Nyugattalanságunk gyökerei

Az évente megrendezett Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia egy jól bejáratott rituálé szerint zajló, tipikus transzatlanti nagymise. Az óceán két partjáról érkezett döntéshozók – elnökök, kormányfők, európai uniós biztosok, parlamenti nagyágyúk, NATO főméltóságok, védelmi- és külügyminiszterek – rendre elmondják, hogy a pillanatnyi nézetkülönbségek dacára amúgy mennyire „közösek” az érdekek, „oszthatatlan” a biztonság, „azonosak” az értékek. Nos, idén ezek egyike sem volt túl hiteles, s ezt még csak elkendőzni sem lehetett. A szervezők már nem is igen próbálkoztak vele. A konferencia ez évi, sorban ötvenhatodik kiadásának a „Westlessness” elnevezést adták, ami a szó szerinti nyugat nélküliséget a nyugtalanság (angolul: restlessness) gondolatával ötvözte elmésen.

Hófehérke és a törpék

A rendezvény előtanulmányában és programjában egyaránt domináns üzenet lényege, hogy a „Nyugat” visszaszorulása – mind a geopolitikában, ahol feltörekvő új hatalmak tülekednek kitölteni az általa üresen hagyott helyet, mind a belpolitikában, ahol a populista, illiberális vonal kérdőjelezi meg a nyugatinak tekintett értékeket – veszélyes instabilitáshoz vezet. Ez mind igaz, ám csupán részben. E jelenségek ugyanis már maguk is csak következmények. A probléma eredője, hogy a Nyugat a hidegháború vége után harminc évvel is szélsőségesen kiegyensúlyozatlan maradt, tudniillik Amerika és Európa között. Márpedig gyámság alól, függő helyzetből Európa nem tudta sem a diplomácia porondján végigvinni a fenntartható stabilitást célzó elképzeléseit, sem pedig saját állampolgárait megvédeni a szabályozatlan globalizáció túlkapásaival szemben. Az eredmény kint is, bent is robbanékony elegy.

A gyökerek messzire nyúlnak. Nevezetesen 1949-ig, amikor is az atlanti szövetség égisze alatt létrejött az a mezaliansz, amit egy belga szakértő nemrég találóan Hófehérke és a tizenegy (mára huszonnyolc) törpe nászaként írt le. Kezdetben persze volt a dologban ráció Európa számára. Országai kivérezve, lepusztulva, keleten a szovjet fenyegetés réme lebegett, ilyen körülmények között kapóra jött – sőt: létfontosságú volt – az atomfegyver monopóliumával bíró, gazdag és erős Amerika védő karja. Csakhogy a helyzet változott, méghozzá igen hamar. A hatvanas évek közepén Charles de Gaulle francia elnök már azzal léptette ki országát az amerikai vezetés alá integrált NATO-struktúrákból, hogy az alárendeltség okafogyottá vált, hiszen Európa már nincs romokban, a szovjet interkontinentális atomfegyverekkel szemben pedig korántsem biztos, hogy Amerika a szövetségesei védelmében saját megsemmisülését kockáztatná.

Hiába változott azonban a helyzet – azóta a hidegháborúnak is vége, az európai integráció is bővült, mélyült, elméletileg külpolitikai és katonai kérdésekre is kiterjed –, Európa egésze továbbra sem hajlandó kilépni kényelmes, Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó szavaival élve „vazallusi” pozíciójából. Miként azt egy másik, Clinton elnök alatt az európai ügyekért felelős amerikai főtanácsadó mondta: „Dacára mindannak, ami 1949, de különösen 1989 óta változott, Európa biztonságát tekintve az Egyesült Államok függőségében maradt. Márpedig a biztonsági téren való irányítás határozza meg, hogy ki a főnök." Nem véletlen, hogy a transzatlanti kapcsolat az elmúlt hét évtizedben végig adok-kapok alapon működött. A harmadik fél által nyújtott védelem, mint azt az EU külkapcsolatok szürke eminenciása, a brit Robert Cooper írta könyvében, soha nincs ingyen. Európai oldalról ellentételezések sora járt érte mindig is cserébe.

Védelmi illúzió?

Az oly gyakran Trump elnök szemére vetett „tranzakciós” logika – nevezetesen, hogy a szövetségesi viszonyt üzleti alapon közelíti meg – minden tehát, csak nem újdonság. A különbség annyi csupán, hogy eddig nem mondták ki. A dolognak külön pikantériát viszont az ad, hogy a jelenlegi amerikai elnök pont akkor vállalja fel nyíltan a transzatlanti kapcsolat cserebere jellegét, amikor annak amerikai oldalát, a védelmi garanciát, ő maga kérdőjelezte meg. Nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte folyamatosan. Ez pedig egy rendkívül kínos – De Gaulle által már ötven éve is pedzegetett – tényre világít rá. Tudniillik, hogy a NATO sokat emlegetett kollektív védelme, a Szerződés híres-nevezetes 5. cikke soha nem nyújtott automatikus garanciát. Mélyen hallgatva bár, de persze tudják ezt a saját védelmükről ideológiai (pacifista-atlantista) alapon lemondó európai országok is, nem véletlenül vásárolnak amerikai fegyvereket tonnaszám, ezúton (is) remélvén maguknak bebiztosítani az Egyesült Államok jóindulatát.

