Járványügyi félelemipar

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:48

Fotó: ANTHONY WALLACE / AFP
Mi kezelhetőbb nehezebben, a koronavírus, vagy a kapcsolódó, terjedő félelem? Látható, hogy a félelemmel most nehezebben boldogulunk.
A héten Frankfurtban egy ICE-t, a mindenütt ismert ezüst szürke expresszvonatot órákon át nem engedték tovább, mert valaki a vonaton huzamosabban köhögött és tüsszögött. Eddig még Szingapúrban - az egyik különösen fegyelmező államban - sem értették, minek a brutális rend fenntartása. Mindenki látta, de ez első napokban senki sem értette, hogy miért van szükség évek óta az ottani mindent átfogó utcai szigorra. A koronavírus utólag láthatóan megteremtette a helyzetet hozzá. Az apró előírások, például a szárított zöldség és a közös fűszerhasználat tilalma ebédnél, megmaradnak, lehet, hogy örökre. Egy-két év óta már nem is fognak emlékezni arra, honnan a tiltás. Szingapúrban újonnan beállított rendőröket vetettek be az ismeretségek feltérképezésére. Aki nem mondja meg, kivel s mikor találkozott az utolsó hetekben, max. 6 hónapos börtönbüntetéssel is sújtható. Példát statuálandó már két "titkolózó" vuhanit, mint lehetséges forrást, már az új szabályok szerint elő is szedtek.
STIGMA VAGY SZOLIDARITÁS? A világegészségügy egyik főtisztviselője, a WHO főigazgatója a mindenfele terjedő, új ideiglenes szabályzás bevezetésénél jelezte, hogy ”szolidaritásról, és nem stigmáról van szó”. Elvben persze, így is felfogható, de amikor nagy légi társaságok törlik kínai járataikat, aki akarja, elhiszi, mások biztosan nem. Közben ugyanez a főigazgató dicsérte a kínaiakat a drákói közlekedési és más rendszabályok bevezetése kapcsán. Máskor a kínaiak antidemokratikusnak hitt lépéseit gyakran kritizálják, mostanában erről szó sem esik. Persze létezik egy mélyebb probléma a WHO (és az egészségügyi média) nagyobbrészt inkább nyugatias értékrendjében. E rendszer mégiscsak a kollektív biztonság része, s ebben az értelemben mégiscsak kevésbé egyéni, mint inkább kollektív értékeket, viselkedési utakat követ: a tisztviselők és propagandistáik szemében az autoriter megoldások népszerűbbek, vagy plasztikusabbak, mint a liberálisok. A WHO-főnök egyébként is udvarol a kínaiaknak, de a rendcsinálás első eredményei is mutatják - a fegyelmezésen túl - a kínai rendszer különleges képességeit. A WHO jelzi, hogy a szűkebben vett egészségi technológiák mellett sincs még egy ország, amely így tudna működni. Kínát dicsérte most ugyanebből a szempontból az ENSZ volt főtitkára is.
FEGYELEMKULTUSZ Bizonyos értelemben egy puhább, gyengébb és fegyelmezetlenebb országban, mondjuk Nigériában, sokkal többen és korábban haltak volna meg, amíg valamilyen komoly védekezés még vakcina nélkül beindul. Jó példa erre Irán, ami azért Kínánál technológiailag és szervezetileg nyilvánvalóan gyengébb, még ha igyekszik is egy fokig otthon fegyelmezni. Uráncentrifugái a hírek szerint szépen vannak, de a vírusokra azok nem igazán jók. Egy liberális rendszer megkísérelte volna a rendelkezésre álló eszközöket fokozatosan bevezetni, s nem olyan átfogóan és drasztikusan, ahogyan azt a kínaiak tették. Ebből a szempontból érdekesek lehetnek az olasz tanulságok: a kínai radikalizmus az európai közpolitikában egyszerűen elképzelhetetlen lett volna, bár itt is próbálkoztak kezdetben teljes települések elszigetelésével. A nemzetközi sajtóban persze a vita elfedi a tényt, hogy a kínai orvosokat, ápolókat keményen bevetették, amikor a személyzet védelméről még majdnem semmit sem tudtak. Így az első hetekben különösen magas volt a fertőzések száma, s ebből a csapatból máris nem kevesen haltak meg. Ezeknek az embereknek a nyilvánvaló hősiességéről roppant keveset írnak. DE-GLOBALIZÁCIÓ Kérdés, mi történik közben a globalizációval a koronafertőzések első hónapjaiban? Egyszerű kumulálódó válságokról, vagy egy de-globalizációs hullám