Ughy Szabina: A vágás helye (novella)

Publikálás dátuma
2020.03.21. 10:15

„Nem mentem aztán többet haza. Az anyaotthonban nem maradhattam sokáig, de apám visszafogadott.”
Gyula szerint abból látszott leginkább, hogy vidéki vagyok, ahogyan kibontottam a dolgokat. Csak úgy feltéptem, ahol épp eszembe jutott. Pedig a dolgok nagy részén ott van a vágás helye. – Látod, szívem. Itt van, kis szaggatott vonalakkal mutatják, hogy hol nyisd ki a tasakot, a gyengébbek kedvéért még az olló is oda van rajzolva. Komolyan mondom, mintha barbárok jártak volna ebben a konyhában, hát hogy néz ki ez a tartós tej? Gyula Pesten született, vagyis Budán, ahogy azt mindig kikérte magának, polgári miliőbe. Tőle tudtam meg, ez azt jelenti, hogy voltak könyveik, zongorájuk, barátaik, akikkel a lakásban dohányozhattak. Nálunk csak cigányok voltak. Utáltuk is őket, ez volt a szokás. Pedig a legjobb barátnőm Oláh Noémi volt, egészen negyedikig, amíg ki nem vették az iskolából. Mindig neki adtam az egyik szendvicsem, mert Noémiéknek sosem pakolt az anyja. Cserébe meg annyi viccet mondott, hogy végigröhögtük az összes szünetet. Egyszer kaptam tőle egy babát, valahol még mindig megvan. Sűrű vörös frizurája volt, mintha igazi haj lett volna. Vöröshajúnak hívtam. Ő volt minden játék főszereplője, de előtte anyám hipós vízbe dugta: „Ki tudja, honnét szedte össze Noémi.” A babán még sokáig éreztem a fertőtlenítő szagát. Mivel nyolcadik után nem mentem tovább tanulni, a falu vendéglőjében kezdtem takarítani, meg ha kellett, pincérkedni. Itt, a polgármester lányának az esküvőjén láttam, vagyis inkább hallottam meg először Gyulát. Ő volt a zongorista. Játszott ő mindent, a ceremónián szép klasszikusokat, este pedig azt, amit kértek tőle. Folyt róla a víz, a fehér ingét teljesen eláztatta, hiába gombolta ki a mellkasa közepéig. Éjfél után kint cigizett a tornácon, kértem tőle egy szálat, aztán fél óra múlva már a WC-ben döngetett. Nagyon szép volt a keze, igazi művészkéz. Tiszta, puha, manikűrözött körmökkel. Azt néztem, miközben a tartály vascsövébe kapaszkodott. Nem voltam még tizennyolc. Apám ki is tagadott, mikor megtudta, hogy nem a kövérség miatt gömbölyödök annyira. – Ha élne anyád, talán megmondta volna, hogy mit csinálj. Hiába küldelek a bizottság elé, ha van még egyáltalán olyan, ezt már el nem veszik. Ekkor tanultam meg azt a szót, hogy abortusz. Ahelyett, hogy azt mondanák: gyilkosság. Ez is csak arra jó, hogy ne mondjuk ki az igazat. Hiába tudtam meg közben Gyula címét, vagyis a restaurant nevét, ahol Pesten játszott, nem válaszolt. A fiamat, akit Bálintnak neveztem el, egy pesti anyaotthonban szültem meg, a falu védőnője adta meg a címét. Amíg tudtam, addig meg dolgoztam egy lángosozóban. Esténként hiába sikáltam a bőröm babszappanos körömkefével, az istennek sem bírtam levakarni magamról az olajszagot. Mindegy, úgysem volt kinek illatozni. Viszonylag hamar megszoktam Budapestet. Az otthon egyik nevelőnője megmutatta, hol kell várakozni a buszra, nyolc megálló után át kellett szállni egy másikra járatra, azzal még kettőt menni, és már ott is voltam a lángososnál. Mehettem volna metróval is, az egyenesen odavitt volna, de akart a halál a föld alá menni. Így meg nézegettem az utcákat, az embereket, ki hogyan öltözik, egyedül megy-e vagy valakivel. Közben kiderült, hogy Gyula disszidált, ezért nem kapta meg a leveleimet. A restaurant főpincére mondta. Még ebédre is meghívott. A szülés lassan ment, mert valami anyagot adtak, hogy elhalasszák. Azt mondták, hogy koraszülött a gyerek. Mondtam, hogy nem, hát hiszen pont tavaly augusztusban volt, hogy, most meg ’89 áprilisa van. Hát az pont annyi, kilenc hónap. Aztán