Apró pihék az arcokon, a mozdulatlanságban is lüktető érdomborulatok, a bőr térképszerű redői – már puszta struktúrájában gyönyörű, ahogy az emberi arc láthatatlan vagy a felszínes egymásra figyelésben észrevehetetlen részleteit előhívja a kimerevített pillanat. Különösen izgalmas játék ismert embereket pásztázni ennyire közelről. Már-már pirongató, ahogy a fény-árny erős kontrasztokat adó dinamikájából, a hol az egész arcra, hol csak egy részletére helyeződő élességből kikacsint egy-egy szőrszál, egy ajakcserép-darab vagy néhány íriszfolt.
Amit máskor nem illik észrevenni, az Kleb Attila fotóinak egyik lényegévé válik. Része annak a bensőségességnek, amit a fotográfus a saját szemén keresztül megteremt önmaga, a modell és a néző között. Annak az illúzióját kelti, hogy az ember ismeri azt, akit néz. Jobban, mint a színpadról. Jobban, mint egy barátot. Jobban, mint…
Nincs díszlet, nincs körítés, sokszor maga a tekintet sem látszik, mégis nagyon erős a képek dramaturgiája. Ahogy a koncepciózusan fekete, olykor világos háttérből előbukkannak – máskor belesimulnak – az arcélek, akaratlanul is sztoriba kerül a néző.
A színészek, színésznők zöméről műteremben készültek ugyan a képek, de a zenészek nagy részéhez koncertek után, a backstage-ben, pár perc alatt kellett a kamerán át intim közelségbe férkőznie a fotográfusnak. Akit fényképeztek már valaha, tudja, milyen rettenetesen nehéz megrendelésre jó képet vágni, természetesen pózolni. Akármennyire jó is az instruktor, többnyire kényelmetlen feszengés a végeredmény.
Kleb Attila viszont soha nem instruál. Hagyja, hogy a fotóalanya csak legyen. Beszélget, figyel, és elkapja a meg- vagy belefeledkezős pillanatokat, a beszédes tekinteteket, kézmozdulatokat. Ónodi Eszter bohém kapucniba bújását, Omara Portuondo fátyolosan is csillogó pillantását vagy Erik Truffaz imára kulcsolt kezeit és kissé befelé-felfelé figyelő szemeit. A jazztrombitás egyébként Kleb Attila fotókiállításának péntek esti megnyitóján személyesen is jelen volt – a pózt megismételve lépett ki a képből, geg-hackelve egyet a transzcendencián.
Merthogy a sok szuperlatívusz mellett tagadhatatlanul ott a humor is a kiállításban. Egyfelől tetten érhető grimaszokban és pózokban, többek között a jazzdobos Trilok Gurtu tapsában vagy Richard Bona portréjának üresen hagyott helyében – „I am coming”, mondja a kézzel írt üzenet, és jön is! Másfelől az AR Museum Guide alkalmazással elérhető, QR-kódokba rejtett titkos tartalmakban, mely a képeken szereplő művészek meglepetés-üzeneteit rejtik. Zenéket, videókat, komolyakat, bohóckodósokat. Thuróczy „Marinéni” Szabolcs például kötött kardigánban értekezik a fotózás tisztességéről. No és tisztességtelenségéről.
Infó:
Kleb Attila: Closer
Godot Kortárs Művészeti Intézet, május 6-ig