kezdetéről van szó? A világban a járványtól függetlenül vagy másfél-két éve folyik valamilyen ideológiai támadás a gépkocsikkal szemben. Ez akár indokolt is lehetne, de az autóipar különleges stratégiai ágazat. Ha frontálisan nekiesünk, bár a klíma szempontjából védhetően, önmagában is belevágunk az ipari fejlődés egyik szerkezeti középpontjába. A kínai ipar igen jó része, különösen a gépkocsigyártás és -kereskedelem az elmúlt hetekben egyszerűen leállt, s ez egyfajta újabb válságot robbantott ki az egész nemzetközi autóágazatban, a németeken keresztül pedig nálunk is. S az ipari válságnak már ma is van egy hétköznapi oldala. Az emberek jó része Kínában és máshol is az üzemektől távolabb lakik. Most kezdtek Sanghajban és Pekingben ingyenes vonatokat és buszokat kínálni, hogy visszaszállítsák az üzemekbe az embereket. Ez azért is tűnik hasznosnak, mert az újévi ünnepek és a járvány kezdete óta már hosszú idő telt el, s a másfél-két hónap alatt sokan kezdtek elszokni a rendszeres gyári munkától. Az olasz járvány központja Lombardia, a legfejlettebb olasz tartomány. Lombardia ezekben a napokban-hetekben kezd leállni. De a tartósabb leállás a kooperáció miatt már a közeljövőben Németországra is tragikus lehet. AZ ÜRES CIVIL PÁLYA Az egész járványszabályozásból közben a civil társadalomra alig hagynak valamit. S ez önmagában is figyelemreméltó. Hangsúlyozottan minden programozva van, miközben több országban, s tartományban azért kezd csökkenni, vagy most már éppen visszaesni a fertőzések száma. Egyébként ezeket a számokat a nyilvánosság elől nem is titkolják. Ilyenkor talán már az emberek maguk is dönthetnének - ha nem vagyok túl optimista - egyes pontokon nagy rendezvények látogatásáról, tervezett kirándulások elhalasztásáról, vagy kivitelezéséről. Ha jobban hinnénk esetleg a civil társadalmakban, legalább a projektek egy részét egyéni, vagy családi döntésekre lehetne bízni. Azonban ilyesmit a nemzetközi egészségügyi hatóságok sem tudnak elképzelni. Kérdés, ez onnan jön-e, hogy a járvány egy anti-civil politikai rendszerben tört ki először, s csak tovább használják a jól bejárt módszereket, vagy ezekkel a fegyelmező eszközökkel a hatóságok mindenütt boldogan élnek, hogy a rendet biztosítsák? Miért állítja le a német állam, pár nappal a rendezvény előtt a Lipcsei Könyvvásárt, amikor még igazi járványhullám sincs? Valószínűleg ki akarja próbálni a preventív biztonsági államot. Európában ilyesmire nemigen voltak példák. Nemcsak igazi járványokat nem ismerünk, de újabban adott nagyságrend fölötti tiltakozó mozgalmakat, tűzvészeket, természeti csapással járó klímaeseményeket sem. A kezelésmódoknak, egységes logikáknak viszont, úgy látszik, rutinszerűekké kell válniuk. S ez kísérletek nélkül nem megy. Ezzel lehetne leginkább a korona-dráma különböző változatait most indokolni. De hát néhány perce olvastam a Süddeutsche Zeitung anyagát ez első német koronavírusos halottakról. Ilyenkor nem a civileké a pálya. Különben, ha a történések világosan kiszámíthatóak lennének, a szabályozással nem a politikának, hanem az orvosoknak kellene törődniük. A mostani történések a politikának azért érdekesek, mert sok bennük a bizonytalanság, s ilyenkor talán elsősorban nem az orvosok, hanem mégiscsak a politikusok próbálkoznak mandátumhoz jutni. Egyébként az egészségügynek már most is rendkívüli széles szabályozási jogosítványai vannak. De ha meglennének a megbízható vakcinák, a jelenlegi politikai-szakmai egyensúlyok megváltoznának. A politikusok terei bizonyos értelemben visszaszorulnának. Persze, ehhez a vakcina fejlesztés sem maradhatna kizárólag a nagy gyógyszergyárak ügye. Mindez a transznacionális társadalmi mozgalmaknak a koordinációban is szerepet kínálhatna. Közben az otthoni (stay-at-home) üzemmódok sem fognak valószínűleg elolvadni, vagy visszafejlődni - a virtuális pénzpiacoktól a távoktatásig. Itt sem történik