két nap vajúdás után kiderült, hogy valaki más neve volt felírva a kórlapomra. Akkor meg beadtak valami o betűs dolgot, azt hittem, szétrobbanok. Lila volt a gyerek, és ordított, énnekem meg a könnyem folyt egyfolytában, nem tudom, miért. Ezután is csak ordított, kivéve, amikor szopott. Nagyon szeretett enni. Szép kövér gyerek lett. Aztán egy napon azt mondták az otthonban, hogy engem keres valaki. Azt hittem, apám, mert azért küldtem neki egy levelet, hogy megszületett az unokája, 3780 grammal és 55 centivel. A Gyula volt az. Hazajött. Hozott egy csokor fehér tulipánt. Merthogy a tulipánok országában volt, de most, hogy rendszerváltás van, visszatért. Végre szabadság lesz, és a művész is művész lehet. Nem úgy, mint régen, az utolsó. Neki aztán soha többé nem mondja meg azt senki, hogy „Hát azt ismered-e, hogy?” meg hogy „Játssza el nekem a nótámat, adok egy százast is”. Bálint ordítani kezdett. Gyula vette föl. A keze a fehér pólyán olyan szép volt, hogy megint bőgni kezdtem, pedig tényleg boldog voltam. Gyula azt mondta, hogyha valóban övé a gyerek, akkor felneveli. – Hát kié lenne, nézd meg a kezét. Azokat a hosszú zongoristaujjait! – Mérges voltam, hogy azt hiszi, hogy én bárkivel, mikor pedig ő volt az első, és utána meg kisebb gondom is nagyobb volt, mint hogy széttegyem a lábam. Egy kis garzonban lakott a Városligethez közel. A közelben kapott munkát, de ezt csak átmenetire gondolta. Este tízig dolgozott, dél­előtt tizenegyig aludt, délután meg gyakorolt. Akkor nem maradhattunk otthon, mert Bálint bömbölt a zongorázástól. Bár este is sokat nyöszörgött, pedig Gyula kitette a konyhába a kiságyat, és becsuktuk az ajtót, de így is hallottam. Olyankor aztán, amikor meguntam, kimentem, és ott aludtam mellette a padlón. Egyre idegesebb lett közben a Gyula. Volt úgy, hogy részegen jött haza, aztán meg nekem esett. Egy idő után hagytam, tudtam, hogy úgy hamarabb túl leszünk rajta. Bálint már elmúlt egyéves, amikor Gyula leültetett az asztalhoz. Komoly volt, ilyennek még nem is láttam. Azt hittem, hogy végre megvették, egy komponálást vagy valami jó hírt mond. – Ide figyelj, én nekem ez így nem jó, hogy este hazajövök, te meg csak a gyerekkel összenőve, annyira, hogy sokszor még a kaját is nekem kell megmelegítenem magamnak. Ne magyarázz, a múltkor is hidegen tetted elém a levest. Nekem az kell, hogyha haza jövök, akkor legyen meleg étel, gyertyafény, és az én kis asszonykám tűsarkúban, illatosan, forrón fogadjon, érted? Különben minek jöjjek haza? Hallgassam, hogy Bálint üvölt, aztán másnap meg keljek fáradtan? Nesze, itt van egy kis pénz. Vegyél magadnak néhány szép ruhát, fehérneműt, csipkéset. Sőt tudod, mit, elmegyek inkább veled, mert még a végén nem találsz haza. Aranypóknak hívták az üzletet, emlékszem. Annyi pénzt fizettünk bugyikra meg melltartókra, amennyiből egy hónapig enni szoktunk, de nem szóltam. Még piros körömcipőt is kaptam. Hát ezekben vártam minden este Gyulát. Bálintnak meg pálinkát kevertem a tápszerébe, éjfélig is elaludt. Hát így telt el két újabb év, aztán óvodába vittem a gyereket, Gyula szerzett nekem munkát. Mindenünk megvolt, mert Gyula az egyik nagyanyja után örökölt egy lakást, háromszobásat, Budán. Lett külön szobája Bálintnak is meg a zongorának is. Sőt, itt már néha az anyósom is meglátogatott minket, hozott a gyereknek mindenféle ajándékot. A baj csak az volt, hogy újra kellett tanulnom a közlekedést, és muszáj volt már a metrót is használni. Aztán egyre többször vettem észre, hogy vérzek, miután a Gyula kihúzta belőlem magát. Sokszor fájt is, de amiatt nem panaszkodtam, csak összeszorítottam a fogam. Egy idő után aztán a Gyulának is feltűnt, hogy mindent