A világ kaotikus, válságokkal teli korszakba lépett. Ennek jele, egyben előidézője, hogy a politika színpada megtelik populistákkal, akik a konfliktusok belátás és egyenjogúság alapján történő megoldása helyett a határok képletes és valóságos „feszegetésének” útjára lépnének. (G. Rachman: Annexation: the return of a dangerous idea.) Ebben a helyzetben mindenki számára figyelmeztető a svéd külügyminiszter intése: „Európa határait vérrel rajzolták meg, és átrajzolni is csak vérrel lehet”. Vajon mi az oka, hogy az egyének és a közösségek élete oly gyakran „siklik ki”, és sorsuk – szomorú tapasztalataik ellenére – újra és újra katasztrofális fordulatot vesz?
Sorskönyvek
A legtöbb ember, a vele megesett fájdalmas események sodrában kétségbeesetten kérdezi: miért történt ez meg velem? A csalóka emlékezet kusza szálait bogozgatva először a felelőst keresi, akinek az ostobasága vagy gonoszsága előidézte a tragédiáját. Azt reméli ez elvezeti ahhoz az eseményhez, amikor elkezdődött a hanyatlás, és az események elszakíthatatlan láncolatba kapcsolódtak. Innentől kezdve az élettörténetet valami sorsszerűség irányítja, amely az elkerülhetetlen tragikus végkifejlet felé vezeti. Gondoljunk gyermekkori ismerősünkre, akinek mindig „rossz” partner jut, osztálytársunkra, aki képességei ellenére, mindenhonnan kimaradt, vagy barátunkra, aki rendszeresen rossz társaságba keveredik. Mintha valamilyen ellenállhatatlan erő újra és újra visszavezetné a kudarcos pályára és szinte lehetetlen kilépni az események sodrából.
Az egyén válságokkal kísért életútjának értelmezésére kínál eszközt a transzakciós analízis (TA). (E. Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1984.; Sorskönyv. Háttér Kiadó, 2016.) A modell kidolgozója – Eric Berne – az emberi sorsokat jellegzetes végkifejlet felé sodró eseményeket, mint valamiféle „sorskönyvet” írja le. A „sorskönyvet” örökül kapjuk, majd magunk formáljuk tovább, és ez eligazít az élet fordulópontjain. Ennek az „élettervnek” a működésmódja meghökkentően emlékeztet a nemzeti narratívákéhoz. A kollektív emlékezet, nemzedékről nemzedékre tovább örökített történetei szinte sorskönyvként, lebírhatatlan szükségszerűséggel vezérlik a közösségeket történelmi életpályáikon. A sorskönyvek legfontosabb fordulatai – az egyéneké és a nemzeteké is – alapvetően a másokkal való találkozások eredményeként formálódnak. A találkozások kimeneteinek elemzésére fejlesztette ki a tranzakciós analízis az ún. élethelyzet mátrixot.
Az élethelyzet mátrix egy adott személy másokhoz fűződő lehetséges viszonyait mutatja, az önmagáról és a partneréről kialakított kép tükrében. Tekinthetem magamat és partneremet „OK” vagy „nem OK” személynek. Az „OK” azt jelenti: megállom a helyem az életben. A „nem OK” arra utal: bármibe kezdek, az kudarcra vezet. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve, két, egymást OK-nak tekintő személy, egyenrangú, normális kapcsolata formálódik ki. Az „Én nem vagyok OK – Te OK vagy” viszony ezzel szemben, egy magát kisebb rendűnek gondoló személy alávető viselkedését váltja ki. Az „Én OK vagyok – Te nem vagy OK” ugyanakkor egy magát partnereinél felsőbbrendűnek tekintő személy agresszív dominanciára törekvő viselkedését írja elő. Végül, az „Én Nem vagyok OK - Te nem vagy OK” a magukat örök vesztesnek tekintő személyek, rendszeresen kudarcra vezető kapcsolatát rajzolja fel.
A társadalmak „sorskönyvei” – az egyénihez hasonlóan – a történelmi „gyermekkor” eseményeiből építkeznek, amelyek azután új környezetben, más társadalmakkal való találkozások eredményeként tovább alakulnak. Így jön létre az eredetmítoszból egy történelmi „sorskönyv”, a későbbi nemzedékek számára is előírva: ki vagy te, honnan jöttél, és mi a küldetésed. Ebből vezeti le a mindenkori uralkodó elit politikai parancsait: mi jár neked a társadalmon belül, miként tekints szomszédaidra és mi a kötelességed, mint nemzeted hűséges tagjának. A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt - mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni.
