Egyedi megoldások kellenek – Nagy a bizonytalanság a koronavírus miatt kényszerszünetre ítélt színházaknál

Publikálás dátuma
2020.03.21. 16:14

Fotó: Népszava
Főleg a magántulajdonban lévőknek jelent nagy csapást a kialakult helyzet – mondja a Radnóti gazdasági igazgatója.
Mindegyik színházat súlyosan érinti a jegybevétel kiesése – állítja Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója. Szerinte azonban nagy különbség van az önkormányzati vagy állami, illetve magán színházak között. Míg az előző esetekben a színház vezetése bízhat a fenntartó pénzügyi segítségében, addig a magántulajdonú színházak esetében a saját bevétel elmaradásának pótlására, tulajdonosi tőkebevonásra nincs nagy esély. „Fővárosi színházként a helyzetünkre még a kormány és a főváros közötti, a színházak üzemeltetésével kapcsolatos megállapodás hiánya is kihat. Nagy a bizonytalanság” – teszi hozzá. Arra a kérdésre, hogy az alkalmazottak megkapják-e a járandóságukat azt válaszolta: „nem tudunk erre teljesen megnyugtató igen-t mondani”. A színházi működés sajátosságai miatt a művészi, művészeti és műszaki dolgozók, akik tipikusan készenléti jellegű munkakörben dolgoznak, bizonyos munkákat veszély nélkül végezhetnek, de visszakaphatják az eddig felhalmozódott, elvett szabadnapjaikat vagy egyszerűen a készenléti idejüket tölthetik. Ilyenkor a szerződéstől függően a bér nagy része vagy teljes egésze kifizethető. A többi munkavállaló esetében hasonló cipőben járunk, mint a normál vállalatok: munkavégzés átszervezése, otthoni munkavégzés, fizetett vagy fizetés nélküli szabadság. Nincs egységes megoldás. A színházi szférát tekintve a nagyon nagy probléma ott kezdődik, hogy a fent említett munkavállalók sok színháznál megbízási vagy vállalkozási szerződésben foglalkoztatottak. Ott szűk a jogi lehetőség, illetve a gazdasági racionalitás arra, hogy ne csökkenjen jelentősen az ő jövedelmük. Egyedi megoldások, és szolidaritási alapok létrehozása, illetve központi segítség jelenthet megoldást. Arra, hogy a megvásárolt jegyárat visszaadják-e, a gazdasági igazgató így reagált: „van olyan színház, amelyik új előadásra szóló átváltást fog felajánlani a nézőknek. A Radnóti mind az online, mind pedig az offline vásárolt jegyek árát visszafizeti. A részletekről folyamatosan tájékoztatjuk a nézőinket, akiknek bizalmát a jövőben sem szeretnénk elveszíteni. Kezdeményezés indult a múlt héten, és lesznek nézők, akik azzal támogatják a színházakat, hogy nem kérik vissza a megvásárolt jegyek árát. Ez megható és megtisztelő a közönség részéről” – fogalmazott. Azt is megkérdeztük, hogy csatlakoznak-e valamilyen módon az elindított szolidaritási alaphoz. „Magánemberként mindenképpen csatlakozom a Thália Színház nagyszerű kezdeményezéséhez. Meleg szívvel fogom támogatni ezt az ügyet” – jegyezte meg Komáromi György.
Szerző

