„Volt benne valami plusz” - Rotschild Klára életműve kötetben és tárlaton

Mindennél alaposabb betekintést kapunk a „budapesti Coco Chanelként” emlegetett Rotschild Klára életművébe a Nemzeti Múzeum kiállításából, és A vörös divatdiktátor című kötetből.

Hogyan válhatott valaki a XX. század magyar divattörténetének legmeghatározóbb alakjává? Szerencsés csillagzat, vagy sokkal inkább szakértelem és kapcsolati háló kellett hozzá? Mennyiben volt más a divatipar a szocialista Magyarországon, mint napjainkban? Mitől volt egy kollekció igazán egyedülálló, és mindmáig emlékezetes? Hogyan kerülhetett valaki olyannyira privilegizált helyzetbe, hogy a politikai változások nem hatottak rá? Ki is volt valójában Rotschild Klára és mi volt a titka? Simonovics Ildikó divattörténész számos további kérdésnek a nyomába eredt sokéves kutatása során, megkísérelve, hogy a lehető legpontosabb portrét rajzolja meg az évtizedeken át tündöklő divattervezőről. A legendás szalonról és vendégköréről, vezetőjének személyiségéről és munkamoráljáról, a ruhák tervezési folyamatairól szinte mindent megtudhatunk a Magyar Nemzeti Múzeum CLARA. Rotschild Klára – Divatkirálynő a vasfüggöny mögött című kiállításából, és az ezzel egyidőben megjelent Rotschild Klára – A vörös divatdiktátor című kötetből.

A később neves divattervezővé vált Klára a legenda szerint a szabászasztalon született 1903-ban, s ami ebből biztosan igaz, hogy zsidó származású édesapja Rotschild Ábrahám Adolf, és édesanyja, Spirer Regina szabómesterek voltak. Huszonéves korában egy botrányos per révén került be először az országos hírekbe, amely nem csupán ismertséget, de kártérítésként nagy pénzösszeget is hozott számára: ennek segítségével nyithatta meg a főváros második Rotschild szalonját, amely rövidesen az egyik legsikeresebb üzletté vált. Népszerűsége több összetevős volt, s mint azt Simonovics Ildikó írja, „volt benne valami megfoghatatlan, valami plusz. Mert ő volt a korszak egyik »network«-zsenije. A nyelvtudás és a magasabb fokú iskolázottság hiányától függetlenül elképesztően értett az üzleti élethez, a kapcsolatépítéshez, a kapcsolatok ápolásához, fenntartásához. (…) Korát jócskán meghaladva értette és érezte az akkori Magyarországon ismeretlen fogalomnak számító networköt, a brandinget és a sikert.”

A szalon híres volt változatos klientúrájáról, Kádár Jánosné (bár nem annyira önszántából, mint hazafias kötelezettségből) és Tito marsall felesége, Jovanka Broz (akinek alakját pontosan mintázó próbaba is készült) mellett a szovjet külügyminiszter, Andrej Gromiko felesége, a perzsa sah neje, Farah Pahlavi, a francia ékszerész, Cartier felesége, gróf Almássy Jacqueline és művészvilág nagy része is nála vásárolt. Domján Edit, Fischer Annie, Halász Judit, Honthy Hanna, Kovács Margit, Psota Irén, Szász Endre felesége, Lula asszony, Tolnay Klári, Törőcsik Mari és Váradi Hédi szintén vendégei közé tartoztak, de akadt pszichiáter, fotóművész, nagykövet feleség, újságíró. Ő tervezte Horthy István és Edelsheim-Gyulai Ilona esküvőjére a menyasszonyi ruhát, mi több, az öltözést is segítette a nagy napon.

A viszontagságoktól szinte teljesen mentesülve vészelte át a háborús éveket, hogy aztán a szalonok sorából magasan kitűnjön. „Rotschild Klára a szocializmus idején állami alkalmazottként is a háború előtti nagyvilági, polgári életet élte, egy letűnt kor értékrendjével” – írja Simonovics Ildikó a kötetben. S felidézi Zentai Judit, a tervező barátnője és kollégája szavait, miszerint „mi úgy éltünk a Váci utcában, mintha nem is a nagy szocializmusban lettünk volna. Az egy mikrovilág volt, ahová diplomaták és rengeteg külföldi járt.” Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Rotschild 1964-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, majd 1971-ben az arany fokozatot is megkapta. Arról a divattörténész szintén beszámol, azon túl, hogy ő volt az egyik legjobb, kivételezett helyzetének hátterében több dolog állhatott, beleértve az ország nemzetközi presztízsét, hiszen „a luxusruha-eladások által Rotschild értékes valutát termelt a haza és a belkereskedelem számára, (…) jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Budapest visszakerült a nemzetközi divat térképére.” Ezért lehetett, hogy külföldi újságcikkekben „a szocialista divatkirálynőként”, „a budapesti Coco Chanelként”, vagy „az haute couture cárnőjeként” említették a tervezőt, olvasható a könyvben. Simonovics Ildikó projektje azért is kiemelkedő, mert a divattervező több oldalát mutatja be, a profi, ám hiú üzletasszonyt és a szerethető magánembert. Ahogy írja, „Rotschild Klára tudta, hogy csillogó élete, sikerei, »divatbirodalma« nem létezne a fantasztikus szakemberek nélkül, akik a műhelyeiben dolgoznak.” S noha a tervező 1976-os tragikus halálát követően a szalon továbbra is működött, „a régi bennfentesek egybehangzóan állították, hogy Rotschild Klára halála után lezárult egy szakasz a pesti divatéletben.”

Akárcsak a kötetben, úgy a tárlaton is bepillanthatunk a kulisszák mögé, megismerve munkatársak, kliensek, családtagok történeteit, és különleges öltözékeket láthatunk: műanyagflitter-, üveggyöngy- és selyemszálas kézihímzéssel készült fellépőruhát, Yves Saint-Laurent inspirálta ékszerkardigánt, Chanel-típusú kosztümöket, bámulatos estélyiket és menyasszonyi ruhákat. Ezenfelül mi magunk is felpróbálhatunk két Rotschild-modellt, megérinthetjük a korabeli anyagok mai változatait, és a kor legkedveltebb illatait is magunkba szívhatjuk Zólyomi Zsolt parfümőr jóvoltából. Az elegáns darabok és fényképek között nem nehéz felidézni, vagy akár elképzelni a kort, amelyben mindenki Rotschild ruhára vágyott. A történelmi változásokról is számot adó kötetet lapozgatva, vagy a múzeumban sétálva könnyedén azon kaphatjuk magunkat, hogy szívesen ellátogatnánk Rotschild Klára szalonjába, ahol (kis túlzással) a varázslat született.