Ughy Szabina: A vágás helye (novella)

„Nem mentem aztán többet haza. Az anyaotthonban nem maradhattam sokáig, de apám visszafogadott.”

Gyula szerint abból látszott leginkább, hogy vidéki vagyok, ahogyan kibontottam a dolgokat. Csak úgy feltéptem, ahol épp eszembe jutott. Pedig a dolgok nagy részén ott van a vágás helye.

– Látod, szívem. Itt van, kis szaggatott vonalakkal mutatják, hogy hol nyisd ki a tasakot, a gyengébbek kedvéért még az olló is oda van rajzolva. Komolyan mondom, mintha barbárok jártak volna ebben a konyhában, hát hogy néz ki ez a tartós tej?

Gyula Pesten született, vagyis Budán, ahogy azt mindig kikérte magának, polgári miliőbe. Tőle tudtam meg, ez azt jelenti, hogy voltak könyveik, zongorájuk, barátaik, akikkel a lakásban dohányozhattak.

Nálunk csak cigányok voltak. Utáltuk is őket, ez volt a szokás. Pedig a legjobb barátnőm Oláh Noémi volt, egészen negyedikig, amíg ki nem vették az iskolából. Mindig neki adtam az egyik szendvicsem, mert Noémiéknek sosem pakolt az anyja. Cserébe meg annyi viccet mondott, hogy végigröhögtük az összes szünetet. Egyszer kaptam tőle egy babát, valahol még mindig megvan. Sűrű vörös frizurája volt, mintha igazi haj lett volna. Vöröshajúnak hívtam. Ő volt minden játék főszereplője, de előtte anyám hipós vízbe dugta: „Ki tudja, honnét szedte össze Noémi.” A babán még sokáig éreztem a fertőtlenítő szagát.

Mivel nyolcadik után nem mentem tovább tanulni, a falu vendéglőjében kezdtem takarítani, meg ha kellett, pincérkedni. Itt, a polgármester lányának az esküvőjén láttam, vagyis inkább hallottam meg először Gyulát. Ő volt a zongorista. Játszott ő mindent, a ceremónián szép klasszikusokat, este pedig azt, amit kértek tőle. Folyt róla a víz, a fehér ingét teljesen eláztatta, hiába gombolta ki a mellkasa közepéig. Éjfél után kint cigizett a tornácon, kértem tőle egy szálat, aztán fél óra múlva már a WC-ben döngetett. Nagyon szép volt a keze, igazi művészkéz. Tiszta, puha, manikűrözött körmökkel. Azt néztem, miközben a tartály vascsövébe kapaszkodott.

Nem voltam még tizennyolc. Apám ki is tagadott, mikor megtudta, hogy nem a kövérség miatt gömbölyödök annyira.

– Ha élne anyád, talán megmondta volna, hogy mit csinálj. Hiába küldelek a bizottság elé, ha van még egyáltalán olyan, ezt már el nem veszik.

Ekkor tanultam meg azt a szót, hogy abortusz. Ahelyett, hogy azt mondanák: gyilkosság. Ez is csak arra jó, hogy ne mondjuk ki az igazat. Hiába tudtam meg közben Gyula címét, vagyis a restaurant nevét, ahol Pesten játszott, nem válaszolt.

A fiamat, akit Bálintnak neveztem el, egy pesti anyaotthonban szültem meg, a falu védőnője adta meg a címét. Amíg tudtam, addig meg dolgoztam egy lángosozóban. Esténként hiába sikáltam a bőröm babszappanos körömkefével, az istennek sem bírtam levakarni magamról az olajszagot. Mindegy, úgysem volt kinek illatozni.

Viszonylag hamar megszoktam Budapestet. Az otthon egyik nevelőnője megmutatta, hol kell várakozni a buszra, nyolc megálló után át kellett szállni egy másikra járatra, azzal még kettőt menni, és már ott is voltam a lángososnál. Mehettem volna metróval is, az egyenesen odavitt volna, de akart a halál a föld alá menni. Így meg nézegettem az utcákat, az embereket, ki hogyan öltözik, egyedül megy-e vagy valakivel.

Közben kiderült, hogy Gyula disszidált, ezért nem kapta meg a leveleimet. A restaurant főpincére mondta. Még ebédre is meghívott.

A szülés lassan ment, mert valami anyagot adtak, hogy elhalasszák. Azt mondták, hogy koraszülött a gyerek. Mondtam, hogy nem, hát hiszen pont tavaly augusztusban volt, hogy, most meg ’89 áprilisa van. Hát az pont annyi, kilenc hónap.

Aztán két nap vajúdás után kiderült, hogy valaki más neve volt felírva a kórlapomra. Akkor meg beadtak valami o betűs dolgot, azt hittem, szétrobbanok. Lila volt a gyerek, és ordított, énnekem meg a könnyem folyt egyfolytában, nem tudom, miért.

Ezután is csak ordított, kivéve, amikor szopott. Nagyon szeretett enni. Szép kövér gyerek lett. Aztán egy napon azt mondták az otthonban, hogy engem keres valaki. Azt hittem, apám, mert azért küldtem neki egy levelet, hogy megszületett az unokája, 3780 grammal és 55 centivel.

A Gyula volt az. Hazajött. Hozott egy csokor fehér tulipánt. Merthogy a tulipánok országában volt, de most, hogy rendszerváltás van, visszatért. Végre szabadság lesz, és a művész is művész lehet. Nem úgy, mint régen, az utolsó. Neki aztán soha többé nem mondja meg azt senki, hogy „Hát azt ismered-e, hogy?” meg hogy „Játssza el nekem a nótámat, adok egy százast is”.

Bálint ordítani kezdett. Gyula vette föl. A keze a fehér pólyán olyan szép volt, hogy megint bőgni kezdtem, pedig tényleg boldog voltam.