semmi olyan mozgás, ami nem egyfajta folytatása lenne a korábbi irányoknak. Újraéled (egyelőre a vásárlási pánik körülményei között) a kereslet a hagyományos konzervek iránt. Kínában egyébként a láthatóan még ma is karanténban tartott hatalmas tömegek unatkoznak (a szórakoztatóiparnak előre nem voltak eredeti ötletei), az otthoni olvasás piaca már egy fél nemzedék óta összement, és a jelek szerint egyelőre, a karanténok első heteiben/hónapjaiban nem nőtt vissza sehol sem. Akik leszoknak az olvasásról, nem szoknak simán vissza. De például Kínában gyorsan nőni kezdett az online fitness ipar, a virtuális tagságok, az előfizethető új mozgásvideók kifejezetten jövedelmezőek. A repülőjegyek árai közben esnek. Az egyik legnépszerűbb útvonalon, a Párizs-New York-in például felére. Közben a járatszámokat is visszafogták. Egyébként, miközben különösen drámaian redukálták a kínai járatokat, ezt önmagában sem a WHO sem a nemzetközi légi forgalmi szervek nem ajánlottak. Tehát a projektnek nem egészségügyi célja volt, csak a nemzetközi közönséget akarták egy kicsit megnyugtatni. Egyébként a WHO-n belül is kevés történt, hiszen előzetesen léteztek irányszámok arra, milyen kölcsönöket ajánlanak fel a központi egészségpolitikán keresztül a fejlődők megsegítésére a mostanihoz hasonló vészhelyzetekben. Ezeket az összegeket eddig legalább is nem mozgósították. De hát a kézmosás költség-hatékonysága most még mindig egyedülálló.
MORÁLIS PÁNIK Természetesen, amit megfigyelhetünk, az a morális pánik egyik válfaja. A morális pánik során a média általában leegyszerűsített módon mutat be egy-egy csoportot, amelyek fenyegetéseket generálnak. A jelenség médiaképe leegyszerűsített és fenyegető. A morális pánik fogalmát az 1970-es években vezette be Stanley Cohen és ezt azóta is az eredeti felfogás szerint, lényegében változások nélkül használják. A koronavírus-történetben a kezdeti, idealizált (fertőzés nélküli) rendet jelzik, ami a létező szervezeti formákat fenyegeti. Kezelésmódként a mi környezetünkben a közvélemény általában autoriter megoldásokat támogat. A korábban rejtetten létező megoldások helyett hirtelen szigorúbb kezelésmódokat ajánlanak. Sőt, meglódul a közönség fantáziája és a lehetséges megoldásoknál keményebbeket húznak elő a kisebbségek, a fertőzöttek, az elkülönítendők kezelésére, az étkezési tilalmakra, a közös érintkezés korlátozására, esetleg a gyógyszerezésre. Ismerünk szakirodalmi eseteket, amikor egy rockszöveg tömeghisztériához, sőt gyilkosságokhoz is vezethet, egy járvány kezdete ennél sokkal magától értetődőbb, puhább eset. A koronavírus környékén egyelőre nincsenek egymással ellenséges szubkultúrák, mobiltelefon stílusok, futballhuligánok, vagy divatkövetés. De a járvány előrehaladásával még ilyenek is előkerülhetnek. MORÁLIS PÁNIK ITTHON, ÁTPOLITIZÁLVA A kormány az első két hétben nem látott helyi járványt, ezért a magyar környezetben nem volt hisztérikus. De a kormányfüggetlen közvélemény-szegmensek érzékenyebbek voltak; az ellenzéki politika helyenként közömbösséggel vádolta a kabinetet, sőt, ahol lehetett, az egészségi forrásokkal rosszul gazdálkodónak, pazarlónak mutatta be. Nem ott költenek, ahol kellene. Ugyan a járvány bevezető szakaszában egyelőre nincs szó eszköz- és forráshiányról, az ellenzéki vélemények más területekről folyamatosan ide összpontosítanak. A napi politikai konfrontáció persze kifejezetten szükséges, hogy a köz ezt az egészet itt és most komolyan vegye. De feltételezzük, hogy ezek a szidalmak megosztják az egész közvéleményt. Az itthoni, sajátos morális pánik egyes csoportokban erősödő veszélyeztetettséget kelthet, máshol pedig az inkább a kormány oldalára figyelők között talán rombolja a politikai hallást (hiszen most is a velük szemben egyébként ellenzékiként érvelők a hangosabbak). Mindkét oldalon ezért nagyobb odafigyelés szükséges majd a szűkebb egészségi szempontokra.
