Előfizetés

Csobbanás és hidegzuhany a műtárgypiacon

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2020.03.15. 15:07

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
David Hockney „The Splash” (Csobbanás) című műve verte a legnagyobb hullámot a februári londoni művészeti árveréseken. Ám valójában a kedélyeket alig korbácsolta fel a kortárs sztár alkotása, licit nem volt, egyetlen telefonhívás után koppant a kalapács. A rendezvénysorozat amúgy inkább közepesre sikeredett, az aukciósházak közötti megszokott rivalizálásból ezúttal a Sotheby’s jött ki jobban, hozva az egy évvel ezelőtti eredményeket, míg a Christie’s az utóbbi tíz esztendő legrosszabb mérlegét produkálta.

Vészjelzések

A Brexitet, a koronavírust, a brit választásokat hibáztatták a szokottnál szűkebb kínálatért, az ázsiai vevők visszafogottabb érdeklődéséért az árverőházak. A piac már előzetesen vészjeleket adott, nem sokkal a londoni aukciók előtt a svájci MCH Group bejelentette nem rendezik meg márciusban az Art Basel Hong Kong-ot, a Christie’s is halasztja ugyanezen a helyszínen szokásos kortárs árverését, és a Sotheby’s is módosítja az árverési kalendáriumát. A kínai állami Poly Auction ugyancsak később, elképzelései szerint április elején rendezi meg hagyományos hongkongi aukciós sorozatát. Emma Baker, a Sotheby’s kortárs szakértője szerint kevés olyan mitikus képet jegyeznek mint Hockney „csobbanásai”. Ezekből három készült; a „The Little Splash” jelenleg egy privát kollekciót gazdagít, míg a „The Bigger Splash” a Tate Modernben látható. Jelentőségüket Baker olyan sorozatokhoz hasonlította, mint Munch „sikolyai”, Van Gogh „napraforgói” vagy Monet „vízililiomai”. A Sotheby’s mostani rendezvényére állítólag 20 millió fontos garanciával érkezett a „The Splash”, a vevő – vélhetően a garanciavállaló – 23 millió fontot (31,2 millió dollár) adott érte. A Kaliforniában 1966-ban készült képet, amelyen nem látható a medence vizét felkorbácsoló ugró, egy 1973-as árverésen 25 ezer fontért vette meg John Kasmin, akitől David Geffen gyűjteményébe került, majd egy másik kaliforniai kollekcióba, innen pedig 2006-ban a Sotheby’s londoni árverésére, ahol Joseph Lau megbízottjai vásárolták meg 2,9 millió fontért. A kínai ingatlanmilliárdos ugyan ebben az évben megszerezte Warhol Mao portréját 17,4 millió dollárért, majd 2007-ben több mint 39 milliót adott Gauguin „Te Poipoi” című alkotásáért. Közben gyémántokkal kedveskedett hétesztendős lányának, 28 millió dollárért egy pink ékkövet vásárolt, majd rögtön utána a „Blue Moon Diamond”-ért adott 48 millió dollárt. A milliárdos mostanság bajban van, vagyona olvad, Hongkongban, Makaón pénzmosással vádolják. Homály fedi, hogy családja, vagy esetleg egy ernyőcég adta be az árverésre a Splasht, amely vélhetően visszakerül Kaliforniába. A Sotheby's londoni kortárs rendezvényeinek sztárdarabjai között Christopher Wool, Roy Lichtenstein, Yves Klein, Francis Bacon, Damien Hirst és Adrian Ghenie alkotásai sorakoztak, ez utóbbi megdöbbentő műve, a „The Arrival (2014)” amely Josef Mengele-t ábrázolja, 5 millió dollárt ért meg valakinek. Yves Klein 1960-as alkotása iránt egyetlen érdeklődő volt, aki 8 millió dollárért szerezte meg a képet. A 2016-os Brexit szavazás volt az aktualitása a Banksy „Vote to Love,” című művének, ami, megduplázva az előzetes becslést, 1,5 millió dollárt ért meg valakinek. Francis Bacon „Turning Figure” (1962) című alkotása 30 év után egy privát kollekcióból került a nyilvánosság elé, leütési ára azonban elmaradt a várakozásoktól, 9 millió dollárért kelt el. Kevesebb volt a kínai vevő, telefonon is kevesebben alkudoztak a megszokottnál – állította egy vájt-szemű londoni kereskedő, James Butterwick, aki egy orosz vevő megbízásából vette meg 9,75 millió dollárért Jean-Michel Basquiat 1985-ös, „Rubber” című képét versenytárs nélkül. A Sotheby’s szerint viszont legalább nyolc mű ázsiai kézbe került, köztük a portugál festőnő Maria Helena Vieira da Silva L’Incendie II (1944) című alkotása 2 millió dollárért. Vieira da Silva, akinek férje a magyar származású, ugyancsak neves festő, Szenes Árpád volt, a 80-as években aratta sikereit a piacon, művei 300 000 ezer dollár körül forogtak, majd eltűntek, a nagy visszatérés 2018-ban volt, akkor 2,7 millió dollárt adtak egy mostanihoz hasonló képért.

