, de eleven rajongás tárgya is. Zebegényi templom, Budapesti Állatkert, Erdély – és persze a Wekerletelep. Utóbbi még mindig képes elvarázsolni a nagyvárosba telepített kisvárossal, de beszédesek az itteni, kiemelkedően magas ingatlanárak is. Ennek a cikknek három szereplője lesz: Kós Károly, Anthony Gall és a Wekerle. Az ausztrál származású Anthony Gall építész az erdélyi polihisztor munkásságának legismertebb szakértője, akinek most jelent meg a legújabb Kós Károlyról szóló kötete, Kós, aki nem csak máig meglévő épületeivel, de utóhatásával is masszívan a magyar épített örökség része – és egyik korai munkája, a Wekerletelep, ami a XXI. században is hatásosan illusztrálja mindezt és az előbbi állításokat.
A XIX. század végén járunk, amikor Budapest lakossága hirtelen két és félszeresére nőtt. Ugrásszerűen fejlődött a kereskedelem és a gyáripar, a vidékről érkező munkavállalók beáramlásával azonban a lakásépítés nem igen tudott lépést tartani. Ugyan kapitalizmus volt akkor is – de figyelem! –, az akkori kormányzat mégis úgy gondolta, ebben a helyzetben nekik is teendőjük lenne. A Körút környékén elszaporodó, sokemeletes gangos bérházak helyett és mellett a vidékről érkezőkre nemcsak munkaerőként gondoltak, hanem úgy is, hogyan lehetne csökkenteni bennük a sokkot, amit a kertes-fás, falusi környezetből való kiszakadás és utána a komoly népsűrűségű bérkaszárnyák világa jelenthet.
A Magyar Királyi Pénzügyminisztérium 1912-ben írta ki a pályázatot Európa akkor legnagyobb kertvárosi jellegű lakótelepére. Mert lakótelep volt és az ma is, csak mi éppen egészen más képet őrzünk a lakótelepről. Az általános tervek elkészítését a meghívásos pályázaton az akkor 29 éves Kós Károly nyerte meg: később aztán az egyes házak megtervezéséhez Zrumeczky Dezsőtől Györgyi Dénesig több fiatal kollégáját is bevette. A kormányzati koncepciónak megfelelően háromféle épülettípust terveztek a telepre: családi iker- és sorházakat, emeletes, csoportosított bérházakat (főleg a telep központi terére), az egyedülállók számára pedig afféle garzonházakat. A fiatal Kós erdélyi mintákat követett: „az emlékezetembe idézett, látott ismerős bel- és külföldi téralakítások közül kiválasztottam a szerintem legsikerültebbeket (szebeni Groszer Ring és a kolozsvári Mátyás király tér), ezek pozitív tanulságainak tapasztalatai alapján fogalmaztam az én javaslatomat.”
A Wekerletelep építése 1908-ban kezdődött meg későbbi névadója, az aktuális miniszterelnök (és egyben egy ideig pénzügyminiszter) Wekerle Sándor kezdeményezésére. A kis méretű telkeket eredetileg munkásoknak szánták, a telep létesítésének első évében kizárólag állami alkalmazású családfők családjai kaptak itt ingatlanokat, később az ideköltözők között megszaporodtak a környék gyárainak munkásai, aztán egyre több lett a tisztviselő, mivel jött a világháború, másrészt mindezt mégiscsak inkább a kispolgárság tagjai engedhették meg maguknak.
A Wekerlére végül szinte egy közepes kisvárost terveztek: 1925 végéig több mint ezer ház épült meg összesen 4412 lakással és többségében két- három- négylakásos földszintes házakkal, de a kiemelt helyekre többlakásos és kétszintes épületek kerültek. Kós tervében a középkori erdélyi városok szerkezetéből indult ki, a központi (1987 óta Kós Károly) térből csillagalakban összesen nyolc sugárút fut ki, ezekhez csatlakoznak a kisebb utcák a már említett földszintes házakkal.
És persze apró kertekkel. Mert a kertváros koncepciónak megfelelően a negyed építésekor elültettek 50 ezer fát is, a telepgondnokság kertészete pedig növényekkel, palántákkal segített a lakóknak a saját kertek „beüzemelésében”. Közös kertenként 16 gyümölcsfára is gondoltak, mivel a terület homokos talaja kedvezett a csonthéjasoknak – lakásonként négy gyümölcsfa járt. Ott jártamkor feltűnt, milyen sokfajta kerítés övezi az ottani házakat: a kerítések mellé eredetileg sok helyen ribizlibokrokat telepítettek. (1917-ben olyan jó volt a ribizlitermés, hogy átlagban négyszeresét hozta vissza a lakók éves lakbérének – mert természetesen a telepen lakbér volt.)
Anthony Gallnak ez a mostani a legújabb, de nem az egyetlen Kós Károly kötete. A legnagyobb még 2002-ben jelent meg (Kós Károly műhelye – Tanulmány és adattár; kiadó: Mundus), de folyamatosan kutatja, sőt bizonyos értelemben tovább is építi Kós Károly életművét. 1994-ben az ő közreműködésével épült fel végre a székelyföldi Siklódon az az apró református templom, amit Kós még 1948-ban tervezett meg, és a Ceaușescu-érában esélye sem volt, hogy valóság lehessen belőle.
Erdélybe járni és feldolgozni Kós Károly életművét. Az ausztrál származású építész még kamaszként járt szüleivel először Magyarországon, aztán 1993-ban végleg itt telepedett le. Már brisbane-i építészhallgatóként is erős kötődése volt a magyar kultúrához és Kós Károlyhoz – róla írta a szakdolgozatát és többek között a polihisztor életművén és sorsán keresztül ismerte meg az enyhén szólva is egzotikus magyar történelmet. Állítása szerint neki köszönheti, hogy tájékozódni tudott az itteni viszonyokban. És építészként is. Mert ugyan első munkáját Kós után kutatva kapta meg erdélyi útjai egyikén, amikor a kalotaszegi Magyargyerőmonostoron egy parókia építésével bízták meg, aztán 1995-től már a Budapesti Állatkert építészeti munkáiban vett részt, mint műemléki szakértő.
Származásukban majdnem száz év és több ezer földrajzi kilométer választja el őket, építészeti felfogásukban mégis van valami regionalizmusban gyökerező közös. Mindketten valamilyen építészeti tradíciót tudtak sikeresen folytatni – aki ismeri például a később Ybl-díjat is kapó Antony Gall (sok magyar kollégának már csak Tóni) erdőbényei Béres borászatának helyi tufakőből emelt épületét és azt, amilyen természetességgel beleül a Szokolya-hegy egyik völgyhajlatába, tudja, miről beszélek. (Vagy Ybl szállodaépületének finoman perspektivikus homlokzattorzítását és földszínét a Lánchíd budai hídfőjénél, ami egyszerre sokkal ismertebb és sokak által vitatottabb tervezése is.)
Kós Károly Trianonig sztárépítésznek számított Magyarországon, ő mégis elszakított szülőföldjét, Erdélyt választotta kulturális mindenesként számunkra sokkal kevésbé ismert épületekkel Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Az ausztrál származású Kós Károly-szakértő-építész új könyvében sokak számára lehet ez egy ismeretlen világ, de hasonlóan fontosak, mint amiket Budapesten ismerhetünk.
Kós Károlyé ilyen életmű: a 264 oldalas kötetben a Wekerlére két oldal jutott.
Infó:
Anthony Gall: Kós Károly
(Az Építészet Mesterei sorozat)
Holnap Kiadó, 2019