összepöttyözök. Mondta, hogy menjek el a barátjához, ahhoz a nőgyógyászhoz, akitől az antibébi-tablettákat szokta nekem szerezni. De nem akartam, hogy más nézegessen engem. Végül mégis rászántam magam, a kolléganőm mondta, hogy nincs abban semmi. – Itt valami nagyon nincs rendben – mondta a doktor. Aztán néhány hét múlva hívtak is, hogy a szövettan nem jó, rák. Megint úgy folyt a könnyem, mint akkor, amikor Bálint megszületett. Nem tudtam megállítani. Hogy mondjam ezt el Gyulának, úgy szégyelltem magam, majd elsüllyedtem szégyenemben. – Mert még mindig nem vagy elég nőies. Ez azért van, érted – mondta este, amikor megint gyertyafénnyel, tűsarkúban vártam. A kórházban aztán kipakoltak, de nem bántam. Nem akartam még egy gyerekkel elölről kezdeni az egészet. Aztán megtudtam, hogy sugarat is kapok. Kihullott a hajam, a szőröm, de még a szempillám is. Próbáltam magam kifesteni, mikor jött hozzám Gyula. Hozott ajándékba egy vörös parókát is. Úgy néztem ki benne, mint Vöröshajú. – Így sokkal nőiesebb vagy – mondta. – Ha kinő a hajad, fesd majd be vörösre. Nagyon tetszel így. Nézegettem magam a vörös parókában, kifestve. Az ilyen nőkre mondtuk Noémivel, hogy kurva nénik. És tényleg, mint egy rossz kurva, úgy néztem ki. – A jó kurva anyádat, Gyula – mondtam neki, mikor legközelebb addig erősködött, míg megmutattam neki a hasamon a vágást, ő meg azt mondta, reméli, hogy nem nagyon fog majd látszani, nem szereti sötétben csinálni. Nem mentem aztán többet haza. Az anyaotthonban nem maradhattam sokáig, de apám visszafogadott. Nagyon szereti Bálintot, azt mondja, tisztára olyan a kézfeje, mint anyámé volt. Jól vagyunk. A hajam azóta már megnőtt, nem festem, olyan világosbarna, és egyre több az ősz hajszálam is. A hasamon megmaradt a heg, de úgy megszoktam, alig jut eszembe, hogy ott van.
Szerző

Kötter Tamás: A hetedik mennyország (Részlet a Férfiak fegyverben – Frontnovellák a II. világháborúból című kötetből)

Publikálás dátuma
2020.03.21. 09:15

Fotó: Adományozó:Agnes Hirschi / Carl Lutz felvétele / Fortepan
– Nővér, hol van Klári? – egy sebesült honvédzászlóst kötöz éppen. A tiszt tüdőlövést kapott, sipákolva veszi a levegőt. Ilona nővér keze, köténye csupa vér. Fel sem néz, amikor válaszol.
Hollós hadnagy optimista. – Tartsatok ki! A Vérmezőn újra le tudnak szállni a német vitorlázógépek az utánpótlással, a ruszkik veszteségei óriásiak. A rohamcsoportokat már tisztekből állítják ki – biztat bennünket az eligazítás végén. Bárcsak igaza lenne a hadnagynak! De akármekkorák is a veszteségeik, ma éjjel biztosan újra próbálkoznak. „A Retek utcán keresztül akarnak majd kijutni a Széna térre. A szűk utcában könnyűszerrel kilőjük a páncélosaikat. Ettől majd elmegy a kedvük egy időre a támadástól, nyugtunk lesz tőlük arra a pár napra, amíg ideér a felmentő sereg”, vázolta Hollós alig egy órával korábban a haditervet. A harccsoportunk éppen olyan szedett-vedett, mint az egész Vannay-zászlóalj. Egy budakeszi sváb gyerekkel alkotunk párt, akit elkerült a Waffen-SS kényszersorozása, pedig nem egy ismerősét a határban szedték le a szekérről. Ő nálunk kötött ki. A szőke óriást termete, dörmögő hangja miatt csak Medvének hívjuk. A négyesünkbe Csorbát, egy újpesti pattanásos képű tanoncot és egy ötven körüli újoncot osztanak még be. Csorbát ismerem, tudom, hogy nem lesz baj vele. A másik alakban nem bízom. Füredinek hívják. Az egyik razzián egy Donáti utcai pincében találtak rájuk. Állítólag hivatalnok a Nemzeti Bankban. Vadonatúj egyenruhát visel, posztóujjas bőrmellényt, de egyáltalán nincs katonás külseje, a pocakja kinyomja a zubbonyt. Kétségbeesetten figyeli Orbán őrmestert, aki a lánggránát működését