Szerző
Frissítve: 2020.03.22. 09:05

A Nyugat nem csak a szabadság, az igazságosság is

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:33

Fotó: PAUL J. RICHARDS / AFP
A rendszerváltás korszakában a Nyugat fogalma szinte teljes egészében a szabadság eszméjének szinonimájaként jelent meg, az elnyomó Kelettel szemben. A liberális modernizátorok számára ez a narratíva kézenfekvő volt, hiszen számukra a szabadság a kulcsfogalom, de politikailag is előnyös. A nacionalisták számára a rendszerváltás a nemzeti önrendelkezés kivívását jelentette. A személyi állományában folytatólagos baloldal pedig eltávolítani kívánta magát saját múltjától, ezért inkább gyakorlatilag átengedte a világértelmezés terepét a liberálisoknak. Saját ideológiát nem alakított ki. Ezzel viszont sajnálatos módon évtizedekre helyben hagyta a baloldal fogalmának azonosítását egyrészt az elnyomó szovjet rendszerrel, másrészt paradox módon az azt követő neoliberális gazdaság és társadalomfilozófiával. Mindez óriási károkat okozott a baloldali politikának, és ellehetetlenítette igazi célját, az igazságosság és az egyenlőség érvényesítését. A Nyugat azonban nem csupán a szabadsággal egyenlő, hanem az egyenlőséggel és a testvériséggel is. A Nyugat története legalább annyira az igazságos társadalom eszményének története, mint a szabadságé. Az igazságosság pedig nem jelenti a szabadság korlátozását. Sőt, ahogy a híres svéd szociáldemokrata vezér, Hjalmar Branting fogalmazott: a szociáldemokrácia a liberalizmus kiteljesedése! A Nyugatnak ezt az olvasatát azonban Magyarországon kevesen ismerik. Sheri Berman amerikai politológus könyve (The Primacy of Politics - Cambridge University Press, 2006.) arról szól, hogyan volt képes Nyugat-Európa a szabadság és az igazságosság összeházasítására.

A szociáldemokrácia kezdetei

Az első világháború világossá tette, hogy a nyugati baloldal részt fog venni a polgári demokráciák kormányaiban. A nemzetközi baloldal ugyanis korábbi fogadkozásaival szemben nem maradt háborúellenes vagy semleges a világháború során, hanem többségében támogatta a honvédelmi erőfeszítéseket. Egyszerűen világossá vált, hogy az általuk képviselt munkásságnak nem csak osztályöntudata van, de erősen kötődik ahhoz az országhoz is, ahol él. A világháború után aztán a szociáldemokrata pártok kormányzati felelősséget is vállalnak. A legjobb példa erre a német SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) esete, amely meghatározó erő volt a Weimari Köztársaság kormányaiban. Azonban mindvégig képtelen volt érdemben uralni a helyzetet. Továbbra is többségében Karl Kautsky pártja maradt, várta a kapitalizmus összeomlását. A munkásság képviseletét látta szűken vett feladatának, nem volt képes ennél szélesebb koalíciót létrehozni a szélsőjobb előretörésének megállítására. Ezért történhetett meg, hogy a nagy gazdasági világválságra az SPD képtelen volt megfelelő választ adni. A német GDP harmadával zuhant, a munkanélküliség 6 millió felé emelkedett. Pár szocdem képviselő javasolt ugyan egyfajta Keynes előtti keynesi keresletélénkítő, munkahely-teremtő programot, ám ezt a szocdem pénzügyminiszter Rudolf Hilferding elutasította. Egyrészt fiskális konzervativizmusa miatt, ahogy a kiegyensúlyozott vagy éppen pluszos költségvetés neoliberális hívei manapság. Továbbá Kautsky híveként ezzel párhuzamosan nem kívánta lassítani a kapitalista gazdaság összeomlását. Az eredmény azonban nem Hilferdinget igazolta. 1933 januárjában Hitlert kancellárrá választják. Az ezt követő tragédia ismert. Hitler később ugyanúgy sikeres keresletélénkítő politikába kezdett, mint Roosevelt Amerikában, és más kormányzatok is szerte a világban. Felszámolta a munkanélküliséget, jelentősen javította a munkásság életszínvonalát. Ha mindezt a német szocdemek tették volna meg 1933 előtt, Hitler sosem került volna hatalomra. Berman elemzése szerint érdemes a német esetet a svéddel összehasonlítani. A svéd testvérpárt, az SAP (Sveriges Socialdemokratiska Arbetareparti – Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt) ugyanis elhárította a szélsőjobboldal térnyerését. A német anyapárt mintájára létrejött svéd mozgalom 1889-es megalakulásától az 1925-ös haláláig szolgáló vezetője, Hjalmar Branting korán felismerte, hogy nem érdemes a saját