Nemzeti dominancia-igény
A nemzetek törekvéseit a szociális dominancia orientáció (SDO) elmélete vizsgálja, amely egy adott földrajzi és történelmi környezetben létező közösség külső és belső viszonyát értelmezi. (Fischer, R.: Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation, 2012.) Az erős SDO-val jellemezhető társadalom uralkodó elitje kettős hatalmi törekvést mutat: kifelé – a környezetében élő népek irányában – hegemón pozícióra törekszik, míg befelé – a saját nemzeten belül – a kialakult társadalmi hierarchiák elfogadását követeli meg minden társadalmi csoporttól. Egy 27 országot átfogó összehasonlító vizsgálat szerint a magyar társadalomra jellemző az egyik legerősebb szociális dominancia orientáció. Ebből pedig nemcsak külső hatalmi pozícióra törekvés, hanem a társadalmon belüli egyenlőtlenségek fenntartása – beleérve a női egyenjogúság visszautasítását is – következik.
Az erős SDO létrejöttében számottevően közrejátszik a hatalmi elit meghatározó személyeinek életszemlélete, amelyet pontosan kifejez az egyéni „élethelyzet mátrix”, „Én Ok vagyok – Te nem vagy OK” viszony. Ez jelenik meg abban, hogy szomszédjainál magát magasabb rendűnek gondolja és környezetében folyamatosan befolyásának erősítésére törekszik. Ennek kifejeződése: a trianoni katasztrófát az uralkodó elit egy évszázada azzal magyarázza, hogy a Kárpát-medencében domináns és uralomra termett nemzetünket az árulás és az igazságtalanság akadályozta történelmi szerepének betöltésében. Az SDO modellje ezzel szemben arra utal, hogy a nemzeti felsőbbrendűségből eredeztetett dominancia-igény akadályozta beilleszkedésünket az alapvetően átalakuló világba. Az elmúlt másfél évszázad ugyanis gyökeresen új helyzetet teremtett, egyben új lehetőségeket is nyitott Európa nemzetei előtt. Miközben azonban a magyar politikai elit a homályba tűnt régi dicsőséget akarta visszahozni, szem elől veszítette a polgárosodás újra és újra előbukkanó lehetőségeit. Így az ország rendre visszazökkent a kudarcos történelmi pályára és most, úgy tűnik, az uralkodó elit újra megismételné ezt a hibáit.
Ez azért olyan veszélyes, mert a globális rendszer válságokkal kísért – Európa 1914 előtti helyzetére emlékeztető – átrendeződése csak az egyenrangúságon alapuló együttműködést követők számára ígér sikert. A populista politika azonban képtelen ellenállni a szociális dominancia orientáció felerősítése ellenállhatatlan csábításnak. Egy sor ország látja elérkezettnek az időt, hogy a létrejött hatalmi viszonyokat – és gyakran a kialakult határokat – megváltoztassa. Kína, a nemzet „életpályájának” a történelmi „kitérők” utáni újbóli felívelését látva tűzi célul a dominancia elérését. Az USA ezzel szemben visszaszoruló domináns pozícióját ellensúlyozandó adta ki a jelszót: „tegyük magunkat az első helyre”. Előfordul, amikor egy korábban meghatározó hatalmi helyzetben levő társadalom – pl. Oroszország – gyengülő gazdasági és demográfiai pozícióját, még meglevő katonai hatalmára támaszkodva igyekszik helyreállítani, akár annexióval is. Magyarország esete azonban ezektől alapvetően eltérő.
A mai magyar uralkodó elit a békeszerződések – Trianon és Párizs – nyomán kialakult hatalmi és politikai egyensúly újra-rendezésére vonatkozó szándékát a magyar társadalom erre vonatkozó -és egy évszázadon keresztül sulykolt – igényére alapozná és a magyarság dominancia-képességével indokolja. Egy nemrég végzett felmérés szerint a magyar válaszadók 67 százaléka értett egyet azzal, hogy a szomszédok egyes területei minket illetnének, és Európában ez a legmagasabb arány (Pew Research Center). Ez a történtek fényében érthető és a történelmi trauma „természetes” következménye. Ám ha ez összekapcsolódik a társadalmunkra - nemzetközi összehasonlításban – jellemző erős szociális dominancia orientációval, az arra utal: a hatalmi elit a geopolitikai környezetben ismét uralkodó pozíció megszerzésére tör.
