Előfizetés

Nyugattalanságunk gyökerei

Vincze Hajnalka
Publikálás dátuma
2020.03.15. 17:00

Fotó: PETRAS MALUKAS / AFP
Az évente megrendezett Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia egy jól bejáratott rituálé szerint zajló, tipikus transzatlanti nagymise. Az óceán két partjáról érkezett döntéshozók – elnökök, kormányfők, európai uniós biztosok, parlamenti nagyágyúk, NATO főméltóságok, védelmi- és külügyminiszterek – rendre elmondják, hogy a pillanatnyi nézetkülönbségek dacára amúgy mennyire „közösek” az érdekek, „oszthatatlan” a biztonság, „azonosak” az értékek. Nos, idén ezek egyike sem volt túl hiteles, s ezt még csak elkendőzni sem lehetett. A szervezők már nem is igen próbálkoztak vele. A konferencia ez évi, sorban ötvenhatodik kiadásának a „Westlessness” elnevezést adták, ami a szó szerinti nyugat nélküliséget a nyugtalanság (angolul: restlessness) gondolatával ötvözte elmésen.

Hófehérke és a törpék

A rendezvény előtanulmányában és programjában egyaránt domináns üzenet lényege, hogy a „Nyugat” visszaszorulása – mind a geopolitikában, ahol feltörekvő új hatalmak tülekednek kitölteni az általa üresen hagyott helyet, mind a belpolitikában, ahol a populista, illiberális vonal kérdőjelezi meg a nyugatinak tekintett értékeket – veszélyes instabilitáshoz vezet. Ez mind igaz, ám csupán részben. E jelenségek ugyanis már maguk is csak következmények. A probléma eredője, hogy a Nyugat a hidegháború vége után harminc évvel is szélsőségesen kiegyensúlyozatlan maradt, tudniillik Amerika és Európa között. Márpedig gyámság alól, függő helyzetből Európa nem tudta sem a diplomácia porondján végigvinni a fenntartható stabilitást célzó elképzeléseit, sem pedig saját állampolgárait megvédeni a szabályozatlan globalizáció túlkapásaival szemben. Az eredmény kint is, bent is robbanékony elegy. A gyökerek messzire nyúlnak. Nevezetesen 1949-ig, amikor is az atlanti szövetség égisze alatt létrejött az a mezaliansz, amit egy belga szakértő nemrég találóan Hófehérke és a tizenegy (mára huszonnyolc) törpe nászaként írt le. Kezdetben persze volt a dologban ráció Európa számára. Országai kivérezve, lepusztulva, keleten a szovjet fenyegetés réme lebegett, ilyen körülmények között kapóra jött – sőt: létfontosságú volt – az atomfegyver monopóliumával bíró, gazdag és erős Amerika védő karja. Csakhogy a helyzet változott, méghozzá igen hamar. A hatvanas évek közepén Charles de Gaulle francia elnök már azzal léptette ki országát az amerikai vezetés alá integrált NATO-struktúrákból, hogy az alárendeltség okafogyottá vált, hiszen Európa már nincs romokban, a szovjet interkontinentális atomfegyverekkel szemben pedig korántsem biztos, hogy Amerika a szövetségesei védelmében saját megsemmisülését kockáztatná. Hiába változott azonban a helyzet – azóta a hidegháborúnak is vége, az európai integráció is bővült, mélyült, elméletileg külpolitikai és katonai kérdésekre is kiterjed –, Európa egésze továbbra sem hajlandó kilépni kényelmes, Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó szavaival élve „vazallusi” pozíciójából. Miként azt egy másik, Clinton elnök alatt az európai ügyekért felelős amerikai főtanácsadó mondta: „Dacára mindannak, ami 1949, de különösen 1989 óta változott, Európa biztonságát tekintve az Egyesült Államok függőségében maradt. Márpedig a biztonsági téren való irányítás határozza meg, hogy ki a főnök." Nem véletlen, hogy a transzatlanti kapcsolat az elmúlt hét évtizedben végig adok-kapok alapon működött. A harmadik fél által nyújtott védelem, mint azt az EU külkapcsolatok szürke eminenciása, a brit Robert Cooper írta könyvében, soha nincs ingyen. Európai oldalról ellentételezések sora járt érte mindig is cserébe.