N. Kósa Judit: Erzsébet királyné örök parkolópályán

Publikálás dátuma
2020.03.21. 15:03

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Szép számmal akadtak Budapest történetében elátkozott vállalkozások, de bízvást idesorolhatjuk Erzsébet királyné szobrát is.
Harmincnégy évbe telt, míg a felbuzdulást avatóünnepség követte, és még az alkotóknak is igencsak kellett igyekezniük, hogy megérjék a mű megvalósulását. Amikor a királyné életét kioltotta a merénylő, persze nem habozott az Országgyűlés: még 1898-ban törvény született egy nagyszabású budapesti emlékmű létrehozásáról, felállt a harminchat tagú szoborbizottság, és hamarosan megindult a gyűjtés, amely igen rövid idő alatt 1,6 millió koronás tőkét eredményezett. A bajok csak itt következtek. Az elkövetkező húsz évben lezajlott több térrendezési pályázat, öt szoborpályázat – ezekre elköltöttek több mint egymillió, erősen inflálódó koronát -, kihalt több szoborbizottság, az emlékmű pedig, az elképzelésekben legalábbis, körbejárta Budát és Pestet. Az első terv az volt, hogy lebontják a miniszterelnöki irodának otthont adó Sándor-palotát, és a helyén állítják fel a szobrot. Aztán mindez átkerült a várkertbe, az Ybl-bazár fölé; a világháborúban már a Városligetbe szánták, aztán vissza Budára, majd mire végképp felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, már a Margitszigetre… A pályázatokon mindvégig konok kitartással induló Zala György 1924 őszén elkészült a szoborral, a mű köré klasszikus, kupolás csarnokot (úgynevezett tempiettót) komponáló Hikisch Rezső pedig rajtállásban várta, hogy építhessen.
Egy parlamenti interpelláció kellett már csak hozzá, hogy eldőljön: mindez a királynéról elnevezett híd tövében, a piarista gimnázium és a Duna között valósulhat meg. 1932. szeptember 25-én a létező legnagyobb pompával került sor az avatásra. Az emlékmű szinte sértetlenül úszta meg a világháborút, ám a nagy budapesti szoborrevíziót már nem: 1953-ban vagy '54-ben szállították el Erzsébet alakját a történeti múzeum raktárába, a csarnokról pedig 1959-ben mondta ki a műemlékfelügyelet, hogy bontható. Bár eleinte szó volt arról, hogy ivócsarnokként újraépítik valamely fürdőhelyen, 1960 első napjaiban arról adott hírt a Magyar Nemzet, hogy az Erzsébet híd újjáépítésére készülve „a kupola utolsó maradványait villanyfúróval bontogatják overallos emberek”. A szobor ma a híd túloldalán, egy egyszerű posztamensen üldögél. Ráday Mihály találta meg 1983-ban a BTM sülysápi szoborraktárában, és ő érte el azt is, hogy három évre rá ismét közterületen legyen látható.
Szerző
Frissítve: 2020.03.21. 16:20

