Megdöntőtámadtak

Minket folyton „megdöntőtámadnak”, azaz döntő támadást indítanak ellenünk. A szót nem én találtam ki, hanem Lázár Ervin hagyta itt nekünk örökül. Kéretik mindenkinek elolvasni a Négyszögletű Kerek Erdőt, mindjárt jobban értik majd a politikát is. Az újabb támadásról a napokban parlamenti elnökünk mesélt a Katolikus Rádiónak. Egyszer érném meg, hogy a világ gonoszai ne pont minket döntőtámadjanak meg, de hiába: már megint itt az új galaktikus méretű küzdelem. Volt már néhány, de hát a Csillagok háborújának is már a sokadik része megy.

A miniszterelnök szokott pénteki hadparancsában fel is szólított minket a nemzeti konzultációra, mert így kap „biztos hátországot a nemzetközi küzdelmekhez”. Azért jó volna tudni, éppen melyik háború zajlik, csak úgy általában nehéz hátországoskodni. Az eddigiekből hirtelenjében a nemzetállamok és a globalista világállam, valamint a keresztény hagyományok őrzői illetve az isten-nemzet-család gaz ellenfelei közötti háborúra emlékszem. Voltak mások is, amelyek a hanyatló Nyugat és az emelkedő csillagú Kelet, a józan emberek és a brüsszeli bürokraták, vagy a 68-asok és a nem tudom, hányasok (mindenesetre a felvilágosodás előtti szellemi évjáratok) között folytak.

Álmélkodhattunk azon a dicsőséges hadjáraton is, amelyet egyes kormányférfiúk a közpénzek ellen folytattak, utóbbinak komoly veszteségeket okozva. Lehet, abba sem hagyják, hogy írmagjuk se maradjon. Mármint a közpénzeknek. Leginkább a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél harcmodorát lesték el Csukás István Pompomjából: ami közvagyontárgy feltűnik a közelükben, arra lasszóként rávetődnek, és magukhoz húzzák.

De ez csak mellékhadszíntér, a házelnök talán ezért nem is említette. Mindig a fő ellenségre kell rámutatni, különben a hátország megzavarodik. A Négyszögletű Kerekerdőt uralni akaró Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon például hibátlan érzékkel nevezi meg a félelmetes „pomogácsokat”: ijesztően hangzik, de senki sem tudja, pontosan mit takar. Amikor Bruckner Szigfrid, a fogfájós öreg oroszlán felveti, hogy talán beszélni kellene a pomogácsokkal, Zordonbordon ráripakodik: azokkal nem lehet tárgyalni! „Egy dolog segít csak: a harc!” Nem csoda, hogy 2030-ra a házelnök szerint talán nem is lesz Európai Unió – mit lehet kezdeni a kard ki kard idején egy elöregedett, nyámmogó, fogatlan oroszlánnal. Az Unió se jobb, mint Bruckner Szigfrid, folyton csak holmi megegyezésekről papol.

A mi saját házi Zordonbordonunk (fejméretét nem ismerem, de úgysem a külső számít) világossá tette: nincs béke, „két, kompromisszumra nem hozható oldal” csatázik. Az egyik oldalon a „korlátlan szabadság” züllött hívei, a másikon, akik „rend és szabadság egyensúlyára épülő demokráciát” akarnak. A demokrácia szó használata kicsit megzavart, de azért rájöttem, hogy kormányunk az utóbbi oldal zászlóvivője. Nálunk szabadság és rend egyensúlyában tényleg semmi hiba: nekik mindent szabad, minket meg rendre tanítanak. Vagyis fifty-fifty.

Eszerint most a rend ellenségei a pomogácsok. Ez azért jó, mert az ellenzék így nemcsak hazaáruló: átsorolták a torvényes rendet felborító bűnözők oldalára. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonék katonája, a Feddhetetlen előnévre hallgató Budai Gyula semmisítette meg erkölcsileg leginkább az ellenzéket: a baloldaliak „falaznak a börtönbiznisznek és az azon nyerészkedő baloldali ügyvédeknek”. A morális felháborodás hevében ki veszi észre, hogy a legtöbb ilyen ügyet egy Fidesz- közeli, most gyorsan felszívódó ügyvédi iroda vállalta, amivel persze bűnt nem követtek el. Ezzel legalábbis nem.

Azt is tudjuk Lázár Ervintől, hogy a pomogács-félékkel való riogatásból dupla a haszon. Egyrészt rögtön mindenki elkezd védelmező vezérre vágyni. Amikor az egyik erdőlakó félénken megjegyzi: „itt, kérlek, köztársaság van”, Zordonbordont ez igen kevéssé zavarja: „Na jó, segítek. De nem ingyen ám! Adjátok ide a kincseiteket!” Az erdőlakók egy darabig be is dőlnek: „Jaj, ne hagyj itt bennünket, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon! Jaj, mi lesz velünk!”

Az lesz velük – és ez a pomogácsozás másik haszna -, hogy zavarukban össze is vesznek egymással. Egyikük sem szereti Zordonbordont, mondhatni, az ellenzékéhez tartoznak, de hát nagyon sokfélék. Ott van köztük a furcsa színű Ló Szerafin, az ő színe ugyebár eleve eltér a többiekétől, aztán Aromo, a Fékezhetetlen Agyvelejű Nyúl, vagy legalábbis ezt hiszi magáról, (egykor) Nagy Zoárd, a lépkedő (cammogó?) fenyő (kissé lépkedhetne gyorsabban is). Aztán a Kicsi Zöld Maminti, meg Dömdödöm, akit mindenki kedvel, és akitől mindenki sokat vár a jövőben, mert ki-ki azt hallja bele a dömdödömözésébe, amit hallani szeretne. Hát persze, hogy ezen a pomogács-ügyön összekapnak. Össze-vissza szavazgatnak, mint a parlamenti ellenzék a jogállamot széttaposó börtöntörvénynél, huzakodnak, mint a fővárosiak színházügyben.

Zordonbordonék, a Kis Fejek meg a Nagy Fej is, épp ezt akarják. Az ellenzékre irányuló lövedékeket nem kapja el semmilyen Madárvédő Golyókapkodó, mint a Pompom-mesében. De nagyon remélem, nem is engedik, hogy madárnak nézzék őket.

A szerző volt országgyűlési képviselő