Védelmi illúzió?

Az oly gyakran Trump elnök szemére vetett „tranzakciós” logika – nevezetesen, hogy a szövetségesi viszonyt üzleti alapon közelíti meg – minden tehát, csak nem újdonság. A különbség annyi csupán, hogy eddig nem mondták ki. A dolognak külön pikantériát viszont az ad, hogy a jelenlegi amerikai elnök pont akkor vállalja fel nyíltan a transzatlanti kapcsolat cserebere jellegét, amikor annak amerikai oldalát, a védelmi garanciát, ő maga kérdőjelezte meg. Nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte folyamatosan. Ez pedig egy rendkívül kínos – De Gaulle által már ötven éve is pedzegetett – tényre világít rá. Tudniillik, hogy a NATO sokat emlegetett kollektív védelme, a Szerződés híres-nevezetes 5. cikke soha nem nyújtott automatikus garanciát. Mélyen hallgatva bár, de persze tudják ezt a saját védelmükről ideológiai (pacifista-atlantista) alapon lemondó európai országok is, nem véletlenül vásárolnak amerikai fegyvereket tonnaszám, ezúton (is) remélvén maguknak bebiztosítani az Egyesült Államok jóindulatát. A másik megkerülő taktika, amivel amerikai védelmet igyekeznek „csalni” maguknak, az az amerikai katonák fizikai jelenlétéhez való ragaszkodás. Henry Kissinger volt külügyminiszter egyenesen „túszoknak” nevezte a védelmi ígéretekben nem bízó európaiaknál szolgáló alakulatokat. A litván elnök nemrég kerek-perec azzal fogadta az országába érkező amerikai csapatokat, hogy ha egy idegen támadás következtében „valamelyik vendégünk megsebesülne, az most már nem Litvániával jelentene nyílt konfrontációt, hanem az Egyesült Államokkal”. Elméletileg – sebesült amerikai ide vagy oda – önmagában is pont ezt jelentené a kollektív védelmi garancia. Ami persze csak papíron létezik. Sőt: valójában ott sem. Az 5. cikk ugyanis csupán annyit szögez le, hogy egy NATO-tagállam megtámadása esetén a szövetségesek egyeztetnek, azután mindenki maga dönti el miként – fegyverrel, paripával, biztató szavakkal – siet az érintett segítségére. Donald Trump egyenesen úgy nyilatkozott, hogy az „agresszív emberek lakta” – egyébként 2017. óta NATO-tagállam – Montenegró kedvéért például biztos nem lenne érdemes kirobbantani a harmadik világháborút. Ez pedig azért különösen kellemetlen, mert a sziklaszilárd védelmi garancia illúziójának fenntartása a transzatlanti adok-kapok nélkülözhetetlen eleme. Miként azt a Clinton-adminisztráció egy hivatalos dokumentuma gyönyörűen összegezte: „Szövetségeseinknek jobban meg kell érteniük a kapcsolatot a biztonságuk érdekében való amerikai elköteleződés, illetve a részükről különböző területeken – így például a kereskedelempolitika, a technológia-átadás, a koalíciós műveletekben való részvétel terén – tanúsított magatartás között”. A hatvanas években az amerikai alelnök Berlinben a csapatok kivonásával fenyegetőzött, ha az európai Közös Piacra nem engedik be az amerikai... csirkéket. Trump elnök tweetjeiben ennél finomabban, de egyértelműen fogalmaz: „Az Európai Unió lehetetlenné teszi a földműveseink, munkásaink, cégeink számára, hogy ott üzleteljenek (az USA-nak 151 milliárd dolláros kereskedelmi deficitje van az EU-val szemben), és közben azt akarják, hogy vidáman megvédjük őket a NATO-n keresztül, és szépen mi fizessünk az egészért. Ez így nem működik”.