Szűkös választék

A Christie’s-nél nem is az eladási rátával volt baj, inkább a választék szűkösségével, a katalógus feleannyi tételt tartalmazott, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor biztató rekordok is bekerültek a krónikákba, így George Grosz, Tamara de Lempicka, Jean Metzinger, Pyke Koch művei túltettek minden várakozáson. Lempicka Portrait of Marjorie Ferry című képe megduplázta a becsértékét, így 21.2 millió dollárt ért az aukción. Lempicka mesterművét 1932-ben Marjorie Ferry férje rendelte meg a művésznőtől, akinek ázsiója akkortájt már magasan volt Párizsban. A portré 1995-ben 550000 dollárért fordult meg a piacon, majd 2009-ben már 5 millióért cserélt gazdát. A mostani árverésre egy harmadik fél 16 milliós garanciájával dobták be. Jean Metzinger „Le cycliste” (1912) című képe megduplázta a művész eddigi rekordját és 4 millióért talált vevőt, George Grosz „Route Dangereuse” (1918) című alkotását 12.7 millió dollárért, Andy Warhol 1977-es Muhammad Ali portréja pedig jutalékkal együtt 6,5 millió dollárért vásárolták meg. A legek között egy szürrealista alkotást is meg kell említeni, René Magritte műve („A la rencontre du plaisir”) 24.6 millió dollárért talált vevőt. Az 1962-ben készült alkotás több mint 50 évig rejtőzött egy családi gyűjteményben. A Mugrabi-gyűjtemény egyik darabja, Basquiat alkotása, a„The Mosque” (1982) az alsó becsérték alatt 5,1 millió dollárt ért meg valakinek. Mindeközben a piacot egyre intenzívebben foglalkoztatja, mi lesz májusban, valóban kalapács alá kerülnek-e azok a dollármilliárdos mannát jelentő gyűjtemények, amelyekre hiába áhítoztak az elmúlt esztendőben. Harry és Linda Macklowe, válást követő vagyonmegosztásának dokumentumaira várhatóan a napokban felkerül a pecsét. A New York-i bíró, Laura Drager összesen 165 műalkotáson való osztozkodásra utasította az 59 év házasság után elvált párt, közöttük olyan értékek vannak, mint Andy Warhol 50 millió dollárra becsült Marilynje, 9 Picasso mű, egy 35 milliós Jackson Pollock, és tucatnyi Jeff Koons. A Christie’s még a válás előtt, 2015-ben 937 millió dolláros becslést adott a gyűjteményről. Egy másik válás is izgalmat okoz a műtárgypiacon, a művészvilágban uralkodóként tisztelt házaspár, Libbie és David Mugrabi kenyértörésének tétje, az ingatlanok és egyéb értékek mellett, egy olyan műtárgykollekció, amelyet a piacon kivételesen aktív família húsz év alatt felhalmozott. A világ egyik legnagyobb magángyűjteményében Andy Warhol, Jean-Michel Basquiat, Richard Prince, George Condo és KAWS művei sorakoznak. A jogi huzavona várhatóan hosszú és kellemetlen lesz, az máris kiderült, hogy Davidtől nem idegen az offshore cégek használata, a vagyonelemek kimenekítése a hatóságok látószögéből.
Georg Grosz - Gefährliche Strasse