Gyula azt mondta, hogyha valóban övé a gyerek, akkor felneveli.

– Hát kié lenne, nézd meg a kezét. Azokat a hosszú zongoristaujjait! – Mérges voltam, hogy azt hiszi, hogy én bárkivel, mikor pedig ő volt az első, és utána meg kisebb gondom is nagyobb volt, mint hogy széttegyem a lábam.

Egy kis garzonban lakott a Városligethez közel. A közelben kapott munkát, de ezt csak átmenetire gondolta. Este tízig dolgozott, délelőtt tizenegyig aludt, délután meg gyakorolt. Akkor nem maradhattunk otthon, mert Bálint bömbölt a zongorázástól. Bár este is sokat nyöszörgött, pedig Gyula kitette a konyhába a kiságyat, és becsuktuk az ajtót, de így is hallottam. Olyankor aztán, amikor meguntam, kimentem, és ott aludtam mellette a padlón.

Egyre idegesebb lett közben a Gyula. Volt úgy, hogy részegen jött haza, aztán meg nekem esett. Egy idő után hagytam, tudtam, hogy úgy hamarabb túl leszünk rajta.

Bálint már elmúlt egyéves, amikor Gyula leültetett az asztalhoz. Komoly volt, ilyennek még nem is láttam. Azt hittem, hogy végre megvették, egy komponálást vagy valami jó hírt mond.

– Ide figyelj, én nekem ez így nem jó, hogy este hazajövök, te meg csak a gyerekkel összenőve, annyira, hogy sokszor még a kaját is nekem kell megmelegítenem magamnak.

Ne magyarázz, a múltkor is hidegen tetted elém a levest. Nekem az kell, hogyha haza jövök, akkor legyen meleg étel, gyertyafény, és az én kis asszonykám tűsarkúban, illatosan, forrón fogadjon, érted? Különben minek jöjjek haza? Hallgassam, hogy Bálint üvölt, aztán másnap meg keljek fáradtan? Nesze, itt van egy kis pénz. Vegyél magadnak néhány szép ruhát, fehérneműt, csipkéset. Sőt tudod, mit, elmegyek inkább veled, mert még a végén nem találsz haza.

Aranypóknak hívták az üzletet, emlékszem. Annyi pénzt fizettünk bugyikra meg melltartókra, amennyiből egy hónapig enni szoktunk, de nem szóltam. Még piros körömcipőt is kaptam. Hát ezekben vártam minden este Gyulát. Bálintnak meg pálinkát kevertem a tápszerébe, éjfélig is elaludt.

Hát így telt el két újabb év, aztán óvodába vittem a gyereket, Gyula szerzett nekem munkát. Mindenünk megvolt, mert Gyula az egyik nagyanyja után örökölt egy lakást, háromszobásat, Budán. Lett külön szobája Bálintnak is meg a zongorának is. Sőt, itt már néha az anyósom is meglátogatott minket, hozott a gyereknek mindenféle ajándékot. A baj csak az volt, hogy újra kellett tanulnom a közlekedést, és muszáj volt már a metrót is használni.

Aztán egyre többször vettem észre, hogy vérzek, miután a Gyula kihúzta belőlem magát. Sokszor fájt is, de amiatt nem panaszkodtam, csak összeszorítottam a fogam. Egy idő után aztán a Gyulának is feltűnt, hogy mindent összepöttyözök. Mondta, hogy menjek el a barátjához, ahhoz a nőgyógyászhoz, akitől az antibébi-tablettákat szokta nekem szerezni. De nem akartam, hogy más nézegessen engem. Végül mégis rászántam magam, a kolléganőm mondta, hogy nincs abban semmi.

– Itt valami nagyon nincs rendben – mondta a doktor. Aztán néhány hét múlva hívtak is, hogy a szövettan nem jó, rák.

Megint úgy folyt a könnyem, mint akkor, amikor Bálint megszületett. Nem tudtam megállítani. Hogy mondjam ezt el Gyulának, úgy szégyelltem magam, majd elsüllyedtem szégyenemben.

– Mert még mindig nem vagy elég nőies. Ez azért van, érted – mondta este, amikor megint gyertyafénnyel, tűsarkúban vártam.

A kórházban aztán kipakoltak, de nem bántam. Nem akartam még egy gyerekkel elölről kezdeni az egészet.

Aztán megtudtam, hogy sugarat is kapok. Kihullott a hajam, a szőröm, de még a szempillám is. Próbáltam magam kifesteni, mikor jött hozzám Gyula. Hozott ajándékba egy vörös parókát is. Úgy néztem ki benne, mint Vöröshajú.

– Így sokkal nőiesebb vagy – mondta. – Ha kinő a hajad, fesd majd be vörösre. Nagyon tetszel így.

Nézegettem magam a vörös parókában, kifestve. Az ilyen nőkre mondtuk Noémivel, hogy kurva nénik. És tényleg, mint egy rossz kurva, úgy néztem ki.

– A jó kurva anyádat, Gyula – mondtam neki, mikor legközelebb addig erősködött, míg megmutattam neki a hasamon a vágást, ő meg azt mondta, reméli, hogy nem nagyon fog majd látszani, nem szereti sötétben csinálni.

Nem mentem aztán többet haza. Az anyaotthonban nem maradhattam sokáig, de apám visszafogadott. Nagyon szereti Bálintot, azt mondja, tisztára olyan a kézfeje, mint anyámé volt. Jól vagyunk. A hajam azóta már megnőtt, nem festem, olyan világosbarna, és egyre több az ősz hajszálam is. A hasamon megmaradt a heg, de úgy megszoktam, alig jut eszembe, hogy ott van.