Európai szuverenitás

A dolgok ilyetén egybeesése folytán Európa tarthatatlan helyzetben találja magát. Az egyre feltűnőbben bizonytalan amerikai védelemért cserében tett kompromisszumok kívül-belül egyre súlyosbodó állapotokhoz vezetnek. Közvetlenül veszélybe sodorják mind az európai biztonsági architektúrát (az európaiak szótlanul figyelik, ahogy Washington velük nem egyeztetve piromán tűzoltót játszik a kontinensen, legyen szó NATO-bővítésről, fegyverzetkorlátozó szerződések felrúgásáról, vagy az elsősorban őket sújtó oroszellenes gazdasági szankciókról), mind a globális stabilitást (Európa szemlesütve asszisztál az általa tető alá hozott iráni atomegyezmény kihajításához, a közel-keleti status quo átgondolatlan bomlasztásához, s Trump puhítása címén legutóbb még abba is belement, hogy ezentúl a Kínát, illetve a világűrt érintő kérdésekben is kompetens legyen a Washington vezette NATO). Mindeközben az európai állampolgárok mindennapjait befolyásoló ügyekben sem képes a sarkára állni. Sem a digitális óriáscégek megadóztatásában, sem az önkényesen bevezetett vámtarifákra való visszavágásban, sem a szabadkereskedelmi megállapodások klímabaráttá tételében. Nem csoda, hogy az egyébként sem túl boldog, szélsőségekkel kacérkodó európai közhangulat újabb érv lett az európai „autonómia” mellett fáradhatatlanul lobbizó francia diplomácia számára. Az európai állampolgárok elégedetlenségét ugyanis csak tovább táplálja a magukat kollektív tehetetlenségbe béklyózó kormányaik látványa. Emmanuel Macron mind többször köti össze a szuverenitást a demokráciával: „Ha elfogadjuk, hogy más nagyhatalmak, beleértve barátainkat és szövetségeseinket, olyan helyzetbe kerüljenek, melyben helyettünk, a diplomáciánkról, a biztonságunkról ők döntenek, akkor nem vagyunk többé szuverének, és nem nézhetünk hitelesen a népeinkre azzal, hogy döntéseket hozunk majd értetek, gyertek szavazni, gyertek választani”. Külügyminisztere amerikai hallgatóság előtt azt is kifejtette, hogy ha Európa nem képes állampolgárai érdekeit megvédeni, adott esetben az Egyesült Államokkal szemben is, az bizony könnyen „a populizmusok visszatéréséhez” vezethet. Korántsem véletlen hát, hogy Münchenben a „Nyugat” külső-belső gyengülése feletti aggályokra az európai önállósodás sürgetése volt Macron elnök válasza. S ennek érdekében még a francia atomernyő „európaizálásának” ötletét is bedobta. A kérdés – mint általában – nem annyira az Egyesült Államok, hanem az európai partnerek reakciója. Hajlandók-e saját lábukra állva stabilizálni a transzatlanti partnerséget, végigvinni közös külpolitikai prioritásaikat, és védeni állampolgáraikat, avagy inkább „nyugattalanságban” maradnak?