magyarázza neki. A harcállásunk egy sarokház emeleti lakásában van, alattunk patika. – Az orosz harckocsik itt mennek majd el. A tankokra ne legyen gondotok, azokat mi elintézzük mágneses és tűzgránátokkal. Csak a harckocsikon utazó deszantlövészeket veressétek. Rövid sorozatokban! – magyarázza Hites őrmester, aztán kijelöli a géppuska tüzelőállását és a tüzelési sávot. Lefekszem az MG mögé, és lassan mozgatva pásztázom az utcát. – Nem lesz gond – mondom az őrmesternek. Csorba és Füredi a lépcsőházat biztosítják. Kapnak néhány lánggránátot. Füredi már most olyan fehér, mint a frissen esett hó, apró izzadságcseppektől gyöngyözik a homloka. Nem tudom, hogyan áll majd helyt, ha szorul a kapca. Hites is látja, amit én, mert búcsúzóul megfenyegeti: lelövi, ha gyáván mer viselkedni. Kétlem, hogy ez használni fog. Az utca teljes hosszában elszórva, a miénkhez hasonló lőállások mögött, a bajtársaink várják a támadást. Minden csendes, de feszült. Hirtelen Sztálin-gyertya röppen az égre, kísérteties fénybe vonja a golyók lyuggatta homlokzatokat. Talán most, dobban nagyot a szívem. De semmi sem mozdul. A vörös fényesség másodpercről másodpercre halványul, ahogy a világítórakéta mind lejjebb és lejjebb ereszkedik. – Ezt nézd meg, mit találtam a fürdőszobában – huppan le mellém Medve. Egy majdnem érintetlen kristály parfümösüveget nyújt felém. – Szagold csak meg! – Mit akarsz vele, ez női – mondom, miután engedelmesen az orromhoz emelem az üveget. Megismerem az illatot, Hetedik mennyország, a nővérem is ezt használja. – Azt én is látom, barátocskám, de nem is magamnak szánom – vigyorog. – Hanem kinek? Már elmúlt a karácsony. Megvárat, míg végre kinyögi, de akkor egészen belepirul a vallomásba: – Klárinak. – Te mázlista! Klári sudár, vékony lány, huszonkét éves. Nővér a Szent József Otthonban. Hollófekete, vastag szálú haját szorosan hátrafésülve hordja, amitől ugyan idősebbnek tűnik, de igazán elegáns. Magyar és német tisztek, egyetemisták a rohamzászlóaljból csapják neki a szelet, elhalmozzák apróbb ajándékokkal, ki mit tud lopni az egyre szűkösebb készletekből meg persze az ellenségtől. Azt tudtam, hogy tetszik Medvének, azt viszont nem hittem volna, hogy eddig jutnak. Medve a barátom, sőt több annál: a fegyvertársam. Megmentette az életemet. Akkor – a zászlóalj halálfejes lobogója alatt – vérszerződést kötöttünk, és esküt tettünk egymásnak, hogy „jóban-rosszban összetartunk, egymást soha el nem áruljuk”. Tudom, hogy sosem hazudna nekem. Mégis csalódott vagyok, mert Klárira már én is gondoltam – igaz, másra is. Ahogy szorul a hurok körülöttünk, egyre kevésbé vagyok válogatós. Igyekszem elterelni a gondolataimat, kilesek a lőrésen. A ruszkik kilencre ígérték magukat. Addig több mint egy óra van még. Fülelek. Ám hiába koncentrálok, a gondolataim még mindig Klári és Medve körül járnak. „Te is próbálkozhattál volna valakinél, te hülye!”, szidom magamat a mulyaságomért. „Tizenöt éves vagy, és lehet, hogy szűzen fogsz meghalni!” Ott volt az alkalom a szilveszteri mulatságon, amelyet a főhadiszállással szemben, a szaléziánius otthonban tartott a zászlóalj. Az ebédlő nyüzsgött, mint egy hangyaboly. A Baár–Madas Gimnáziumból is jöttek át lányok, egy kis jókedv reményében jelentkeztek konyhai szolgálatra. Nővérek, önkéntes ápolónők váltották egymást, hogy ha csak egy-egy órára is, kiszabaduljanak a jajgató sebesültek föld alatti poklából. Lemezjátszóról slágerek szóltak, a Szomorú vasárnap, a Hamvadó cigarettavég, részletek a Csárdás királynőből. Az Európa-harccsoportot sokféle nép fiai alkotják. Ki-ki a maga nyelvén elénekelt egy dalt, előbb a németek, aztán a spanyol, francia, vallon önkéntesek, végül mi.
