Csobbanás és hidegzuhany a műtárgypiacon

David Hockney „The Splash” (Csobbanás) című műve verte a legnagyobb hullámot a februári londoni művészeti árveréseken. Ám valójában a kedélyeket alig korbácsolta fel a kortárs sztár alkotása, licit nem volt, egyetlen telefonhívás után koppant a kalapács. A rendezvénysorozat amúgy inkább közepesre sikeredett, az aukciósházak közötti megszokott rivalizálásból ezúttal a Sotheby’s jött ki jobban, hozva az egy évvel ezelőtti eredményeket, míg a Christie’s az utóbbi tíz esztendő legrosszabb mérlegét produkálta.

Vészjelzések

A Brexitet, a koronavírust, a brit választásokat hibáztatták a szokottnál szűkebb kínálatért, az ázsiai vevők visszafogottabb érdeklődéséért az árverőházak. A piac már előzetesen vészjeleket adott, nem sokkal a londoni aukciók előtt a svájci MCH Group bejelentette nem rendezik meg márciusban az Art Basel Hong Kong-ot, a Christie’s is halasztja ugyanezen a helyszínen szokásos kortárs árverését, és a Sotheby’s is módosítja az árverési kalendáriumát. A kínai állami Poly Auction ugyancsak később, elképzelései szerint április elején rendezi meg hagyományos hongkongi aukciós sorozatát.

Emma Baker, a Sotheby’s kortárs szakértője szerint kevés olyan mitikus képet jegyeznek mint Hockney „csobbanásai”. Ezekből három készült; a „The Little Splash” jelenleg egy privát kollekciót gazdagít, míg a „The Bigger Splash” a Tate Modernben látható. Jelentőségüket Baker olyan sorozatokhoz hasonlította, mint Munch „sikolyai”, Van Gogh „napraforgói” vagy Monet „vízililiomai”. A Sotheby’s mostani rendezvényére állítólag 20 millió fontos garanciával érkezett a „The Splash”, a vevő – vélhetően a garanciavállaló – 23 millió fontot (31,2 millió dollár) adott érte. A Kaliforniában 1966-ban készült képet, amelyen nem látható a medence vizét felkorbácsoló ugró, egy 1973-as árverésen 25 ezer fontért vette meg John Kasmin, akitől David Geffen gyűjteményébe került, majd egy másik kaliforniai kollekcióba, innen pedig 2006-ban a Sotheby’s londoni árverésére, ahol Joseph Lau megbízottjai vásárolták meg 2,9 millió fontért. A kínai ingatlanmilliárdos ugyan ebben az évben megszerezte Warhol Mao portréját 17,4 millió dollárért, majd 2007-ben több mint 39 milliót adott Gauguin „Te Poipoi” című alkotásáért. Közben gyémántokkal kedveskedett hétesztendős lányának, 28 millió dollárért egy pink ékkövet vásárolt, majd rögtön utána a „Blue Moon Diamond”-ért adott 48 millió dollárt. A milliárdos mostanság bajban van, vagyona olvad, Hongkongban, Makaón pénzmosással vádolják. Homály fedi, hogy családja, vagy esetleg egy ernyőcég adta be az árverésre a Splasht, amely vélhetően visszakerül Kaliforniába.

A Sotheby's londoni kortárs rendezvényeinek sztárdarabjai között Christopher Wool, Roy Lichtenstein, Yves Klein, Francis Bacon, Damien Hirst és Adrian Ghenie alkotásai sorakoztak, ez utóbbi megdöbbentő műve, a „The Arrival (2014)” amely Josef Mengele-t ábrázolja, 5 millió dollárt ért meg valakinek. Yves Klein 1960-as alkotása iránt egyetlen érdeklődő volt, aki 8 millió dollárért szerezte meg a képet. A 2016-os Brexit szavazás volt az aktualitása a Banksy „Vote to Love,” című művének, ami, megduplázva az előzetes becslést, 1,5 millió dollárt ért meg valakinek. Francis Bacon „Turning Figure” (1962) című alkotása 30 év után egy privát kollekcióból került a nyilvánosság elé, leütési ára azonban elmaradt a várakozásoktól, 9 millió dollárért kelt el. Kevesebb volt a kínai vevő, telefonon is kevesebben alkudoztak a megszokottnál – állította egy vájt-szemű londoni kereskedő, James Butterwick, aki egy orosz vevő megbízásából vette meg 9,75 millió dollárért Jean-Michel Basquiat 1985-ös, „Rubber” című képét versenytárs nélkül. A Sotheby’s szerint viszont legalább nyolc mű ázsiai kézbe került, köztük a portugál festőnő Maria Helena Vieira da Silva L’Incendie II (1944) című alkotása 2 millió dollárért. Vieira da Silva, akinek férje a magyar származású, ugyancsak neves festő, Szenes Árpád volt, a 80-as években aratta sikereit a piacon, művei 300 000 ezer dollár körül forogtak, majd eltűntek, a nagy visszatérés 2018-ban volt, akkor 2,7 millió dollárt adtak egy mostanihoz hasonló képért.