Papp Sándor Zsigmond: Egyedül

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.03.15. 16:25

Fotó: FRANCOIS LEPAGE / Hans Lucas
„Csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva.”
Bizonyos időközönként – minden második hónapban – pár napra magára hagy a családom. Mit mondhatnék – mámorító érzés. Csak a macskára kell vigyáznom ilyenkor, Mircire. Meg is nőtt az ázsiója az én kutyás lelkemben, miatta nem mehetünk haza mindannyian egyszerre, mert akkor mi lesz vele. Cukorbeteg, falánk és harcias, csak kipróbált családtagok jöhetnek szóba pesztraként. Dusit meg a megbeszélt időközönként látnia kell a vér szerinti apjának, szóval más felállás nem is jöhet szóba. Én vagyok hát az, aki „feláldozom” magam. Az első pár óra kicsit olyan, mintha fogságból szabadulnék. Nem mintha nem szeretném őket, épp azért ilyen, mert szeretem. A paradoxon igazolására a legjobb példa minden idők egyik legéletszagúbb ajánlása egy rutinos regényírótól nagyobb műve elején: „Köszönet szeretett családom tagjainak, akik nélkül ez a könyv megírása két évvel kevesebb időt vett volna igénybe”. Szóval az első pár órában kicsit kirúgok a hámból, ott eszem, ahol nincs gyerekmenü, céltalanul bóklászom a városban és a könyvesboltban, a múzeumlátogatást nem két játszótér közé gyömöszölöm be. Élvezem az egyedüllét luxusát. Ha ennek, a „bulis” időszaknak vége, visszatérek a napi rutinhoz. Azzal a különbséggel, hogy közben hallom a saját belső hangom. Dusi kérdezős időszakát éli, ami átlagban ötven-hetven kérdést jelent naponta, s bár egy részük csak puszta visszaigazolást kér (Ugye, Zsiga?), a többi megválaszolására is fel lehetne venni egy asszisztenst. Az átlagom napi 48 és 63 válasz közé esik, ennyi kérdésre tudok hozzávetőleges pontossággal felelni, miközben a kaktuszokról szóló ismeretterjesztő könyvet próbálom szerkeszteni. (Csoda, hogy nem növesztettem még tüskét. Mondjuk, a nejem szerint azért már van egy-két areolám.) A visszatérők mellett (Hol van a cipőm, a labdám, a szandálom?) a tudományosak adják a legtöbb fejtörést, szinte bánom, hogy nem figyeltem jobban fizika és kémia órán, jobban tudnék kikeveredni a „miért fúj a szél” jellegű kérdésekből. Ha nem is jelest, de az átmenő jegyet azért valahogy összebirkózom valahogy. És mindig elmondom magamban, hogy most örülj, most öleld magadhoz (mert egyrészt hagyja), most légy türelmes, mert pár gyorsan elröpülő év és az összes kérdés egyetlen nagyba olvad össze a kamaszkor misztériumában: Mi közöd hozzá? És akkor már válaszolni sem kell. Ilyenkor tehát haladok a melóval, elkészülök az aznapra kijelölt adaggal, időnként az írásra is teszek egy-két bátortalan kísérletet, és estére nem érzem úgy, hogy egy olasz falu költözött a fejembe. Nyugi van. Legfeljebb a macskával perelek visszafogottan, amiért megette az asztalon hagyott nyáriszalámit, amire a madridi román boltban leltem, és hirtelen gyerekkorom ízeit hozta vissza. Ilyenkor elszámolok magamban ötvenig, felidézem az állatok jogait, majd csöndben nekilátok eltakarítani a rumlit. És közben hagyom, hogy a lábamhoz dörgölőzve doromboljon. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat. Aztán feltűnik, hogy nagy a csönd. Nem pattog a labda, nincs megnyugtató zörgés a kisszobában, nem énekel senki a gitárját nyúzva. (Igazi gitár, csak gyerekméretben, valamelyik születésnapjára kapta a biológiai apjától. És már túl van élete első utcazenélésén, keresett vele egy eurót Valenciában. Dallamok még nem nagyon születnek a húrokon, de a ritmus és a beleélés már stimmel.) Gyakorló szülőként mindenki tudja, hogy a hosszú és mély csend a leggyanúsabb egy gyermek életében, akkor történnek az olyan dolgok, amelyeket csak hosszabb takarítással lehet helyrehozni. De ez most nem az a csend. Nem is a megkönnyebbülésé, hanem a hiányé. A harmadik nap reggelén ugyanis felfedezem magamban a féltékenység jeleit. Ezerszer rosszabb, mintha csinos, hosszú combú nő lenne. Abból már valamelyest kigyógyultam, de ebből képtelenség. Mit csinál otthon az apjával? Vele is úgy megy játszótérre, ahogy velem? Neki is azt mondja? Neki is úgy udvarol egy kis sütiért? Tőle is annyit kérdez? stb. stb. Ilyenkor meg azért nem megy a munka, mert csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva. És akkor már az egész olyan, mintha szabadulására váró rab lennék, óránként húzom a strigulákat. Eszembe jut az a régi fickó, még Dusi előtt, aki azt hitte, mindez csak egy Disney által ihletett amerikai filmben eshet meg. Kicsit irigylem, de leginkább sajnálom. Nincs az az izgalmas meccs, fordulatos regény, amely tompítani tudná a hiányukat. A mostani hiány csodája épp abban rejlik, hogy már nem egy általánosan gomolygó érzés, hanem szilárd körvonalai vannak, és leginkább egy öt és fél évesre hasonlít. Rögös út vezet a hiány luxusához, apró csapdák és nagy szakadékok, kisebb és nagyobb perlekedések, az elfogadás sok szóbelivel járó iskolája. És a legvégén vár a jutalom, az érzés, hogy mindegy, csak jöjjön már vissza, legyen itt, felőled egyenesen a füledbe is ordíthat, pusztuljanak a kaktuszok! Ami eddig nyálasnak tűnt, csöndben valósággá érik. És még fülbemászó, aláfestő dallam se kell hozzá. Már úgyis kihallom a gyerekkel járó hangzavarból.

