Kántor Zsolt: A bor esszenciája

Publikálás dátuma
2020.03.07. 14:32

Fotó: Shutterstock
Egy poszméh fészkeli be magát a tavirózsa bibéi közé. A pók épp most hálózza be a zöld legyet. Majd átsétál a cserje gallyaira, s az erdő hirtelen kinyílik, mint egy nyálkás, életteli száj, és kiengedi fotocellái közül az éjszakát. Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik a verandán, eléri a parkot, a folyóparti köveket, a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra. Bevonja, mint a lakk, a búsongás az estét. Az elmúlt napot bárányfelhők fújják ki magukból. Kottafejek, hangvillák és bárányfelhődúcok az égen. Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé? Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet, markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz. Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár keze felemelve van. Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg guruljon le a Mennyből, mint pergamentekercs. Méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust. Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta, akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében. A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból. Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik. Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között, a felhők meglódulnak hirtelen, huhog a magasság, kelepel a mélység, csattognak a kormoránok. Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat, s mintha lángolna és zizegne-mozogna a táj. A félhomályban egy lány vetkőzik, fürdőzéshez készülődik. Galambok röppennek fel. Szép a test, szép az est. Édes bor folyik egy talpas pohárba a part menti házban. Belátni az ablakon. Egy házaspár ünnepli a májust. Koccintanak. Mintha kitették volna őket egy lakatlan szigeten. Ajándék idő. Szentkuthyt olvasnak. A Prae lapjaira csöpög a pára. A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók, az árvaszúnyogok, suttogó lárvák. Repedezni kezd a sötét. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját, csíkos kavics csobban a vízben, a bogár elszáll, az eső eláll, a cseppek plüss-szövetét átitatja a köd. A Hold kiszabadul fogságából. Hangyák vonszolnak a hídon egy elalélt kiflivéget. S a Balaton vizére rácsukódik a laptop. 
Témák
bor élet

Juhász Zsuzsanna versei

Publikálás dátuma
2020.03.07. 14:31

Fotó: Denis Belitsky / Shutterstock
Szénrajz Holográfosodunk – emelkedik a versem feketepiaci ára, akár a lenyilazott tengereké, megtapadt kagylók az ujjaim az asztalon. Okosodom – mint a lerombolt városok. Egy mondat Ember vagyok, váratlan minden csöndem, s remélek, mint aki borsót futtat a tankcsapdák kőtömbjeire minden tavasszal. Pogány ima Csillagok, széthajigált igék, homlokfordító, távoli csöndek, földből kivetkőző gyökerek, hallgató csőrökben a madárálmok, főemlős virrasztás az éjszaka áttetsző, színes ernyői alatt. Amikor az ember már tudja a varázsszót A kavicslapulásban, szétsikló ujjaidban találsz meg, mindig az utolsó kapuhátnak feszülésben, hangyahalálnyi borzongásaidban, mikor már nevétől sem szelídül az, ami ott és akkor közelít.

Vörös István: Rémképkeringő

Publikálás dátuma
2020.03.07. 13:29

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A váratlan halál rémképe készen áll. A kolera, a pestis szelleme jön le most is, belép az ajtón, itt van, a pusztulás megcsillan – nem ilyen vers beszél róla, a szenvedély, a fölösleges pánik józansággal csatázik. És veszt az ész ma végre! Az önző szenvedélybe a romlottság vegyül, ő tiszta egyedül. A kártékony a hasznos, és jó csak az lehet most, aki nem fél nevetni. A rossz gyanú belengi az ég helyén az űrt, hoz annyiféle zűrt. A gyávaság, a hiszti, se jó alap kiveszni, eltűnni földről, testből, rejtett lelki körökből, kimondani, hogy nincs baj, a pusztulás vigasztal.
Szerző