Éjfélkor meghallgattuk Hitler beszédét a végső győzelemről, de minket, Budapest hős védőit elfelejtett megemlíteni. Mindenki csalódott volt, még a németek is zúgolódtak. Valaki az egyetemi rohamzászlóaljból, hogy megmentse az estét és felvidítsa a társaságot, gitárt kezdett pengetni. A refrént – a nyelvi akadályok ellenére – nemsokára együtt zengtük: „Ballári, ballári, ballári hó! Tökömnél fog a kis Ildikó!” Mintha csak ez lett volna a jel. Láthatatlan kezek csavarták le a petró­leumlámpák lángját, aki csak tehette, partnert talált, hogy egy sötét sarokban vagy lent az óvóhely matracain még egyszer megízlelje az élet örömeit – aztán jöhet a világégés. Én, a kis gimnazista mindebből persze kimaradtam. A lányok nem szorultak egy tapasztalatlan újoncra, bőven válogathattak a kiöltözött, fess tisztek és egyetemisták közt, még ha ez a szedett-vedett elegancia csak egy estére szólt is. Odapillantok Medvére, aki még mindig a parfümösüveget dajkálja. Nagyot nyelek, mielőtt a lényegre térnék. – Az is megvolt? Fiatalok vagyunk, másra sem tudunk gondolni, másról sem tudunk egymás közt beszélni, mint a lányokról, meg mostanában persze a halálról. Sűrűn fogadkozunk egymásnak Medvével, hogy addig nem halunk meg, amíg legalább egyszer nem voltunk nővel. – Meg bizony – feleli, nem is nekem, inkább a parfümösüvegnek. – De mikor? – faggatom mohón. – Tegnap este meglátogattam a kötözőhelyen, beszélgettünk, aztán lehívott a légópin­cébe. – Hihetetlen! Medve csak két évvel idősebb nálam. Az apja módos gazda, mészárszéke, kocsmája, földjei vannak. Bár erről eddig szemérmesen hallgatott, néhány cselédlányt már biztosan megszorongatott. Én még idáig sem jutottam. A szebbik nemmel kapcsolatos élményeim pusztán a könyvek rejtélyes hősnőiről és filmsztárokról szóló álmodozásra korlátozódtak. – …és jó volt vele? – Jó – feleli rövid habozás után. – Nagyon jó. – Az arcán mosoly fut át. Elszégyellem magam, amiért – ha csak egy pillanatra is – irigykedtem rájuk. Ki tudja, milyen sors vár rájuk, pláne Klárira, ha elérik a ruszkik a kórházat. Nincsenek illúzióink. – Öregem! – ugrom a nyakába. Mindkettőnkben egyszerre oldódik a feszültség, kezet rázunk és összeölelkezünk. Úgy örülünk egymásnak, mintha megütöttük volna a főnyereményt. De amikor lecsillapodunk, és újra Medvére nézek, nagy-nagy szomorúság fog el. Úgy érzem, hogy a köztünk lévő két év egyetlen éjszaka alatt húszra nőtt; ő felnőtt, én pedig megmaradtam kamasznak. – Neked összejött valami? – kérdi, mintha kitalálná a gondolataimat. – Semmi – vallom be. Máskor talán győzne a büszkeségem, de itt, a halál torkában fölösleges lenne hazudnom. – Sajnálom – mondja, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja. Ellenőrzi fegyvere závárzatát, aztán úgy fekteti le a padlóra, hogy a keze ügyében legyen. – Irigyellek, te legalább nem szűzen halsz meg. – Nem fogsz meghalni – vigasztal –, és remélem, hogy én sem. Egyébként is, ezt még oda kell adnom Klárinak. – Felemeli a parfümöt, aztán egy üres lánggránáttokba rejti, és a kenyeres­zsákjába süllyeszti. – Hamarosan itt a felmentő sereg. Hülyéskedik vagy komolyan elhiszi, amit mond – a felmentő sereget már a rádióban sem ígérik, és napok óta mi is csak viccelődünk vele –, már nem tudom megkérdezni, mert rakétajelzés vet véget a beszélgetésnek. Jönnek az oroszok! A vállamhoz szorítom a géppuskatust. Egy Sztálin-páncélos robog el a lőállásunk alatt, de olyan sebességgel, hogy nem tudok tüzet nyitni rá. A tank lead egy lövést, de alig lassít, és a Fény utcai torlaszt maga előtt tolva tör előre. A barikád éppen annyira fékezi le, hogy a Széna téri ütegünk egyetlen lövéssel megállítsa. Lángok borítják el a tankot, a torony felrobban. – Géza, tüzelj! – figyelmeztet