Csobbanás és hidegzuhany a műtárgypiacon

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2020.03.15. 15:07

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
David Hockney „The Splash” (Csobbanás) című műve verte a legnagyobb hullámot a februári londoni művészeti árveréseken. Ám valójában a kedélyeket alig korbácsolta fel a kortárs sztár alkotása, licit nem volt, egyetlen telefonhívás után koppant a kalapács. A rendezvénysorozat amúgy inkább közepesre sikeredett, az aukciósházak közötti megszokott rivalizálásból ezúttal a Sotheby’s jött ki jobban, hozva az egy évvel ezelőtti eredményeket, míg a Christie’s az utóbbi tíz esztendő legrosszabb mérlegét produkálta.

Vészjelzések

A Brexitet, a koronavírust, a brit választásokat hibáztatták a szokottnál szűkebb kínálatért, az ázsiai vevők visszafogottabb érdeklődéséért az árverőházak. A piac már előzetesen vészjeleket adott, nem sokkal a londoni aukciók előtt a svájci MCH Group bejelentette nem rendezik meg márciusban az Art Basel Hong Kong-ot, a Christie’s is halasztja ugyanezen a helyszínen szokásos kortárs árverését, és a Sotheby’s is módosítja az árverési kalendáriumát. A kínai állami Poly Auction ugyancsak később, elképzelései szerint április elején rendezi meg hagyományos hongkongi aukciós sorozatát. Emma Baker, a Sotheby’s kortárs szakértője szerint kevés olyan mitikus képet jegyeznek mint Hockney „csobbanásai”. Ezekből három készült; a „The Little Splash” jelenleg egy privát kollekciót gazdagít, míg a „The Bigger Splash” a Tate Modernben látható. Jelentőségüket Baker olyan sorozatokhoz hasonlította, mint Munch „sikolyai”, Van Gogh „napraforgói” vagy Monet „vízililiomai”. A Sotheby’s mostani rendezvényére állítólag 20 millió fontos garanciával érkezett a „The Splash”, a vevő – vélhetően a garanciavállaló – 23 millió fontot (31,2 millió dollár) adott érte. A Kaliforniában 1966-ban készült képet, amelyen nem látható a medence vizét felkorbácsoló ugró, egy 1973-as árverésen 25 ezer fontért vette meg John Kasmin, akitől David Geffen gyűjteményébe került, majd egy másik kaliforniai kollekcióba, innen pedig 2006-ban a Sotheby’s londoni árverésére, ahol Joseph Lau megbízottjai vásárolták meg 2,9 millió fontért. A kínai ingatlanmilliárdos ugyan ebben az évben megszerezte Warhol Mao portréját 17,4 millió dollárért, majd 2007-ben több mint 39 milliót adott Gauguin „Te Poipoi” című alkotásáért. Közben gyémántokkal kedveskedett hétesztendős lányának, 28 millió dollárért egy pink ékkövet vásárolt, majd rögtön utána a „Blue Moon Diamond”-ért adott 48 millió dollárt. A milliárdos mostanság bajban van, vagyona olvad, Hongkongban, Makaón pénzmosással vádolják. Homály fedi, hogy családja, vagy esetleg egy ernyőcég adta be az árverésre a Splasht, amely vélhetően visszakerül Kaliforniába. A Sotheby's londoni kortárs rendezvényeinek sztárdarabjai között Christopher Wool, Roy Lichtenstein, Yves Klein, Francis Bacon, Damien Hirst és Adrian Ghenie alkotásai sorakoztak, ez utóbbi megdöbbentő műve, a „The Arrival (2014)” amely Josef Mengele-t ábrázolja, 5 millió dollárt ért meg valakinek. Yves Klein 1960-as alkotása iránt egyetlen érdeklődő volt, aki 8 millió dollárért szerezte meg a képet. A 2016-os Brexit szavazás volt az aktualitása a Banksy „Vote to Love,” című művének, ami, megduplázva az előzetes becslést, 1,5 millió dollárt ért meg valakinek. Francis Bacon „Turning Figure” (1962) című alkotása 30 év után egy privát kollekcióból került a nyilvánosság elé, leütési ára azonban elmaradt a várakozásoktól, 9 millió dollárért kelt el. Kevesebb volt a kínai vevő, telefonon is kevesebben alkudoztak a megszokottnál – állította egy vájt-szemű londoni kereskedő, James Butterwick, aki egy orosz vevő megbízásából vette meg 9,75 millió dollárért Jean-Michel Basquiat 1985-ös, „Rubber” című képét versenytárs nélkül. A Sotheby’s szerint viszont legalább nyolc mű ázsiai kézbe került, köztük a portugál festőnő Maria Helena Vieira da Silva L’Incendie II (1944) című alkotása 2 millió dollárért. Vieira da Silva, akinek férje a magyar származású, ugyancsak neves festő, Szenes Árpád volt, a 80-as években aratta sikereit a piacon, művei 300 000 ezer dollár körül forogtak, majd eltűntek, a nagy visszatérés 2018-ban volt, akkor 2,7 millió dollárt adtak egy mostanihoz hasonló képért.