Galériák győzelme

A napokban ugyanakkor bizonyossá vált, hogy Donald Marron kollekciója nem kerül a nyilvános színpadra. Miközben a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips is vonzóbbnál vonzóbb kedvezményekkel, biztosítékokkal, a hírek szerint 300 millió dolláros garanciával próbálta megnyerni a tavaly elhunyt Donald Marron örököseinek bizalmát, három neves galéria szövetkezett a háttérben, és nyert a közel félmilliárd dollár értékű műtárgykollekció értékesítéséért folyó rivalizálásban. Don Marron a PaineWebber brókercég elnökeként, és a Museum of Modern Art (MoMa) igazgatósági tagjaként a 70-es években kezdte építeni gyűjteményét. A mintegy 300, hat évtized alatt összegyűjtött alkotást – Picasso, Mark Rothko, Cy Twombly, Henri Matisse, Willem de Kooning, Ellsworth Kelly és Gerhard Richter műveit – májustól állítják ki Londonban és New Yorkban az említett kereskedők, hogy azután csendben vevőt találjanak rájuk. Marc Glimcher, a Pace elnöke szerint az eladóknak fontos, hogy a nagyközönség ne tudjon meg részleteket arról, hogy valójában mit dobnak piacra egy gyűjteményből. Egyébként ő volt, aki felhívta Larry Gagosiant, majd rögtön utána Bill Acquavella-t a hírrel, hogy a Marron család fontolgatja a hagyaték értékesítését, és miután mindhárman jó kapcsolatot ápoltak Marronékkal, tudták mi legyen az ajánlatban, amit alig egy hónapnyi előkészítés után letettek. A Pace, a Gagosian, és az Acquavella győzelme hidegzuhanyt jelentett az árverőházak számára, és egyúttal gyökeres piaci változásokat vetít előre, nevezetesen azt, hogy a nyilvánosság egyre kevéssé kívánatos a piac nagyobb szereplői számára, eladók és vevők egyaránt inkább preferálják az intimitást, mint a közönség előtti megmérettetést. Az eddig domináns aukciósházak és a diszkréten működő galériák tradicionális működése közötti határok elmosódnak – kommentálták az elemzők az eseményeket.

Élő rekord

2018 novemberében 90,3 millió dollárért adta el a Christie’s Hockney “Portrait of an Artist (Pool with Two Figures)” című alkotását, amelynél ugyancsak egy úszómedence adja a hátteret. Soha élő művész alkotásáért nem adtak addig ekkora összeget nyilvános árverésen. Hat hónapig élt a rekord, amelyet 2019 májusában Jeff Koons „Rabbit”-ja döntött meg 91 millióval. Tavaly egyébként 130,5 millió dollárt költöttek Hockney művekre, két évvel ezelőtt 206 és félmillió dollárért értékesítettek a pop art művész alkotásaiból.

Ki van a pályán?