Medve. Most egy T–34-es ér a célkeresztbe, ez lassabban mozog. A torony mögött hóköpenyes deszantlövészek lapulnak. Ezúttal nem hibázok. Vértől vöröslenek a fehér köpenyek, a deszantosok apró férgekként vonaglanak a páncélos testén és a hóban. A bajtársak támadják a tankot, de az csak megy előre rendületlenül a tér felé. Újabb tank kúszik a tüzelési sávomba. Hosszú sorozatokkal kopogtatom végig a páncélját. A golyózáport túlélő gyalogosok a kapualjakba ugrálnak be, hogy onnan viszonozzák a tüzünket. Kifogy a lőszer, új hevedert kell behúznom. Medve éppen cseréli a rekeszt, amikor a lépcsőház felől egyre erősödő gépfegyverhangra leszünk figyelmesek, amelybe rövidesen Csorba kétségbeesett kiáltása vegyül: – Géza! Medve! Vigyázzatok, felfelé jönnek! Még éppen időben érünk a lépcsőfordulóhoz. Füredi sehol. Hat-nyolc orosz folyamatosan tüzelve igyekszik felfelé. Kézigránátot vágunk közéjük, mindent elborít a füst és a leomló vakolat. Lehajolok Csorbáért. – Gyere! Élettelen teste a vasrácsnak dől, még mindig a fegyverét szorongatva. – Géza, hagyd! Halott! – üvölt rám Medve. Egyre lejjebb szorítjuk a lépcsőn az életben maradt oroszokat. Végül feladják, kirohannak a házból. Az utcán fojtogató bűz. Füredi hullájába botlunk. Arccal lefelé fekszik a járdán, hátulról kapta a lövést – a hülye, megpróbált elmenekülni. A hordhevederéből kivesszük a lánggránátokat. Egy újabb T–34-es húz el mellettünk, szinte odaszorít bennünket a ház oldalához, de átmeneti fedezéket is nyújt a lövések elől. Lövedékek pattognak szerteszét az acéllemezről. A mieink vagy az ellenség? Nehéz lenne megmondani. Követjük a tankot, amely az újratöltés ritmusára lassít, lő és lendül előre. Medve rohan elöl a gránátokkal, én időnként hátrafordulva hosszú sorozatokkal űzöm vissza a ruszkikat a kapualjakba. Mire utolérem a harckocsit, már ég, a tornya körbe-körbeforog, mint egy ormányával csapkodó megvadult, vak elefánt. Egy orosz tiszt mászik ki a búvónyíláson, már derékig kint van, amikor leterítem. Ebben a pillanatban felrobban a tank, a detonáció ereje a földre dönt. Golyók fütyülnek körülöttem. A Retek utca végéből az oroszok, a Postapalotából a mieink lőnek rám. A kiégett tank mögött keresek menedéket. A vezetőülésen egy katona fül, orr és kéz nélküli hullája ül. Egészen összezsugorodott, amikor elégett a gázolajban. A tank előtt találom meg Medve testét. A feje egy összelapított hordón pihen, az arcán békés mosoly – mintha ágyban heverne. Még mindig egy lánggránát tokját szorongatja. Óvatosan kiveszem a kezéből a bádogdobozt, félek, hogy a robbanás erejétől megsérültek a gyújtófolyadékot tartalmazó ampullák. Meglepően könnyű a hengeres tartály; valami tompán csúszkál, zörög benne. Remegő kézzel csavarom le a fedelet: átható parfümillat csapja meg az orromat. Lezárom Medve szemét, és a pisztolyom teljes tárát az orosz harckocsis hullájába eresztem, csak ezután sírom el magam. Kifulladva érek a Szent József Otthonba, ahová folyamatosan érkeznek az egymást vonszoló, véres katonák. Az összes ápolónő, konyhalány mossa, kötözi a sebesülteket. Irtózatos a bűz. Szédülök. Klári felől kérdezek, ki látta, merre lehet, de mindenki Ilona nővérhez irányít. – Nővér, hol van Klári? – egy sebesült honvédzászlóst kötöz éppen. A tiszt tüdőlövést kapott, sipákolva veszi a levegőt. Ilona nővér keze, köténye csupa vér. Fel sem néz, amikor válaszol: – Nem mondták magának, Géza? Tegnap reggel a Naphegy evakuálása közben aknatalálatot kapott a sebesültszállító kocsink. Mindenki meghalt. Klári is rajta volt. Sajnálom. Bevackolom magam az egyik sarokba, és addig permetezem a parfümöt a levegőbe, amíg ki nem fogy az üveg. De hiába minden, ebben a bűzben nem érzem a Hetedik mennyország illatát.