Ezt a dominancia-igényt a regnáló hatalom még a magyar társadalom felívelő helyzetével is igyekszik alátámasztani. A „Magyarország jobban teljesít” jelszó azonban – bár szépen hangzik – a valóságban alap nélküli. Ugyanis, a dominanciát megalapozó tényezők – a népességszám, a népegészség, a kulturális eredmények (gondoljunk csak a Pisa tesztre), gazdaságunk teljesítőképessége, a társadalom megújulóképessége, a vállalatok versenyképessége, a társadalmi jólét (HDI), a kormányzási minőség (WGI), a demokrácia, és a társadalmi mobilitás – egyikében sem érjük el azt a szintet, ami a vágyott célt támogatná. Sőt, ami még elgondolkoztatóbb, ezekben rendre elmaradunk a szomszédos társadalmaktól is, amelyekkel szemben domináns pozícióra törekednénk. Vagyis, a „visszacsinálást” vagy akár az újrarendezést megalapozó hatalmi dominanciát az ország valóságos helyzete nem kínálja.
Elmulasztott esélyek
A Trianon tragédia „visszacsinálásának” lehetőségére az egyének kudarcos élettörténeteinek „helyrehozása” szemszögéből is érdemes rátekinteni. Éppen ezzel egybecsengő címet - The Undoing Project - adta Michael Lewis könyvének, amelynek egyik fejezete egy tragikus fordulatokkal szegélyezett emberi sorsot mutatott be. A történetben folyamatosan ott lebegett a kérdés: hol kapott „gellert” az egyén sorsa, hol romlott el véglegesen, és visszacsinálható-e, ami történt? Két színházi élményem - Ödön von Horváth, „Hit, remény, szeretet”, majd David Lindsay-Abaire, „Jó emberek” című drámái – is ugyanerre irányította rá a figyelmemet.
Mindkettő, egy-egy fennmaradásért küszködő nőről szólt, akiknek sorsa, emberfeletti próbálkozásaik - néha kényszerből még a morált is áthágó tetteik – ellenére, tragikus vagy kilátástalanságba vezető fordulatot vett. Mi magyarok, itt a Kárpát-medencében a történelem fordulatain bukdácsolva, az elmúlt évszázadban folyamatosan szembekerültünk a problémával: mikor romlottak el a dolgok, kinek, mit kellett volna tennie, hogy elkerüljük szomorú véget?
A Trianon-évforduló alkalmat kínál, hogy elgondolkodjunk: milyen egymáshoz kapcsolódó események láncolata idézte elő a katasztrófát? Vajon, a párizsi tárgyaló küldöttség – a valóságos helyzetet nem felismerő - ügyetlensége rontotta el visszafordíthatatlanul esélyeinket? Vagy az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmárjainak megalapozatlan történelmi optimizmusa? Vagy, ezt megelőzően, a 1918-as őszirózsás forradalom végig nem gondolt történelmi alternatívái? Vagy még korábban, az első világháborús vereségek? Vagy, már a hegemón álmokat dédelgető belépésünk a világháborúba előre vetítette a trianoni kudarcot? Vagy Trianon már benne volt 1890-es években a hazai politikában lezajló, a polgári emancipáció megtorpanása kiváltotta, erős SDO-t hirdető fordulatban? Vagy az események visszavezetnek 1848-ig, amikor nem ismertük fel: „szomszédaink” – a románok, a szlovákok, a szerbek, a horvátok - a mienkhez hasonló nemzeti forradalomban reménykedtek és önálló nemzetté akartak válni.
A trianoni végzethez vezető eseménylánc – az egyéni kudarcsorozathoz hasonlóan – többször megszakítható lett volna. Ám a hatalmi elit rendre elmulasztotta a realitások tudomásulvételét, és inkább hegemón álmokat dédelgetett. Az uralkodó csoportok nem a feltáruló történelmi esélyekre, mint inkább saját befolyásuk növelésére összpontosítottak. Ebből a szemszögből aggodalmat keltő Orbán Viktor személyiségéből áradó dominanciára törekvés, amely tükröződik minden belső kormányzati és külpolitikai stratégiai lépésében: a kizárólag hozzá lojális hivatalnoki kar és az őt szolgáló hatalmi bázis létrehozásától kezdve az uralmát megalapozó ideológiai nézet kötelezővé tételén, a rövid-pórázon tartott gazdasági és kormányzási elit kialakításán és a hadsereg korszerűsítésén keresztül egészen a szomszédos országokban történő befolyásépítésig, illetve nemzetközi térfélen, a „patrónus-keresésig”. Így Trianon 100 éves évfordulójára készülve éppen annak legfontosabb tanulságát mulaszthatjuk el: a válságokkal szembesülő Európában egy agresszív és minden áron mások fölé törekvő hatalom – két világháború is bizonyította ezt - nemcsak az országra, de egész Európára veszélyt jelent.