Szűkös választék

A Christie’s-nél nem is az eladási rátával volt baj, inkább a választék szűkösségével, a katalógus feleannyi tételt tartalmazott, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor biztató rekordok is bekerültek a krónikákba, így George Grosz, Tamara de Lempicka, Jean Metzinger, Pyke Koch művei túltettek minden várakozáson. Lempicka Portrait of Marjorie Ferry című képe megduplázta a becsértékét, így 21.2 millió dollárt ért az aukción. Lempicka mesterművét 1932-ben Marjorie Ferry férje rendelte meg a művésznőtől, akinek ázsiója akkortájt már magasan volt Párizsban. A portré 1995-ben 550000 dollárért fordult meg a piacon, majd 2009-ben már 5 millióért cserélt gazdát. A mostani árverésre egy harmadik fél 16 milliós garanciájával dobták be. Jean Metzinger „Le cycliste” (1912) című képe megduplázta a művész eddigi rekordját és 4 millióért talált vevőt, George Grosz „Route Dangereuse” (1918) című alkotását 12.7 millió dollárért, Andy Warhol 1977-es Muhammad Ali portréja pedig jutalékkal együtt 6,5 millió dollárért vásárolták meg. A legek között egy szürrealista alkotást is meg kell említeni, René Magritte műve („A la rencontre du plaisir”) 24.6 millió dollárért talált vevőt. Az 1962-ben készült alkotás több mint 50 évig rejtőzött egy családi gyűjteményben. A Mugrabi-gyűjtemény egyik darabja, Basquiat alkotása, a„The Mosque” (1982) az alsó becsérték alatt 5,1 millió dollárt ért meg valakinek. Mindeközben a piacot egyre intenzívebben foglalkoztatja, mi lesz májusban, valóban kalapács alá kerülnek-e azok a dollármilliárdos mannát jelentő gyűjtemények, amelyekre hiába áhítoztak az elmúlt esztendőben. Harry és Linda Macklowe, válást követő vagyonmegosztásának dokumentumaira várhatóan a napokban felkerül a pecsét. A New York-i bíró, Laura Drager összesen 165 műalkotáson való osztozkodásra utasította az 59 év házasság után elvált párt, közöttük olyan értékek vannak, mint Andy Warhol 50 millió dollárra becsült Marilynje, 9 Picasso mű, egy 35 milliós Jackson Pollock, és tucatnyi Jeff Koons. A Christie’s még a válás előtt, 2015-ben 937 millió dolláros becslést adott a gyűjteményről. Egy másik válás is izgalmat okoz a műtárgypiacon, a művészvilágban uralkodóként tisztelt házaspár, Libbie és David Mugrabi kenyértörésének tétje, az ingatlanok és egyéb értékek mellett, egy olyan műtárgykollekció, amelyet a piacon kivételesen aktív família húsz év alatt felhalmozott. A világ egyik legnagyobb magángyűjteményében Andy Warhol, Jean-Michel Basquiat, Richard Prince, George Condo és KAWS művei sorakoznak. A jogi huzavona várhatóan hosszú és kellemetlen lesz, az máris kiderült, hogy Davidtől nem idegen az offshore cégek használata, a vagyonelemek kimenekítése a hatóságok látószögéből.
Georg Grosz - Gefährliche Strasse