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.03.15. 11:30

Fotó: ATV
Többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál.
Amikor 2015-ben az ATV-én elindult a Havas a pályán című közéleti beszélgető műsor, sokáig érdeklődéssel kapcsoltam rá. Jópofa szellemi idegnyugtató lesz, egyik résztvevő sem fog olyat mondani, amitől falnak megyek, réseket találnak majd a jobbos hatalom működésében, képviselni fogják a demokrácia értékrendjét, a hangvétel, a dizájn pedig valami kellemes, hétvégi lazaságot is ígér. De idővel az egész elkezdett idegesíteni. Nem Havas Henrik hedonistán életunt bölcsességben tetszelgő műsorvezetői személyisége, vagy a vendégek szűk, kissé belterjes köre miatt. Maga a produktum okozott talányos bosszúságot. Nem fért a fejembe, honnan veszi az önbizalmat néhány ember ahhoz, hogy leüljön a kamera elé beszélgetni. Nem beszélni valamiről, hanem dumálni. Mint a kávéházban, vagy valamelyiküknél vendégségben. Azaz, a saját privát szférájukban. Hogyan tudják hétköznapira kapcsolt, pőre szellemi énjüket mutogatni a nyilvánosságnak? Sokféle beszélgető műsor van. És nem egy választja közülük a társalkodás hangnemét. De általában világos, mit akarnak nyújtani. Be akarnak mutatni valakit, próbálnak beavatni hivatásuk titkaiba, személyes élettapasztalatokkal ismertetnek meg. Politikai irányvonalat hangosítanak ki. Vagy vitákat gerjesztenek meggyőződések, értékrendek, elköteleződések ütköztetésével. Szakértői véleményeket közvetítenek háttér-információkkal. Szellemeskednek. De mit lehet kezdeni azzal, hogy amúgy kedves, művelt, a hivatásukhoz kiválóan értő értelmiségiek (újságírók, tévések, ügyvédek, egy-két művész) közéleti-politikai eseményekről locsognak? Maximum annyit, hogy megnyugodjunk: szinte semmivel nem tudnak többet nálunk, vagy ha mégis, olyan szinten spekulálnak, olyan gondolatokra jutnak, mint mi. Családi, baráti, munkahelyi, alkalmi társaságban. De mindennél érthetetlenebb és idegesítőbb, hogy miért nézünk mégis egy ilyen műsort. Mert sokan nézzük. Sok irányban lehet tapogatódzni a választ keresve, de valamivel biztos szembesülnünk kell: a mai, virtuálisra technicizálódó világban már az egyszerű társalgást is inkább fogyasztjuk, mint megéljük. Celebek, ismert médiafigurák elé ülünk, hallgatjuk őket, beszólunk nekik. Ahogy telnek éveink, egyre gyakrabban. Ezzel együtt többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál. Amikor néhány éve Fiala János átvette Havas műsorát, és Civil a pályán lett a címe, bizakodni lehetett a tartalom izmosodásában, a hangütés megújulásában. A cím azt sugallta, hogy koncepcionálissá tesz valamit, ami az eredeti változatban elkenődött. A külső, alternatív, civil nézőpontot, amely sajátos, jól artikulálható jelleget adhat a beszélgetéseknek. Világosan üzenve a nézőknek: itt nem hozzáértést sejtetően óvatos, közhelyes okoskodást kínálunk, hanem felszabadult, merész közelítéseket a témákhoz, alternatív elképzeléseket a közélet problémáinak megoldásáról. Mindenféle tisztelet és tiszteletlenség nélkül. Nem láthatunk bele a politika mozgásába, ki vagyunk zárva a döntésekből, de van véleményünk az élet dolgairól, vannak társadalmi érdekeink, céljaink. Bízni lehetett Fiala narcisztikusan őszinte agresszivitásában, zsigerien civil szemléletmódjában, hogy kíméletlenül kirángatja vendégeit a kávéházi klisékből. De ezt a világot ő sem tudta eddig megváltani. Próbálkozik, a megszokottnál talán visszafogottabban, de villogtatja megosztóan eredeti médiaszemélyiségét, adrenalintermelő műsorvezetői erényeit. Ám igyekezete lepattan a változatlan keretekről. Fel kell dobni öt-hat, minden orgánumban rágcsált, aktuális közéleti-politikai bulvártémát, amelyek többsége arra fókuszál, ki és mit mondott valahol. Egyszóval, itt is haladunk a hatalmasok diktálta ál-nyilvánosság medrében. Olyan vendégekkel, akiket más fórumokon is kérdezgetnek a témákról, vagy ők kérdezgetnek másokat saját műsoraikban, vagy írnak róluk saját lapjaikban. Színvonalasan, tehetségesen, demokratikus szellemben – majdnem ugyanúgy, majdnem ugyanazt. Többen közülük láthatóan nem is élvezik ezt a kommersz értelmiségi celebszerepet. De nem tudnak kilépni belőle, Fiala ösztönzésére sem. Ha a műsorvezető erősíteni kívánja a friss, civil hangütést, olyan típusú figurákra lenne szüksége, mint Puzsér Róbert, Konok Péter, Gulyás Márton, Ceglédi Zoltán – vagy éppen Tamás Gáspár Miklós. Akik képesek szokatlan szemszögből nézni a dolgokra, a szellem lüktetésének hatására változtatni rajta, mernek sok hülyeséget mondani, hogy eljussanak egy valóban izgalmas gondolathoz, felvillantsanak járhatónak tűnő, humanista, alternatív elképzeléseket a társadalmi életről. Vannak ilyen egyéniségek szép számmal. A mostani vendégseregből is elmozdíthatónak tűnnek páran ebbe az irányba. Ha viszont inkább az a cél, hogy felszíni, olykor manipulált történések, kijelentések mentén belelássunk a közélet, a politika valódi folyamataiba, akkor a megszólalóknak ki kell lépniük a privát társalgási helyzetből, és mozgósítaniuk kell szakértői felkészültségüket, informáltságukat. Szóval, jó dolog társaságban ülni, de még jobb, ha az gazdagítani is tud valamivel.

