Akár egy középkori katedrálisban, úgy futnak felettünk a csúcsos boltívek, magasodnak a mélyből a föld felszíne felé a hatalmas oszlopsorok, félhomály dereng, enyhe pinceszag terjeng. Csak onnan sejthető, hogy a furcsa szentély nem valamiféle gigaszékesegyház főhajója, hogy sehol egy kereszt, egy szent vagy színes ólomüveg ablak.
A kőbányai Ihász utca 29. szám alatt két víztározó medence is található, 1869–71 között épültek és a mai napig a fővárosi vízellátás legrégebbi, változatlanul működő létesítményei, az év legnagyobb részében tele több mint 10 ezer köbméter vízzel. Átlagosan zajló márciusokban az egyiket néhány napra rendszerint leeresztik, és a kiürült, elképesztő méreteket öltő, varázslatos akusztikájú téglaboltozatú csarnokot megnyitják a nagyközönség előtt. Ilyenkor bárki lemehet a lenyűgöző, kissé félelmetes világba, mely minden túlzás nélkül, legalább annyira földöntúli is, mint amennyire föld alatti. Szépségével együtt a hűvös, sötét, méretei ellenére is kicsit nyomasztó hangulatú tér érzékletessé teszi létrejötte okát is: az 1866-os pesti kolerajárványt. Ez győzte meg ugyanis az akkori döntéshozókat, hogy haladéktalanul korszerűsíteni kell a főváros vízellátását. A csatornázás ugyan már korábban beindult, de jellemzően csak az esővíz elvezetésére használták, a lakossági szennyvíz továbbra is a kerti emésztőgödrökbe folyt, közvetlenül az ivóvizet szolgáltató fúrt kutak mellé. Nem csoda, hogy gyakoriak voltak a heves kolerajárványok és egyéb megbetegedések.
A kőbányai víztároló tervezésével William Lindley angol mérnököt bízták meg – az ő tervei alapján épült a Duna-part közelében, az akkori Hajóhivatal, ma Kossuth téren három kút, a hozzájuk tartozó szivattyúházzal, melyek ellennyomó medencéje lett a kőbányai létesítmény. A X. kerület akkor még lakatlan óhegyi részén több mint nyolc méter mély, hatalmas gödröket ástak – szerencsére a közeli kőbányabarlangok, föld alatti üregek nem értek el idáig. A víztároló medencék aprólékos munkával, tégláról téglára, olasz mesteremberek segítségével épültek. Némelyik téglában most is jól látható a felirat: „Tatai Uradalmi Téglagyár”. Kötőanyagnak hidraulikus mész és cement keverékét használtak, a fél méter vastag téglafalakat kívülről agyagréteggel borították. A medencék egyenként 1541 négyzetméteresek, hosszuk 66, szélességük 24, magasságuk pedig 11 méter. A belmagasságból üzemszerűen 8 métert töltenek fel vízzel.
Bár Pest, Buda és Óbuda egyesülésével a főváros csak öt év múlva jött létre, és a kőbányai vízmű is csak Pestet szolgálta ki, mégis ekkortól számítják a Fővárosi Vízművek létrejöttét. A Kossuth téri kutakat a Parlament építése miatt később megszüntették, de a kőbányai víztározó maradt.
Ne egy kopár kőbányai ipari létesítményt képzeljenek: a pincekatedrális egy arborétumra emlékeztető, ősfás park szomszédságában terül el a mélyben, a parkban az 1903-ban épített gépházzal, melyben kezdetben gőzgépes, ma már elektromos szivattyúk dolgoznak. 1903-ban egy víztorony is épült kissé följebb, amikor elkezdtek egyre többen a környékre költözni, ezt azonban 1968-ban lebontották, és a helyén inkább négy, egyenként ötezer köbméteres medencéből álló víztároló-komplexumot építettek.
Persze, amikor látogatható a víz temploma, az nem elsősorban a kultúrturisták igényeinek kielégítését szolgálja: tőlük függetlenül is leeresztik évente egyszer egy hétre, hogy megvizsgálják, minden rendben van-e a tározóval, nem rogyott-e meg statikailag. Ilyenkor átmossák, fertőtlenítik, majd újra alaposan kisuvickolják, hogy véletlenül se maradjon benne semmilyen kórokozó. Először csak harmadáig töltik fel, ráadásul nem közvetlenül Duna-vízzel, hanem fúrt csápos kutak vizével, így a medencékbe már több réteg kőzeten, kavicson és homokon átszűrve érkezik a H2O. Miután egy teljes napon át állni hagyják a nagyjából 3-4 köbméternyi „elővizet”, mintát vesznek, hogy leellenőrizzék a minőségét. Csak azután töltik fel teljesen és kötik vissza a Budapest lakosságát kiszolgáló vízhálózatra, ha tökéletes eredményt kapnak, azaz se zavarosság, se túlzott klórtartalom, se egyéb határértékeken túli kémiai, biológiai szennyeződés nincs a vízben. Ezt aztán évente rengetegszer ellenőrzik, a Fővárosi Vízművek tájékoztatása alapján több mint 200 000 vízmintát vizsgálnak meg. Vízügyileg, ha minden és mindez igaz, biztonságban vagyunk.