Szűkös választék

A Christie’s-nél nem is az eladási rátával volt baj, inkább a választék szűkösségével, a katalógus feleannyi tételt tartalmazott, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor biztató rekordok is bekerültek a krónikákba, így George Grosz, Tamara de Lempicka, Jean Metzinger, Pyke Koch művei túltettek minden várakozáson. Lempicka Portrait of Marjorie Ferry című képe megduplázta a becsértékét, így 21.2 millió dollárt ért az aukción. Lempicka mesterművét 1932-ben Marjorie Ferry férje rendelte meg a művésznőtől, akinek ázsiója akkortájt már magasan volt Párizsban. A portré 1995-ben 550000 dollárért fordult meg a piacon, majd 2009-ben már 5 millióért cserélt gazdát. A mostani árverésre egy harmadik fél 16 milliós garanciájával dobták be. Jean Metzinger „Le cycliste” (1912) című képe megduplázta a művész eddigi rekordját és 4 millióért talált vevőt, George Grosz „Route Dangereuse” (1918) című alkotását 12.7 millió dollárért, Andy Warhol 1977-es Muhammad Ali portréja pedig jutalékkal együtt 6,5 millió dollárért vásárolták meg. A legek között egy szürrealista alkotást is meg kell említeni, René Magritte műve („A la rencontre du plaisir”) 24.6 millió dollárért talált vevőt. Az 1962-ben készült alkotás több mint 50 évig rejtőzött egy családi gyűjteményben. A Mugrabi-gyűjtemény egyik darabja, Basquiat alkotása, a„The Mosque” (1982) az alsó becsérték alatt 5,1 millió dollárt ért meg valakinek.

Mindeközben a piacot egyre intenzívebben foglalkoztatja, mi lesz májusban, valóban kalapács alá kerülnek-e azok a dollármilliárdos mannát jelentő gyűjtemények, amelyekre hiába áhítoztak az elmúlt esztendőben. Harry és Linda Macklowe, válást követő vagyonmegosztásának dokumentumaira várhatóan a napokban felkerül a pecsét. A New York-i bíró, Laura Drager összesen 165 műalkotáson való osztozkodásra utasította az 59 év házasság után elvált párt, közöttük olyan értékek vannak, mint Andy Warhol 50 millió dollárra becsült Marilynje, 9 Picasso mű, egy 35 milliós Jackson Pollock, és tucatnyi Jeff Koons. A Christie’s még a válás előtt, 2015-ben 937 millió dolláros becslést adott a gyűjteményről. Egy másik válás is izgalmat okoz a műtárgypiacon, a művészvilágban uralkodóként tisztelt házaspár, Libbie és David Mugrabi kenyértörésének tétje, az ingatlanok és egyéb értékek mellett, egy olyan műtárgykollekció, amelyet a piacon kivételesen aktív família húsz év alatt felhalmozott. A világ egyik legnagyobb magángyűjteményében Andy Warhol, Jean-Michel Basquiat, Richard Prince, George Condo és KAWS művei sorakoznak. A jogi huzavona várhatóan hosszú és kellemetlen lesz, az máris kiderült, hogy Davidtől nem idegen az offshore cégek használata, a vagyonelemek kimenekítése a hatóságok látószögéből.

Galériák győzelme

A napokban ugyanakkor bizonyossá vált, hogy Donald Marron kollekciója nem kerül a nyilvános színpadra. Miközben a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips is vonzóbbnál vonzóbb kedvezményekkel, biztosítékokkal, a hírek szerint 300 millió dolláros garanciával próbálta megnyerni a tavaly elhunyt Donald Marron örököseinek bizalmát, három neves galéria szövetkezett a háttérben, és nyert a közel félmilliárd dollár értékű műtárgykollekció értékesítéséért folyó rivalizálásban. Don Marron a PaineWebber brókercég elnökeként, és a Museum of Modern Art (MoMa) igazgatósági tagjaként a 70-es években kezdte építeni gyűjteményét. A mintegy 300, hat évtized alatt összegyűjtött alkotást – Picasso, Mark Rothko, Cy Twombly, Henri Matisse, Willem de Kooning, Ellsworth Kelly és Gerhard Richter műveit – májustól állítják ki Londonban és New Yorkban az említett kereskedők, hogy azután csendben vevőt találjanak rájuk. Marc Glimcher, a Pace elnöke szerint az eladóknak fontos, hogy a nagyközönség ne tudjon meg részleteket arról, hogy valójában mit dobnak piacra egy gyűjteményből. Egyébként ő volt, aki felhívta Larry Gagosiant, majd rögtön utána Bill Acquavella-t a hírrel, hogy a Marron család fontolgatja a hagyaték értékesítését, és miután mindhárman jó kapcsolatot ápoltak Marronékkal, tudták mi legyen az ajánlatban, amit alig egy hónapnyi előkészítés után letettek. A Pace, a Gagosian, és az Acquavella győzelme hidegzuhanyt jelentett az árverőházak számára, és egyúttal gyökeres piaci változásokat vetít előre, nevezetesen azt, hogy a nyilvánosság egyre kevéssé kívánatos a piac nagyobb szereplői számára, eladók és vevők egyaránt inkább preferálják az intimitást, mint a közönség előtti megmérettetést. Az eddig domináns aukciósházak és a diszkréten működő galériák tradicionális működése közötti határok elmosódnak – kommentálták az elemzők az eseményeket.