Szerző

Tallér Edina: Mégis inkább (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2020.03.21. 08:35

„Anyám azt mondta régen, ha rossz kedvem van vagy valami nagyon bánt, mindig felfelé kell nézni. Ne hajtsam le a fejem, mert a jó megoldás fentről jön.”
Gyere ide Annus, igyekezz! – mondja anya, engem szólongat a templom udvarában. Nyolcéves vagyok. Mindjárt kezdődik a mise. Falu közepén, domb tetején, lombos fák között áll a templom, vasárnaponként a szertartás előtt itt bújócskáznak a gyerekek. Ott vagyok én is, anya mögött állok, kétlépésnyire, a fal felé fordulok, én vagyok a hunyó. Aki bújt, aki nem, megyek. – Anna, ide gyere, ne mondjam még egyszer! – mondja anya, megragadja a kezem, kiráncigál a játékból. – Megyünk befelé! – Nem akarok! Még játszunk! – Ne feleselj! Lát az Isten, vigyázz, megver, ha rossz vagy! Hajtsad le a fejed, és gyerünk! Nem akarok bemenni, játszani akarok, haragszom anyára, elrántom a kezem. – Nem is lát! – Ki nem lát? – Az Isten. – Dehogynem, lát. – De nem! – De igen. – Honnan lát? – Az égből figyel. Anya újra a kezem után nyúl, hagyom, hogy megfogja. Száraz, érdes a bőre, tenyeréből melegség árad a tenyerembe. Felnézek az égre. – Nem is lát! A templom teteje eltakarja az eget. – Ő mindent lát. Ez az Isten háza, úgyhogy átlát rajta – mondja anya, leguggol hozzám, úgy mondja, illetve súgja a fülembe. – Nem az égben lakik? – suttogok én is, közel hajolok az arcához, bárcsak így maradna minden. Ne menjünk be, maradjunk így egy picit, anya mosolyodjon el, öleljen meg, adjon egy puszit és gondolja meg magát, engedjen vissza játszani. De nem. Benyálazza a mutatóujját, letörli a maszatot az arcomról, utálom, ha ezt csinálja, büdös. – Az Égben lakik, a templom meg a háza – mondja, és kiegyenesedik. – Itt is lakik meg ott is. Mindenhol ott van. És mindent lát, úgyhogy jobb lesz, ha megyünk. – Ha mindenhol ott van, akkor hányan vannak? – Kik? – Hát az Istenek. – Jézusisten, miket beszélsz! Egy Isten van! Hagyd már abba! – megigazítja a ruháját. – Isten mindenhol ott van, de mindenhol ő van ott. Egyedül! Nincsenek többen. – Hogyan tud mindenhol egyszerre ott lenni? Varázsol? – Igen. Varázsol. – Te is tudsz varázsolni, anya? – Nekem Isten súgja, mit csináljak. Mindenben ő segít. – Varázsolni is? – Jaj, most már nagyon idegesítesz! Persze, varázsolni is, csak fogd már be és gyerünk, már mindenki benn van, mi leszünk az utolsók – mondja, és lökdös az ajtó felé. Bemegyünk. Szenteltvízbe mártjuk a kezünket, csak az ujjunk hegyét, jéghideg a víz. Keresztet vetünk, Atya, Fiú, Szentlélek. Letérdelünk a Szűzanya előtt, szomorú arcú néni kőből, kezében a síró Kisjézuska, az ég felé néznek, fürkészik a plafont, várják, hogy segítsen az Isten. Arrébb zsúfolt padsorok. Füstölőszag, csend, hideg. Felállunk. Odamegyünk a padokhoz. Leülünk a többiek közé. Mindenki szomorú vagy rosszkedvű, vagy annak látszik. El akarok menni innen. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Egyszerre skandáljuk a többi emberrel, hogy gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Itt mindenki bűnös? Bocsáss meg nekünk, Istenem. Elképzelem Isten arcát, rám mosolyog, barátságos, huncut szemei vannak, szürke szakálla, nagy haja. Isten férfi. Erős, oltalmazó, megértő, megbocsátó, hatalmas. Apám helyett apám. Bámulok én is felfelé, mint a szobrok a bejáratnál. Mesebeli világ a plafonon. Két angyal, földig érő, fehér, tollas szárnyakkal, aggódó tekintettel figyelik az embereket a felhők közül. Fogják egymás kezét. Lemosolyognak ránk. Szeretnek minket. Megvédenek, ha baj van. Az angyalok nők. Anyánk helyett anyánk