Trump megkapta Bident

Avar János
Publikálás dátuma
2020.03.15. 11:00

Fotó: Bastiaan Slabbers / AFP
Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza.
Bízvást mondhatjuk múlt időben (a címbeli állítást), mert ugyan a demokraták elnökjelölő előválasztási sorozatában még csak az ötven állam felénél tartunk, ám Joe Biden előnye behozhatatlan.

Esélytelen vetélytárs

A mérvadónak tartott FiveThirtyEight 99 százalékosra taksálja esélyét a jelöltség megkaparintására. S immár egyetlen vetélytársának, Bernie Sanders vermonti szenátornak 70 százalékot elérő fölénnyel kellene legyőznie a volt alelnököt a még hátralévő államokban. Miközben a múlt heti szuperkedden és azóta éppenséggel Biden tarolt, rendre jó 20 százalékokat verve Sandersre, aki csak pár helyen nyert csekély előnnyel. Miáltal a jelölteknek elkötelezett konvenció-küldöttek száma közti szakadék is egyre tágul. S amíg Bidennek komoly esélye van a küldöttgyűlési többség megszerzésére is, Sanders erre már nem számíthat. Helyzetét kilátástalanná teszi a saját feltétele is: pár hete ő maga közölte, hogy az legyen az elnökjelölt, aki a júliusi milwaukee-i gyűlésre a legtöbb delegátussal érkezik. Ez pedig – ma elképzelhetetlen fejleményt, teszem azt, betegséget leszámítva – csakis Biden lehet. Vagyis, amikor tavaly nyáron Trump elnök megzsarolta ukrán kollégáját, hogy indítson vizsgálatot Biden ellen, jól érezte, kit kell kipécéznie a két tucat demokrata elnökjelölt közül. Akkor persze a felmérésekben is Biden állt az élen (és a képzeletbeli párharcokban is övé volt a legnagyobb előny az elnökkel szemben). Ám jöttek a jelölti tévéviták, s az ex-alelnök rendre leszerepelt. Bírálói belekötöttek túl gyakori bakijaiba, olykori látható zavarába, langyosnak ítélt kampányszerepléseibe (a trumpista és az orosz trollok ezt igyekeznek szenilitásként bemutatni, hamisított videókkal is). S amikor eljött az előválasztási sorozat nyitánya, nemcsak Sanders előzte meg, hanem mások is. Így aztán hiába számít Iowa, New Hampshire „túl fehér”, tehát a mai Amerikát nem éppen tükröző kis államnak, Biden látványos kudarca láttán elkezdték írni politikai nekrológját. S amikor Sanders a már vegyesebb összetételű Nevadában is nagyot nyert, a tavalyi listavezetőt élőhalottnak nyilvánították. Hogy aztán drámai módon támadjon fel Dél-Karolinában, ahol óriási többséggel verte fő vetélytársát. Méghozzá az államban a demokrata szavazótábor 60 százalékát kitevő (és a pártnak az országos szavazásokon is nélkülözhetetlen) afroamerikaiak elsöprő támogatásával. A déli államok fajüldöző múltjára még nagyon is emlékező feketék pontosan érzékelték, hogy Trump törzstábora éppen e múltban gyökerezik, s ekként egyetlen szempont vezérelte voksukat: Bidenben látták az elnökverésre legalkalmasabb és legesélyesebb jelöltet. A centristában, aki a függetlenekre, sőt a Trumpból kiábrándult republikánusokra is képes hatni, s nem a túl balosnak tartott Sandersben. S amint azóta kiderült, ugyanígy gondolkodik az államok sorában a demokrata szavazók jelentős többsége.

