Ő csak hülyét csinált a németekből. A híres-hírhedt holland festőművész, Han van Meegeren ekként mentegetődzött, miután a második világháború után kollaboránsként a bíróság elé állították. A vád ellene az volt, hogy a német megszállás alatt a náciknak, − többek között a Harmadik Birodalom második emberének, Hermann Göringnek − Johannes Vermeer és más neves holland festők remekműveit adta el. Van Meegeren, hogy megússza az esetleges halálbüntetést, kénytelen-kelletlen bevallotta: a festmények nem eredetiek, hanem a saját művei. Mivel nem hittek neki, a rendőrség jelenlétében reprodukált is egy „Vermeert”. Nemzeti hősként kezdték ünnepelni − pedig nem csak a németeket, hanem valójában mindenkit hülyének nézett. Azokat a holland műgyűjtőket is, akik a (vélt) nemzeti kincseiket a megszállók elől vásárolták fel. Van Meegeren ráadásul már a jóval a háború kitörése előtt gyártotta Frans Hals és Vermeer „műveit” – utóbbi sokáig egyik legjobbnak tartott „alkotását”, az Emmauszi vacsorát 1937-ben festette meg. Van Meegerent végül csak a festményhamisítás bűncselekményében ítélték el.
Azt gondolnánk, hogy ma már, az UV-lámpa, a röntgen és a különböző anyagvizsgálati módszerek korában egy Van Meegerenhez hasonló ügyességű hamisító nem élne meg a műtárgypiacon, ám ez tévedés. A genovai Palazzo Ducale 2017-es Modigliani-tárlatán például harminc festményből mintegy húsz hamisnak bizonyult – s bár Carlo Pepi műgyűjtő, kritikus már a megnyitó előtt hangot adott a kételyeinek, a kiállítás rolóját csak a tervezett zárás előtt három nappal húzták le – négy hónapig szinte zavartalanul folyhatott a látogatók megtévesztése. Jelenleg hat gyanúsítottja van a Genova-botránynak, köztük egy magyar származású amerikai műgyűjtővel.
Ám a kisebb kaliberű hamisítók is rendre próbálkoznak: mint az Molnos Péter H, mint hamis című írásából kiderül, az Ecseri piacon akadt már olyan festmény is, amelyet készítője Frech Schoolként (Francia Iskolaként) szignózott. „A Matisse és Kees van Dongen stílusa között ügyetlenül egyensúlyozó kép alkotójának technikai felkészültségét, festeni tudását ezek szerint csak nyelvismerete múlta alul. Így történhetett, hogy a feltehetően egy angol aukciós katalógus reprójáról lemásolt, ismeretlen szerzőjű műre mechanikusan rámásolta a mellette olvasható meghatározást. A hamisító a számára értelmezhetetlen betűhalomról azt gondolta, hogy a mű alkotójának nevét jelenti” – olvashatjuk a tanulmányában, amely arra is kitér, mi a különbség a hamisítás és a másolat között.
A 2010-es évek elején Magyarországon a megkérdezett galériák, aukciós házak szerint az árverésre felkínált képzőművészeti alkotások 30-50 százaléka volt hamis, jelenleg pedig a felajánlott művek 15-30 százaléka lehet hamisítvány – mondta el Bendzsel Miklós Műtárgyhamisítás magyar szemmel − Ocsút a búzától című tanulmánykötet múlt heti bemutatóján. A Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület, az Országos Kriminológiai Intézet és a Kieselbach Galéria által megjelentetett könyv az első magyar nyelvű összefoglaló a műtárgyhamisítás világáról tizennégy szerző tizennyolc tanulmányával, benne az idézett Molnos Péter-írással, a Kieselbach Archívum jóvoltából pedig sokkolásként több száz hamis képpel. (A Kieselbach Galéria nyakába az elmúlt évtizedekben rengeteg hamis műtárgyat próbáltak varrni, ezek összesített aukciós értéke mintegy 9 milliárd forint lett volna – most elrettentő példatárat erősítenek.)
Bár a könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül, az év második felében elektronikus formában elérhető lesz. Addig könyvtárakhoz, oktatási intézményekhez, közgyűjteményekhez és galériákhoz juttatják el.
Az elmúlt évtizedekben a hamis Rippl-Rónai-festményektől kezdve a „pszeudo-Csontváry”-gyűjteményig sok cikk született − a tanulmánykötet a műtárgyhamisítás és az ahhoz kapcsolódó csalás magyarországi jogi eseteit is ismerteti. Bemutatja a 2008-ban megalakult Hamisítás Elleni Nemzeti Testület munkáját, fellépését a szellemitulajdon-jogok megsértése ellen, és gyakorlati példákat hoz a Kieselbach Tamás művészettörténész, Einspach Gábor igazságügyi szakértő és Molnos Péter által 2011-ben alapított Első Magyar Festmény és Műtárgyszakértő Iroda praxisából. (A műtárgybírálati iroda munkája hiánypótló, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria ugyanis beszüntette ezt a szolgáltatást.) A könyvbemutatón Einspach Gábor egy Rippl-Rónainak tulajdonított képről rántotta le a leplet, Molnos Péter művészettörténész eredeti és hamis Aba-Novák-festményeket hasonlított össze. Kieselbach Tamás pedig arra hívta fel a figyelmet: állami felelősség is, hogy minél több magyar képzőművészről szülessen meg megbízható életmű-katalógus – van ugyanis olyan album, amely még a címlapján is hamisítványt mutat be. A hamisítvány pedig nemcsak a gyűjtőnek, galériásnak okoz kárt – roncsolja egy-egy alkotó életművét is, ezzel pedig kulturális örökségünket.
Lapunk egykori munkatársa, Martos Gábor Tévedések végjátéka című tanulmányában megismerhetjük annak az esetnek a teljes történetét is, amely az ezredforduló idején kavart vihart. Egy magyar aukciós ház úgy hirdetett meg árverésre egy „Murillót”, hogy – a tanulmánykötetben szintén publikáló – Lengyel László művészettörténész jelezte kételyeit a kép eredetiségét illetően. Mint az írásból kiderül: végül nem az aukciósház, hanem egy valódi vásárló vette meg a festményt kikiáltási áron, ám a vásárló további eredetvizsgálatot szorgalmazott. A korábban a Szépművészetiben és a Magyar Nemzeti Galériában Murillo-festményként kiállított kép végül visszakerült a művet az aukciós házba beadó eredeti tulajdonoshoz – egy gangos pesti bérház lakásának a falára.