Galériák győzelme

A napokban ugyanakkor bizonyossá vált, hogy Donald Marron kollekciója nem kerül a nyilvános színpadra. Miközben a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips is vonzóbbnál vonzóbb kedvezményekkel, biztosítékokkal, a hírek szerint 300 millió dolláros garanciával próbálta megnyerni a tavaly elhunyt Donald Marron örököseinek bizalmát, három neves galéria szövetkezett a háttérben, és nyert a közel félmilliárd dollár értékű műtárgykollekció értékesítéséért folyó rivalizálásban. Don Marron a PaineWebber brókercég elnökeként, és a Museum of Modern Art (MoMa) igazgatósági tagjaként a 70-es években kezdte építeni gyűjteményét. A mintegy 300, hat évtized alatt összegyűjtött alkotást – Picasso, Mark Rothko, Cy Twombly, Henri Matisse, Willem de Kooning, Ellsworth Kelly és Gerhard Richter műveit – májustól állítják ki Londonban és New Yorkban az említett kereskedők, hogy azután csendben vevőt találjanak rájuk. Marc Glimcher, a Pace elnöke szerint az eladóknak fontos, hogy a nagyközönség ne tudjon meg részleteket arról, hogy valójában mit dobnak piacra egy gyűjteményből. Egyébként ő volt, aki felhívta Larry Gagosiant, majd rögtön utána Bill Acquavella-t a hírrel, hogy a Marron család fontolgatja a hagyaték értékesítését, és miután mindhárman jó kapcsolatot ápoltak Marronékkal, tudták mi legyen az ajánlatban, amit alig egy hónapnyi előkészítés után letettek. A Pace, a Gagosian, és az Acquavella győzelme hidegzuhanyt jelentett az árverőházak számára, és egyúttal gyökeres piaci változásokat vetít előre, nevezetesen azt, hogy a nyilvánosság egyre kevéssé kívánatos a piac nagyobb szereplői számára, eladók és vevők egyaránt inkább preferálják az intimitást, mint a közönség előtti megmérettetést. Az eddig domináns aukciósházak és a diszkréten működő galériák tradicionális működése közötti határok elmosódnak – kommentálták az elemzők az eseményeket.

Élő rekord

2018 novemberében 90,3 millió dollárért adta el a Christie’s Hockney “Portrait of an Artist (Pool with Two Figures)” című alkotását, amelynél ugyancsak egy úszómedence adja a hátteret. Soha élő művész alkotásáért nem adtak addig ekkora összeget nyilvános árverésen. Hat hónapig élt a rekord, amelyet 2019 májusában Jeff Koons „Rabbit”-ja döntött meg 91 millióval. Tavaly egyébként 130,5 millió dollárt költöttek Hockney művekre, két évvel ezelőtt 206 és félmillió dollárért értékesítettek a pop art művész alkotásaiból.