Az elnök eltávolítása a cél

Ostobaság azt képzelni, hogy a Sandersben kétségtelenül veszélyt (vagyis őszi elnök-, sőt kongresszusi választási vereséget) látó „demokrata pártelit” akadályozta meg a balszárny bálványának jelöltségét. Ez már 2016-ban sem volt igaz, hiszen Hillary Clinton több milliós vokselőnnyel lett elnökjelölt, de attól még sok baloldali hitt Sandersben, s ami nagyobb baj: bosszúból novemberben nem szavazott Clintonra, sőt némelyek egyenesen Trumpra (aki kimutathatóan az ő voksukkal billentett át pár addig biztosnak számító demokrata államot, s nyerte meg az elektori versenyt) voksoltak. Azzal a történelemből (például a weimari korszakból) sajnos jól ismert okoskodással, hogy ő a kisebb veszély… Trump elnökségének ismeretében értelmes ember ilyet már aligha mondhat, de ettől függetlenül még most is lehet tartani attól, hogy kiábrándult sandersisták megint a „minél rosszabb, annál jobb” teória bűvöletében nem mennek szavazni, vagy harmadik párti jelöltre vesztegetik voksukat. Ám ezúttal alibijük sincs, hiszen Biden ott is legyőzte Sanderst, ahol Clintonnak nem sikerült. Ezért volt az eheti kedd perdöntő: Sanders 2016-ban Michigan-ben meglepte a már vezető Hillaryt, viszont most csúnyán kikapott Bidentől. Lévén a Detroit „körüli” nagy ipari állam kulcsfontosságú Trump elektori esélyeiben is, a balszárny vezére elvesztette utolsó aduját is: vele lehetne Michigant visszahódítani. Hogyne, az ex-alelnök immár begyűjtötte a – Dél-Karolina után – javára visszalépett többi centrista jelölt támogatóit is, ám ez csak megerősíti, hogy a demokrata szavazótábor komoly többsége osztja a pártelit véleményét: a túl balosnak tekintett politikussal nem lehet az ősszel nyerni. E tekintetben látványos a különbség a két nagy párt között. Négy éve a szélsőjobbra építő Trump előretörését hiába próbálta a republikánus elit megállítani, s vele szemben Bush exelnök szintén centrista öccsét elnökjelöltté tenni. Ahogy Biden, Jeb Bush is listavezetőként vágott bele az előválasztásokba, s a nyitányon ő is leszerepelt. S ő is Dél-Karolinában próbált feltámadni, csak nem jött össze. De idén a demokraták nem ismételték meg a republikánusok 2016-os hibáját, az egymást gyengítő centristákkal. Miáltal az egyharmados balszárny jelöltje leszorult az élről. Ezért törhetett hátulról előre Biden, a modern amerikai politika leggyorsabb és legdrámaibb fordulatával. A tavalyi éllovas a nyitány után csak 15 százalékos országos támogatással indult a dél-karolinai vetélkedőn, s Sanders vette át a vezetést. Ezen a héten Biden már jóval 50 százalék fölött jár. Ezért sürgetik befolyásos demokraták Sanderst, hogy ideje visszalépnie, hiszen a párharc – és vele az óhatatlan egymás elleni vádaskodás – immár értelmetlen, s csak a már biztos elnökjelölt őszi helyzetét nehezíti. Nem szólva a belelkesült ifjú sandersisták további hergeléséről, ami megint voksmegtagadásukhoz vezethet. Kedd esti visszafogott győzelmi beszédében, Biden nyomatékkal hívta őket és a balszárny politikusait a közös harcra: el kell távolítani Trumpot a Fehér Házból.