Katedrális a mélyben

Publikálás dátuma
2020.03.21. 13:34

Fotó: Népszava
Minden évben egy-két alkalommal, például március 22-én, a Víz Világnapján megnyitja kapuit, pontosabban medencéjét a Fővárosi Vízművek legrégebbi, ma is működő ipari létesítménye, a kőbányai víztároló. Bár idén ezzel a lehetőséggel reálisan nem élhetünk, gondolatban bármikor elmerülhetünk a nyolc emelet mélységben.
Akár egy középkori katedrálisban, úgy futnak felettünk a csúcsos boltívek, magasodnak a mélyből a föld felszíne felé a hatalmas oszlopsorok, félhomály dereng, enyhe pinceszag terjeng. Csak onnan sejthető, hogy a furcsa szentély nem valamiféle gigaszékesegyház főhajója, hogy sehol egy kereszt, egy szent vagy színes ólomüveg ablak. A kőbányai Ihász utca 29. szám alatt két víztározó medence is található, 1869–71 között épültek és a mai napig a fővárosi vízellátás legrégebbi, változatlanul működő létesítményei, az év legnagyobb részében tele több mint 10 ezer köbméter vízzel. Átlagosan zajló márciusokban az egyiket néhány napra rendszerint leeresztik, és a kiürült, elképesztő méreteket öltő, varázslatos akusztikájú téglaboltozatú csarnokot megnyitják a nagyközönség előtt. Ilyenkor bárki lemehet a lenyűgöző, kissé félelmetes világba, mely minden túlzás nélkül, legalább annyira földöntúli is, mint amennyire föld alatti. Szépségével együtt a hűvös, sötét, méretei ellenére is kicsit nyomasztó hangulatú tér érzékletessé teszi létrejötte okát is: az 1866-os pesti kolerajárványt. Ez győzte meg ugyanis az akkori döntéshozókat, hogy haladéktalanul korszerűsíteni kell a főváros vízellátását. A csatornázás ugyan már korábban beindult, de jellemzően csak az esővíz elvezetésére használták, a lakossági szennyvíz továbbra is a kerti emésztőgödrökbe folyt, közvetlenül az ivóvizet szolgáltató fúrt kutak mellé. Nem csoda, hogy gyakoriak voltak a heves kolerajárványok és egyéb megbetegedések. A kőbányai víztároló tervezésével William Lindley angol mérnököt bízták meg – az ő tervei alapján épült a Duna-part közelében, az akkori Hajóhivatal, ma Kossuth téren három kút, a hozzájuk tartozó szivattyúházzal, melyek ellennyomó medencéje lett a kőbányai létesítmény. A X. kerület akkor még lakatlan óhegyi részén több mint nyolc méter mély, hatalmas gödröket ástak – szerencsére a közeli kőbányabarlangok, föld alatti üregek nem értek el idáig. A víztároló medencék aprólékos munkával, tégláról téglára, olasz mesteremberek segítségével épültek. Némelyik téglában most is jól látható a felirat: „Tatai Uradalmi Téglagyár”. Kötőanyagnak hidraulikus mész és cement keverékét használtak, a fél méter vastag téglafalakat kívülről agyagréteggel borították. A medencék egyenként 1541 négyzetméteresek, hosszuk 66, szélességük 24, magasságuk pedig 11 méter. A belmagasságból üzemszerűen 8 métert töltenek fel vízzel.
Bár Pest, Buda és Óbuda egyesülésével a főváros csak öt év múlva jött létre, és a kőbányai vízmű is csak Pestet szolgálta ki, mégis ekkortól számítják a Fővárosi Vízművek létrejöttét. A Kossuth téri kutakat a Parlament építése miatt később megszüntették, de a kőbányai víztározó maradt. Ne egy kopár kőbányai ipari létesítményt képzeljenek: a pincekatedrális egy arborétumra emlékeztető, ősfás park szomszédságában terül el a mélyben, a parkban az 1903-ban épített gépházzal, melyben kezdetben gőzgépes, ma már elektromos szivattyúk dolgoznak. 1903-ban egy víztorony is épült kissé följebb, amikor elkezdtek egyre többen a környékre költözni, ezt azonban 1968-ban lebontották, és a helyén inkább négy, egyenként ötezer köbméteres medencéből álló víztároló-komplexumot építettek. Persze, amikor látogatható a víz temploma, az nem elsősorban a kultúrturisták igényeinek kielégítését szolgálja: tőlük függetlenül is leeresztik évente egyszer egy hétre, hogy megvizsgálják, minden rendben van-e a tározóval, nem rogyott-e meg statikailag. Ilyenkor átmossák, fertőtlenítik, majd újra alaposan kisuvickolják, hogy véletlenül se maradjon benne semmilyen kórokozó. Először csak harmadáig töltik fel, ráadásul nem közvetlenül Duna-vízzel, hanem fúrt csápos kutak vizével, így a medencékbe már több réteg kőzeten, kavicson és homokon átszűrve érkezik a H2O. Miután egy teljes napon át állni hagyják a nagyjából 3-4 köbméternyi „elővizet”, mintát vesznek, hogy leellenőrizzék a minőségét. Csak azután töltik fel teljesen és kötik vissza a Budapest lakosságát kiszolgáló vízhálózatra, ha tökéletes eredményt kapnak, azaz se zavarosság, se túlzott klórtartalom, se egyéb határértékeken túli kémiai, biológiai szennyeződés nincs a vízben. Ezt aztán évente rengetegszer ellenőrzik, a Fővárosi Vízművek tájékoztatása alapján több mint 200 000 vízmintát vizsgálnak meg. Vízügyileg, ha minden és mindez igaz, biztonságban vagyunk.
Szerző