szerepüket szűken értelmezni. A kezdeti időszakban együttműködtek a liberális pártokkal az általános választójog kivívásában. Amikor ez sikerült, a liberálisok immár meg akarták akasztani a szocdemek pro-szociális törvénykezését, ezért a SAP a parasztpárttal alakított inkább koalíciót, védővámokat és garantált felvásárlási árakat adva a gazdáknak és a halászoknak. Hamar feladták, hogy csak és kizárólag az ipari munkásság pártja legyenek, ők ugyanis sosem adták volna meg nekik a megfelelő többséget. Ráadásul a munkásság nem volt egységes, homogén közeg. Eleve érdekellentét feszül a munkanélküliek és a munkával rendelkezők között, előbbieket például Németországban nagyrészt a Kommunista Párt képviselte, a foglalkoztatott szegényeket pedig a szocdemek. De ezer más kulturális, foglalkozási presztízs alapú, földrajzi és egyéb belső ellentét is szegmentálta a munkásságot, amely ezért sosem volt képes „osztályöntudatra ébredve” egységesen fellépni. Ráadásul a szolgáltató szektor előretörésével, mint utólag visszatekintve tudjuk, még csökkenni is kezdett a társadalmon belüli részarányuk. A svéd szocdemek tehát elég korán olyan intézkedéseket is sürgettek, melyek a középosztályt is segítették. A másik, amit a svéd szocdemek hamar elfogadtak, az volt, hogy nem várhatnak passzívan a kapitalizmus összeomlására, hanem folyamatosan küzdeniük kell a „nép” jogaiért. A „munkásság” fogalmát ugyanis a „nép”-re cserélték. Céljuk a "nép otthonának" (Folkhemmet) kialakítása volt, amely megfelelő ellenfogalom volt a jobboldal „nemzet” fogalmával szemben. A fogalmat általában Per Albin Hansson nevéhez kötik, aki 1925-től lett a svéd mozgalom vezére. A kapitalizmus atomizált világában az emberek közösségre vágynak, nem fogadják el a liberalizmus elszigetelt egyénekre építő világképét. Berman szerint a svéd szocdemek megértették, hogy ha politikusaik nem hajlandóak aktívan alakítani a parlamentáris demokráciát, akkor a szavazóik egy idő után elvesztegetett voksnak érzik majd a támogatásukat, és inkább a többet ígérő szélsőjobboldalra szavaznak, ahogy Németországban. Ezért a svéd szocdemek aktívan elkezdtek dolgozni a jóléti állam kiépítésén. A SAP aztán évtizedekkel később még olyan új ideológiai elemek képviseletét is felvállalta, mint a feminizmus vagy a fenntarthatóság.
Hozzátehetjük Berman elemzéséhez, hogy Marx sem várta, hogy a kapitalizmus azonnal, azaz pár évtizeden belül összeomlik. Az alul lévők elszegényedése ideiglenesen akár vissza is fordítható, amire a kapitalizmus elég hamar rá is ébredt a saját fennmaradása érdekében. A létminimumnál magasabb bérekkel pedig a társadalmi elégedetlenség csillapítható, és ezt a technológia fejlődése, a termelékenység emelkedése lehetővé teszi. Ráadásul Marx nem egyszerűen azt mondta, hogy a kapitalizmus szegénységhez vezet. Az ő válságtézise úgy szól, hogy az automatizáció fokozatosan fogja felváltani az emberi munkát gépekkel (és manapság algoritmusokkal). Mivel pedig a gép nem kizsákmányolható, ezért a profitráta csökkenni fog, és ez vezet el a kapitalizmus végéhez – de csak nagyon lassan. A kapitalizmus önfelszámolása akár egy több évszázados folyamat is lehet. Az alul lévőket, a népet egy parlamenti demokráciában képviselő politikai mozgalom ezt nem várhatja ki. Elkerülhetetlen tehát az elnyomott osztály helyzetének javítása: az újraelosztásból finanszírozott ingyenes egészségügy, oktatás, a szociálpolitika, a magas bérminimum. A harmadik, amit a svéd szocdemek – szemben a németekkel – felvállaltak, a keresletélénkítő gazdaságpolitika volt, mégpedig már Keynes előtt. Ezzel képesek lettek a munkahely-teremtésre, a gazdasági ciklusok menedzselésére. Egyben elszívták a politikai teret a szélsőjobb elől. Ez a proto-keynesi gazdaságpolitika Ernst Wigforss nevéhez fűződik, aki 1932 és 1949 között volt pénzügyminiszter. Beri Sherman tehát amellett érvel, hogy a német SPD ortodox irányvonala miatt nem csak egy történelmi esélyt vesztegetett el, hanem átengedte a terepet a náciknak. A forradalomvárás tehát kontraproduktív pozíció. A svéd szocdemek pragmatikus, szélesen nyitott hozzáállásával pedig a világtörténelem legsikeresebb, legigazságosabb és egyben legszabadabb társadalmát hozták létre. Ezt az utat követték a dánok, a norvégok, a finnek és az izlandiak is.

