Paár Ádám;
olimpia;koronavírus;
2020-03-13 10:26:00
Az egész világ aggódik a koronavírus terjedése miatt. Mind többen kongatják a vészharangot, hogy a gazdaság egyetlen ágazata sem marad mentes a következményektől. Egyre több sporteseményt, nemzetközi konferenciát mondanak le, és a héten már konkrétan is szóba került, hogy ha a vírus terjedését nem tudják megállítani, az érintheti a 2020 nyarán megrendezésre kerülő tokiói olimpiát. Fölvetődött, nem kellene-e akár egy vagy két évvel elhalasztani. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, Dick Pound pedig már hetekkel korábban közölte: sor kerülhet az időpont, sőt akár a helyszín módosítására is.
Utóbbi a legkevésbé valószínű szcenárió, sőt szinte lehetetlennek tűnik, tekintettel a létesítményekre, amelyek az olimpia megrendezéséhez szükségesek. Köztudomású, hogy olimpiát tartani drága mulatság az adott város számára. Az 1976-os montreali rendezvény óta nyereséges olimpiára nem is volt példa. A mostani NOB-döntés precedensértékű lehet: ha megrendezik a tokiói olimpiát egy járvány közepette, az egekbe szálló költségekhez nemcsak a biztonsági, terrorvédelmi kiadások járulhatnak (amelyek az 1972-es müncheni olimpia óta természetesek), hanem a vírus kiszűrésére alkalmas eszközök, hőkamerák telepítésével együtt járó költségek is.
Ha a negatív forgatókönyv valósul meg, akkor az újkori olimpiák történetében először járvány miatt kell elhalasztani az olimpiát. De mint köztudott, korábban nem volt szokatlan, hogy az olimpia elmaradt. Ennek ellentéte is igaz: számos olimpiát jobb lett volna lemondani, mintsem az adott országnak adni (vagy az ország kormányának elfogadni) a rendezés jogát.
És itt el kell gondolkodnunk azon: mire is való az olimpia (mert ez cikkünk tulajdonképpeni tárgya). A sportszakértők, sportpolitikusok és általában a sport valamely aspektusával foglalkozó szakemberek a sport öt alapvető funkcióját különböztetik meg. Ezek: a nevelési, az egészségügyi, a szociális, a kulturális és a rekreációs funkció. Ám kiegészíthetjük ezt a listát egy hatodik, szintén nem lebecsülendő funkcióval: a soft powerrel. A fogalmat Joseph Nye amerikai politológus vezette be. A soft power, azaz puha erő az országok, szervezetek, akár egyének képessége arra, hogy úgy befolyásolják mások cselekedeteit, hogy az megfeleljen a szándékuknak vagy akaratuknak. A soft powert általában nem közvetlenül a kormányok alkalmazzák, hanem ezt a feladatot „delegálhatják” NGO-k számára, vagy kulturális, oktatási szervezeteknek (pl. a kínai nyelvtanulást és a kultúrát terjesztő Konfuciusz Intézetek, vagy éppen a Goethe Institut vagy a Cervantes Intézet).
Vagyis – a soft powert a sportra alkalmazva – egy ország önmenedzselésének része a sportsiker, illetve egy sportesemény sikeres megrendezése. Amióta a sport létezik, vagyis a nagy ókori civilizációk kezdete óta (ha nem is elkülönült területként, hanem a vallási élettel vagy a háborúra készüléssel keveredve), azóta a mindenkori sportsikerek egyúttal a hatalmat gyakorló uralkodó és birodalma sikerei is. A XX. században a sport valóban tömegessé vált, és ezt a mindenkori rendszerek – demokráciák és diktatúrák egyaránt – föl is használták önmaguk népszerűsítésére.
A NOB a gyakorlatban nem mutatott kellő érzékenységet az olimpiák megrendezésével kapcsolatban. Az 1936-os olimpia volt az első, amelyet egy diktatúra, konkrétan a hitleri Harmadik Birodalom fölhasznált önnön nagyszerűségének propagálására. Az 1964-es mexikóvárosi és 1972-es müncheni olimpiák vérbe fulladtak. Előbbi esetben az olimpia nyitónapján (!) Gustavo Díaz Ordaz tábornok-elnök katonasággal lövette a Mexikóvárosban tüntető diákokat, míg Münchenben a palesztin Fekete Szeptember hajtott végre túszejtő akciót az izraeli sportolók ellen. A terroristák követelték a bebörtönzött német RAF-terroristák és palesztin elvbarátaik szabadon bocsátását. A német kormány nem volt hajlandó engedni a fenyegetőzésnek, ehelyett belekezdtek egy ügyetlenül kivitelezett mentőakcióba. Valamennyi túsz, öt terrorista és egy német rendőr meghalt a túszdráma végén.
