Teszt

Olaszországtól Iránig, Japántól Thaiföldig különféle eljárásrendek alapján próbálnak gátat szabni a koronavírus-járványnak. Az egyik opció a WHO-protokoll, amely a jellegéből adódóan úgy készült, hogy a legszegényebbeknél (ahol semmilyen egészségügyi ellátórendszer nincs) is alkalmazható legyen. A WHO soha nem fogja elrendelni a széles körben kötelező „megelőző” tesztelést, mert Szomáliában sosem fognak ezzel a módszerrel szűrni. De attól még tény: ahol eddig sikerült megfékezni a járvány terjedését, ott a védekezés kivétel nélkül mindenütt az emberek széles körű szűrésén alapul.

Egy vírusos légúti kór, amely ellen nincs védőoltás, csak a két végponton kínál beavatkozási lehetőséget. Ki lehet szűrni a populációból azokat, akik esetleg tünetmentesen, vagy még csak enyhe tüneteket mutatva hordozzák a vírust, naponta akár százakat továbbfertőzve, és lehet küzdeni a legsúlyosabb szimptómákat mutató betegek túléléséért. A kettő között csak az ima marad; a katolikus Olaszország példája mutatja, hogy mennyit ér.

Aki lemond a megelőző szűrésről, az feltett kézzel, fegyver nélkül indul csatába. Ennek a sokat tesztelő és sokat temető olaszok esete sem mond ellent: későn kezdték a szűrést, és minden bizonnyal sokkal több halottjuk lenne, ha késve sem vágnak bele. Nincs értelmes, elfogadható indok a kiterjedten, alacsony küszöbbel, lehetőség szerint ingyenesen hozzáférhető tesztelés ellen: nem csupán arról van szó, hogy nincs költséghatékonyabb eszköz a kezünkben, hanem arról, hogy nincs, és ebben a járványszezonban nem is lesz másik. És az sem igaz, hogy nem éri meg: egyetlen kórterjesztő páciens észrevétlenül maradásának is akár milliárdos kár és sok halál lehet a következménye.

A vírus nem a „bevándorlóországokban” terjed a leggyorsabban, hanem ott, ahol nem hajlandóak áldozni a korai felismerésre. Egészségügyi rendszerek és kormányzati szisztémák vizsgáznak élőben, a létező legmagasabb tétekkel a világ nyilvánossága előtt - a mi felkészülésünk egyelőre azokéra hasonlít, akik már megbuktak.