A jóléti rendszerek aranykora

A II. világháború után eljöhetett a jóléti államok aranykora. A kelet-európai rendszerváltást megalapozó világértelmezés erről is némán hallgatott. Az 1950-60-as évek kiugró gazdasági sikere nem a liberális, hanem szociális demokrácia korszakában következett be. Ez a korszak a magas és progresszív adók, a bőkezű esélyteremtő újraelosztás korszaka. Az erős szakszervezeteké és az iparági, vagy akár nemzeti szintű bérmegállapodásoké, nem pedig a piaci béreké. A magas minimálbéré. A vegyes gazdaságé, ahol az állam legalább a gazdaság alapjait jelentő infrastruktúra tulajdonosa, de sokszor (Franciaország, Anglia, Ausztria, stb.) ennél többnek is. A háború utáni Ausztriában – mely országot a kelet-európaiak folyton utol kívánják érni – a gazdaság több mind 70 százaléka közvetve vagy közvetlenül az állam tulajdonában volt! A keynesi keresletösztönző, anticiklikus gazdaságpolitika hőskora volt ez, amikor a zászlót bontó neoliberálisok (a Mont Pelerin Társaság) kinyilvánította, hogy törpe kisebbségben van a nyugati világban a keynesi konszenzussal szemben. Ez a korszak volt a kapitalizmus aranykora. A gazdasági növekedés magas volt, ráadásul nem adósságból finanszírozva, a foglalkoztatás teljes, a termelékenység növekedése gyors. Az egyenlőtlenségek alacsonyak, és ahogy Piketty bemutatta, ez volt az egyetlen korszak, amikor tényleg lehetséges volt munkával felemelkedni. Mára a svéd szociáldemokrata modell is továbbfejlődött. Ennek egyik újítása az úgynevezett Rehn-Meidner-modell volt, amely a minimálbér folyamatos felfelé tolásával szorította ki az alacsony hozzáadott értékű termelést. A munkanélkülivé válók egy ideig szociálpolitikai támogatást kaptak, és közben átképezték őket magasabb hozzáadott értéket képviselő szakmákra. Ennek következtében válhatott Skandinávia magas hozzáadott értékű, magas bérezésű országgá. Ebben partnerek voltak a munkaadók és a szakszervezetek is. Utóbbiak szoros szövetségben álltak mindvégig a szociáldemokrata párttal, ahogy egyébként a nyugati világban mindenhol. Csak a rendszerváltás utáni Kelet-Európa liberális Nyugat-olvasata sugallta azt, hogy piacgazdasági viszonyok közt nincs igazán szerepe a szakszervezeteknek, vagy hogy politikailag semlegesnek kellene lenniük. A másik újítás a munkavállalói alapok ötlete volt. A termelékenyebb iparágakban kötelezővé tették, hogy a nagyvállalatok bocsássanak ki olyan részvényeket, melyek egy munkavállalói alap tulajdonába kerülnek. Így a vállalatok szép fokozatosan, békés módon jutnak szociális tulajdonba. A munkavállalói alapokat sajnálatos módon a 90-es évek elején kormányra kerülő jobboldal megszüntette. Világosan látni kell, hogy a skandináv szociáldemokrácia nem tett le a közösségi tulajdon intézményének megvalósításáról, a gazdaság demokratizálásáról. Ezt viszont fokozatosan kívánata elérni, mivel a forradalomnak soha nem volt meg a tömegtámogatottsága.