Avery Brundage, a NOB egyik vezetője kijelentette: „Nem engedhetjük meg, hogy az olimpia kereskedelmi, politikai akciók vagy bűnös tettek forrásává váljon, nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista a nemzetközi együttműködés egyik magvát elpusztítsa. A játékokat folytatnunk kell. Kijelentjük, valamennyi sporteseményt folytatjuk úgy, ahogyan azt eredetileg tervezték, csak egy nappal később fejezzük be.”
Mai szemmel nézve elég furcsa nyilatkozat ez: egy kalap alá vesz, összemos kereskedelmi, üzleti vagy akár politikai manipulációt, propagandát egy vérfürdővel. Nem csoda, hogy a világ közvéleményének egy része érzéketlenséggel vádolta a NOB-ot. De már az 1964-es olimpiát is le kellett volna állítani, ha a NOB következetes a fennen hirdetett humanista és pacifista elvekhez.
Az esemény után kezdett el foglalkozni a NOB azzal a kihívással, amit a nemzetközi terrorizmus veszélye jelent. Az olimpia által gerjesztett nyilvánosság szinte vonzza a terroristákat. 1972-től kezdve a NOB elvárta minden rendező országtól, hogy törekedjen a biztonságra. Márpedig ezzel egy öngerjesztő folyamat indult be: minél tömegesebb lett az olimpia, annál több biztonsági intézkedésre volt szükség, de a biztonsági intézkedések növelték a költségeket, miközben a költséges rendezvény tömegeket vonzott a világ minden tájáról.
Az 1960-70-es években a harmadik világ országai is színre léptek, és egyre hangosabban követelték, hogy ismerjék el őket egyenrangú nemzetekként. Az olimpia rendezésének joga egy szimbolikus küzdelem volt a pozíciójukhoz ragaszkodó eurázsiai országok és a feltörekvő afrikai, közel-keleti, dél-ázsiai és távol-keleti államok között. Utóbbiak számára a nemzetközi sportélet jelenthette a kiugrást, és okkal vélhették, hogy az olimpiával járó infrastrukturális beruházások hozzájárulhatnak a technológiai fejlettség és életszínvonal emeléséhez.
Valójában persze a költségek kezdtek elszállni, és a paradoxon az, hogy a rendező államok minél gigantikusabb beruházásokkal, a „soft power” kifinomult technikáival (néprajz bemutatók, táncos csoportok) igyekeztek bemutatni kultúrájukat, történelmüket a játékokra érkezőknek, annál inkább adósságba verték magukat. Persze a szegény országok – éppen az elszálló költségek miatt – hiába vágynak arra, hogy olimpiát rendezzenek.
A diktatúrák előszeretettel mutogatják magukat az olimpián, látványos ünnepségekkel lenyűgözve a nézőket. A náci Németország kezdte meg a sort. A Kínai Népköztársaság szintén gigantikus ünnepségekkel próbálta feledtetni az emberi jogok hiányát. A legnagyobb botrány azonban nyilvánvalóan Mexikóváros, ahol vér folyt az olimpikonok és tudósítók odaérkezésekor.
A Nyugat csúnyán leszerepelt mint a demokrácia és emberi jogok őrzője, valahányszor kemény döntést kellett hozni egy adott rendező ország ellen. Sem Mexikót, sem Kínát nem büntették meg nemzetközi szankcióként az olimpia rendezési jogának visszavonásával vagy a rendezvény elhalasztásával. Ebből a szempontból nézve a moszkvai olimpia 1980-as bojkottja inkább kivételes tett volt, és a hidegháborúval magyarázható. Okkal vélhető, hogy az amerikai nyomás nélkül itt sem történt volna semmi az afganisztáni intervenció ügyében.
Vagyis konklúzióként levonhatjuk, hogy a sport és politika végzetesen összefonódott. Ebbe rondíthat bele a mostani vírus. Az országok okkal várják el az olimpiára látogatók védelmét, nemcsak biztonsági, hanem egészségügyi szempontból is. Ami mutatja, hogy még a soft powernek is vannak határai, a vírusok olykor legyőzhetnek országokat is.