mind. Gyönyörűek, szőkék, barnák, feketék, karcsú a derekuk, selyem a ruhájuk. Kérlek szépen, drága Őrzőangyalkám, add, hogy mindig minden jó legyen és ne haljak meg soha. Add, hogy anya se haljon meg soha. A legvégén legyen ő is, legyek én is angyal, aki elrepül. Add édes Istenem, add, hogy soha ne legyek egyedül! Unatkozom. Ki akarok menni. Pisilni kell. – Pisilni kell, kimehetek? – kérdezem anyát a templomban. Közel bújok hozzá, puha és jó illatú. Anyám a Nap, a Hold, a Tűz, a Víz, a Levegő. Fölém hajol. Hosszú haja fekete sátor, illata van, földszagú anya, hajszálai csiklandozzák az orromat. – Csend legyen, mert nyakon váglak! Nyolcévesen azt hittem, hogy Isten egy hatalmas férfi, aki fenn az égben van, figyel engem, és ha látja, hogy unatkozom vagy szomorú vagyok, játszik a felhőkkel. Szórakoztat engem. Ő rendezi az égen különböző vicces formákba a felhőket, hogy szórakoztassa az unatkozó gyerekeket vagy megvigasztalja azokat, akik egyedül érzik magukat. Anyám azt mondta régen, ha rossz kedvem van vagy valami nagyon bánt, mindig felfelé kell nézni. Ne hajtsam le a fejem, mert a jó megoldás fentről jön. Aki felfelé néz, felfelé halad. Biztos azért festettek angyalokat is a templomok plafonjára. Folytatódhatna úgy is ez a történet, hogy hitetlen vagyok, mert sok mindent elhittem gyerekkoromban, de mire felnőttem, majdnem minden eltűnt, meghalt vagy átalakult. Lehetnék elveszett és otthontalan, ijedt arcú fiatal lány, akinek meghalt az anyja és odalett mindene. Az a kevéske, ami volt. Összevissza ténferegnék az ijesztően nagy városban, falusi árva, két nejlonszatyorral, hol ehhez, hol ahhoz csapódnék. Tudatlan, hitetlen, otthontalan, kiszolgáltatott. Járnám az utcákat, elveszetten, mint a filmekben az elveszett emberek. Alhatnék a szabad ég alatt. Lophatnék a boltból kiflit, járókelőktől pénztárcát. Kártyát vetnék utcasarkokon. Elkaphatnának a rendőrök. Mit csinálnának velem? Folytatódhatna úgy is, hogy hitetlen vagyok, de megtérek, mondjuk, valamilyen egyházban otthonra találok. Erzsit megszeretem, ő lesz az új barátom. Együtt sütjük a rántottát, főzzük a tejbegrízt. Hajnalban jógázunk, aztán ima reggel, ima délben, ima este. Egy év múlva nekem is lenne új nevem, egy újabb fura név, valamilyen Das. Das azt jelenti, szolga. Én lehetnék az utak szolgája. Anya azt mondta régen, hogy a teremtőerőmet nem szabad elherdálni, vigyázni kell, mert amit elképzelünk, valóra válik. Vigyázok, nem herdálom el. Számot vetek, visszanézek, szembenézek a világgal. Nem leszek otthontalan, nem leszek árva. Az emberek hinni akarnak valamiben, én is hiszek. Segítek az embereknek, én ebben hiszek. Remény kell nekik. Még több remény. Most csak szavak vannak. Abban hisznek az emberek, a szavak teremtő erejében, ezért mantrázom én is, hogy élni jó. Az életem minden percét szeretem, még azt is, amelyiket nem. Igen, még azt is szeretem. Ötvözöm anyám imáit Erzsi mantráival, mindenből csak a jót veszem ki. Új világot építek. Tisztaság, igazmondás, könyörületesség, lemondás. Négy szabály és tíz parancsolat. Szép szavak, beleírom őket a lelkesítő üzene­teimbe, megmentek vele reményvesztett embereket. Isten mindenhol ott van, ebben úgyis egyetértünk. És nem lesz vihar, csak Isten játszik a felhőkkel, hogy szórakoztasson bennünket. Igen. – Örülök, hogy találkoztunk, Sadhana Devi Dashi – mondom Erzsinek tizenkilenc évesen, az útelágazásnál, a kórháztól nem messze, és elengedem a kezét. – Jó lenne veled menni, de nem tehetem, ez nem az én történetem. Eszembe jutott anyám és a falunk temploma. Visszafordulok. Mégis inkább buszra szállok, hazamegyek. Isten veled.
Szerző