Megnyílik az út a szélsőjobb előtt

A 70-es évektől véget ért a szociáldemokrácia aranykora. Következett a neoliberalizmus, amely egyre növekvő adóssághegyből valósított meg jóval alacsony növekedést, magasabb munkanélküliséget, lassuló termelékenységet, gigantikus egyenlőtlenségeket és befagyasztotta a társadalmi mobilitást. Berman a "harmadik út" neoliberális, Anthony Giddens és Tony Blair által promotált programjáról egyértelműen úgy nyilatkozik, hogy az nem a szociáldemokrata hagyomány része, hanem a XIX. század végi angol liberális tradícióé. A gazdaságpolitika jobboldali fordulatával a neoliberalizálódó szocdem pártok (Mitterand, Blair, Schröder, Clinton, Papandreou, Gyurcsány, Renzi, stb.) ugyanúgy megnyitották az teret a jobboldal előtt, mint a 30-as években. A fiskális konzervativizmus, a minimálbér elinflálása, az újraelosztó alrendszerek kivéreztetése, az életvilág legkülönbözőbb területeinek piacosítása sok millió szavazót tántorított el a főáramú szocdem pártoktól világszerte. Az egykor legerősebb baloldali pártok számtalan helyen összeomlottak (Németország, Hollandia, Olaszország, Izrael), vagy egyenesen törpepártokká zsugorodtak (Lengyelország, Franciaország, Görögország, Magyarország).Csak a skandináv modell országaiban őrizték meg erős pozícióikat, hála annak, hogy ott korábban teljes körű társadalmi modell építettek ki, és csak kis mértékben fogadták be a neoliberalizmus támadását. Sheri Berman figyelmeztet, a szociáldemokraták által potenciálisan képviselt alsó társadalmi osztály kulturális mintázataiban mind a mai napig erősen jelen vannak a jobboldali elemek (patriarchátus, homofóbia, idegenellenesség, nacionalizmus). A jobboldali pártok erre is építhetnek. A liberalizált baloldali pártok már nem képesek felmutatni közösségi hovatartozást, érdemi szolidaritást a szavazóknak. A nacionalisták előtt pedig megnyílik az út. Berman érveléséhez hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata értékközösséget sokkal nehezebb újjáépíteni, mint volt annak idején megteremteni. A paleo-konzervatív nacionalista jobboldal nyomulására ugyanis logikus ellenreakciónak tűnik a minél több kapitalizmus liberális szlogenje. Kulturális fronton ugyanis mind a mai napig a feudális középkori kötöttségek elleni harc folyik, amellyel szemben a kapitalizmus kétségtelenül felszabadító, modernizáló erő volt. Sokan ezért látják pozitívnak, főleg absztrakt, sehol nem létező érdemelvű változatát. A probléma az, hogy a gazdaság területén viszont ugyanez a kapitalizmus elnyomó és igazságtalan. Szociáldemokráciára van tehát szükség, azaz többre, mint liberalizmusra. Sheri Berman könyve jó útmutató a tekintetben, hogy miért, és hogy pontosan milyen szociáldemokráciára.

A hidegháború határvidékén

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:31

Fotó: Michael Runkel
A járvány ideje jó alkalom, hogy megmagyarázzuk gyermekeiknek, milyen volt a hidegháború. Milyen volt, amikor az országok bezárkóztak, az idegen eleve gyanús volt, nemzeti téveszmék, félelmek és disztópiák határozták meg a társadalmak életét. Néha elmesélem otthon: amikor osztálykirándulásra vitt a gimnázium Sopronba és Kőszegre akkor a csapat kollektív határsáv-engedélyt kapott. A buszra felszálló határőr pedig szigorúan ellenőrizte a csapatot. Vagy azt, hogy tízéves koromban Nógrádban, az akkori csehszlovák határon átmásztunk társaimmal a túloldalon lévő vár tövébe, aztán röhögve és félve csúsztunk le a töredezett szürke köveken, miután életünkben először „külföldön” jártunk. Világjáró gyerekeim a Schengen-zóna örömeiben nőttek fel, csodálkozva borzonganak. Az államszocializmus rezsimje így visszafelé nézve egyre érthetetlenebb: úgy védte magát, hogy bezárta polgárait, miközben azt fuvolázta: nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad. Kapka Kassabova Határ: utazás Európa szélére című könyvében sokat írt a határsáv életéről, a határsértőkről, s a rájuk vadászó határőrökről. A bolgár-török határ valamiért könnyen átjárhatónak tűnhetett a Burgasztól délre nyaraló keletnémeteknek, cseheknek, lengyeleknek, akik nekivágtak a Sztrandzsa-hegység