Szerethető politikus

S a többség erre legalkalmasabbnak azért tartja a 77 éves volt szenátort, Obama alelnökét, mert Joe Biden szerethető politikus. Mindenki Joe bácsija. Nem lelkesítő figura, de tartja a lelket az emberekben. Ahogy az amerikaiak mondják, vele szívesen innának meg egy sört. Ifjabb Bush ezért verte Gore-t. Bár ritkán mérik a közvélemény-kutatók, ez nagyon fontos a szavazáskor. A Fehér Házból tudósító amerikai kollégáim mondták a nyolcvanas években, hogy utálják Reagan politikáját, de a kedves embert nem tudják utálni. Obama is alighanem az emberi szerethetőségével hódította meg a fehér kékgalléros, vagyis munkásszavazókat a három kulcsállamban. Különben négy éve Trumpot is segítette, hogy népszerű tévévetélkedőből ismerték. Most Biden mondhatni kocsmai stílusban mondogatja (angolul) szójátékkal, hogy úgy elveri Trumpot, mint a dobot (drum). S az előválasztási eredmények bizonyítják: ez nem a jelöltekről szól a demokrata szavazóknak, hanem referendum – Trumpról, hogy kit vélnek dobverőnek. Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza. A normalitást. S ezt Biden inkább testesíti meg a demokrata többség szemében, mint a „mindent” felforgatni ígérő Sanders. Akinek – őket is lehúzó – jelöltségétől rettegtek a párt ősszel csatába induló szenátor- és képviselőjelöltjei, s ekként okkal a kongresszusi többséget remélő pártvezetés. S erre, vagyis a képviselőházi többségük megőrzésére és a szenátusi megszerzésére Bidennnel van több esélyük. De megfordítva: Biden már most is veri a felmérésekben Trumpot, s ha a vírusjárvány meg a gazdaság visszaesése megfékezhetetlen, a hivatalban lévő elnök hagyományos előnye semmivé foszlik. A Trumpnak teljesen behódolt republikánusok már ha akarnák, sem tudják magukat tőle függetleníteni. Ettől is drámai a Biden-fordulat: egy hónapja a gazdaság szárnyalt és egy magát szocialistának nevező, vagyis jobboldali céltáblának kínáló politikus nyomult a demokrata elnökjelöltség felé, látszólag megállíthatatlanul. A Trump-Sanders párharc eloszlatta volna a sandersisták négy éve dédelgetett illúzióját, hogy egy (bár skandináv típusú) szocialista legyőzte volna, ellentétben a centrista Hillaryval: a szenátort szinte sohasem támadta a jobboldal, ettől voltak oly jók a mutatói. Elnökjelöltsége esetén szétszednék Sanderst, s kiderülne: ma még csak a fiatalabb nemzedék fogékony nézeteire, ők meg inkább twittelnek, mint szavaznak. Trump tudta, miért tart Bidentől, s magát veszélyben érezve, páratlanul durva kampányra készül. A demokrácia alapelveivel mit sem törődve, a pártsemleges állami szerveket máris beveti, miközben azok semmibe veszik a demokrata vezetésű képviselőház alkotmányos ellenőrzési jogát. Ámde Joe bácsiból vajmi nehéz lesz olyan mumust csinálni, mint Hillaryból, a jobboldali kultúrharcosok évtizedes céltáblájából.