A másik megkerülő taktika, amivel amerikai védelmet igyekeznek „csalni” maguknak, az az amerikai katonák fizikai jelenlétéhez való ragaszkodás. Henry Kissinger volt külügyminiszter egyenesen „túszoknak” nevezte a védelmi ígéretekben nem bízó európaiaknál szolgáló alakulatokat. A litván elnök nemrég kerek-perec azzal fogadta az országába érkező amerikai csapatokat, hogy ha egy idegen támadás következtében „valamelyik vendégünk megsebesülne, az most már nem Litvániával jelentene nyílt konfrontációt, hanem az Egyesült Államokkal”. Elméletileg – sebesült amerikai ide vagy oda – önmagában is pont ezt jelentené a kollektív védelmi garancia. Ami persze csak papíron létezik. Sőt: valójában ott sem. Az 5. cikk ugyanis csupán annyit szögez le, hogy egy NATO-tagállam megtámadása esetén a szövetségesek egyeztetnek, azután mindenki maga dönti el miként – fegyverrel, paripával, biztató szavakkal – siet az érintett segítségére. Donald Trump egyenesen úgy nyilatkozott, hogy az „agresszív emberek lakta” – egyébként 2017. óta NATO-tagállam – Montenegró kedvéért például biztos nem lenne érdemes kirobbantani a harmadik világháborút.

Ez pedig azért különösen kellemetlen, mert a sziklaszilárd védelmi garancia illúziójának fenntartása a transzatlanti adok-kapok nélkülözhetetlen eleme. Miként azt a Clinton-adminisztráció egy hivatalos dokumentuma gyönyörűen összegezte: „Szövetségeseinknek jobban meg kell érteniük a kapcsolatot a biztonságuk érdekében való amerikai elköteleződés, illetve a részükről különböző területeken – így például a kereskedelempolitika, a technológia-átadás, a koalíciós műveletekben való részvétel terén – tanúsított magatartás között”. A hatvanas években az amerikai alelnök Berlinben a csapatok kivonásával fenyegetőzött, ha az európai Közös Piacra nem engedik be az amerikai... csirkéket. Trump elnök tweetjeiben ennél finomabban, de egyértelműen fogalmaz: „Az Európai Unió lehetetlenné teszi a földműveseink, munkásaink, cégeink számára, hogy ott üzleteljenek (az USA-nak 151 milliárd dolláros kereskedelmi deficitje van az EU-val szemben), és közben azt akarják, hogy vidáman megvédjük őket a NATO-n keresztül, és szépen mi fizessünk az egészért. Ez így nem működik”.

Európai szuverenitás

A dolgok ilyetén egybeesése folytán Európa tarthatatlan helyzetben találja magát. Az egyre feltűnőbben bizonytalan amerikai védelemért cserében tett kompromisszumok kívül-belül egyre súlyosbodó állapotokhoz vezetnek. Közvetlenül veszélybe sodorják mind az európai biztonsági architektúrát (az európaiak szótlanul figyelik, ahogy Washington velük nem egyeztetve piromán tűzoltót játszik a kontinensen, legyen szó NATO-bővítésről, fegyverzetkorlátozó szerződések felrúgásáról, vagy az elsősorban őket sújtó oroszellenes gazdasági szankciókról), mind a globális stabilitást (Európa szemlesütve asszisztál az általa tető alá hozott iráni atomegyezmény kihajításához, a közel-keleti status quo átgondolatlan bomlasztásához, s Trump puhítása címén legutóbb még abba is belement, hogy ezentúl a Kínát, illetve a világűrt érintő kérdésekben is kompetens legyen a Washington vezette NATO).

Mindeközben az európai állampolgárok mindennapjait befolyásoló ügyekben sem képes a sarkára állni. Sem a digitális óriáscégek megadóztatásában, sem az önkényesen bevezetett vámtarifákra való visszavágásban, sem a szabadkereskedelmi megállapodások klímabaráttá tételében. Nem csoda, hogy az egyébként sem túl boldog, szélsőségekkel kacérkodó európai közhangulat újabb érv lett az európai „autonómia” mellett fáradhatatlanul lobbizó francia diplomácia számára. Az európai állampolgárok elégedetlenségét ugyanis csak tovább táplálja a magukat kollektív tehetetlenségbe béklyózó kormányaik látványa. Emmanuel Macron mind többször köti össze a szuverenitást a demokráciával: „Ha elfogadjuk, hogy más nagyhatalmak, beleértve barátainkat és szövetségeseinket, olyan helyzetbe kerüljenek, melyben helyettünk, a diplomáciánkról, a biztonságunkról ők döntenek, akkor nem vagyunk többé szuverének, és nem nézhetünk hitelesen a népeinkre azzal, hogy döntéseket hozunk majd értetek, gyertek szavazni, gyertek választani”. Külügyminisztere amerikai hallgatóság előtt azt is kifejtette, hogy ha Európa nem képes állampolgárai érdekeit megvédeni, adott esetben az Egyesült Államokkal szemben is, az bizony könnyen „a populizmusok visszatéréséhez” vezethet.

Korántsem véletlen hát, hogy Münchenben a „Nyugat” külső-belső gyengülése feletti aggályokra az európai önállósodás sürgetése volt Macron elnök válasza. S ennek érdekében még a francia atomernyő „európaizálásának” ötletét is bedobta. A kérdés – mint általában – nem annyira az Egyesült Államok, hanem az európai partnerek reakciója. Hajlandók-e saját lábukra állva stabilizálni a transzatlanti partnerséget, végigvinni közös külpolitikai prioritásaikat, és védeni állampolgáraikat, avagy inkább „nyugattalanságban” maradnak?