erdőinek. Ha nem robbantak fel egy ottfelejtett aknán, elfogta őket a megfélemlített helyiek által riasztott határőrség, vagy lelőtte egy szintén megfélemlített katona. Ha életben maradtak, először a bolgárok verték össze, majd átadták őket a hazai állambiztonságnak. A történet folytatása is elrettentő, szerencsés volt, akit a nyugatnémetek valamilyen homályos üzletben kivásároltak a börtönből. A zárt körzet, a határvidék, ahogy a bolgár-brit szerző leírja, amúgy is rejtélyekkel volt terhes. Az ókori trák királyok szerettek aranykincsek közé temetkezni. A hatalom is szerette a kincseket: a gépesített rablásból származó értékeket aktatáskában vitték a bécsi feketepiacra. Aztán elmentek a látóasszonyhoz, hogy vegye le róluk az „ördögi szem” ártását. A modernitás diktatúrája rátelepült az antikvitás és a középkor rétegeire, egykori misztériumvallások szokásai éltek tovább a parázson járó falusiak szokásaiban, a trák és hellén istenségek szláv néven vonultak be az keleti kereszténység panteonjába. A határvidéken az őslakók szénégetők, vadászok, pásztorok és földművelők voltak, néha embercsempészek, martalócok és sírrablók. Sok vallás, több nyelv is megélt itt egymás mellett, míg a XX. századi történések nem szabdalták fel a tájat, s húztak határokat. Ahol nyelvek, vallások, kultúrák élnek együtt, alapállapotban a különböző emberek jól megvannak egymással. A szomszéd fontos. Amíg közbe nem lép a politika, s egyik szomszédból uralkodó nemzet a másikból kisebbségi lesz. De a határvidéken kezdődik, s tart legtovább a hidegháború. Sőt, akkor is érezni a fagyot, amikor már formálisan politikai jó idő van, s a határ két szövetséges államot választ el. A hidegháború megmarad, ahogy a rozsdás szögesdrót is nehezen tűnik el. A rossz történetek kísértenek, a bezártság érzése, az alárendeltség akkor sem múlik el, amikor már elvileg szabadon utazhat az ember. Az emberek mintha szeretnének félni. A bolgár határvidéken pár éve önkéntes őrök szerveződnek, hogy megállítsák a menekülőket. Utaztunk arra pár éve. A török-görög határt (évtizedek óta NATO-szövetségesek) is valóságos frontvonal választja el, a határ közelében félig kihalt görög falu, típusterv szerint épült házakkal. Menekülteknek épült, akik a határ túloldaláról, vagy még messzebbről jöttek ide. A Balkánon a hidegháború hivatalos befejezése nem hozott örömteli felszabadulást. Az elszámolás és leszámolás vágya, a nacionalista düh lett úrrá a tájon. Elmúlt az irracionális ideológia – egyébként is régen átalakult nacionál-kommunizmussá - , s helyette régi gyűlöleteszmék formálódtak pártokká. Ráadásul a megélhetés sem lett érezhetően jobb, aki tud elmenekül. Bulgária, Románia, Észak-Macedónia, Bosznia és Szerbia sok millió tehetséges fiatal lakóját veszíti el. A velünk élő új, hideg békében.   
A könyv szerzője két hegységet is beutazott. Az alacsonyabb bolgár-török Sztrandzsát és a magasabb bolgár-görög Rodopét. Kassabova a török részen mindenütt találkozott egykori honfitársaival, bulgáriai törökökkel, a görög oldalon meg bolgárul beszélő, s inkább török identitású muzulmánokkal, pomákokkal. Pomákok élnek Törökországban is. A hidegháború etnikai tisztogatással járt a Balkánon. De ez nem volt nagyon új, százötven éve tartanak a menekülések. A bolgár állam utoljára 1989-ben kergette ki több mint háromszázezer török nemzetiségű polgárát. A XIX. század a nacionalizmus évszázada volt, nemzetállamok jöttek létre. De a Balkánon semmi sem egyértelmű: a nyelv és az identitás nem fedi egymást, a nemzeti önazonosság bizonytalan, sok helyen ma is az. Kassabova nemrég megjelent új könyve, A tóhoz című az Ohridi- és a Preszpa-tó vidékére vezet, ahonnan nagyanyja származott el Bulgáriába. A helyiek ott, ha megkérdezik őket milyen nemzetiségűek, milyen nyelven beszélnek, azt válaszolják: itteniek vagyunk. A görög állam több mint száz éve birtokolja a tájat, s évtizedek óta asszimilációs politikát folytat. A mai napig nem ismeri el, hogy északi területein szláv nyelvű kisebbség él. A népek tehát elmenekültek a háborúk elől, majd később a lakosságcserének nevezett kitelepítések során. A muzulmánok Törökországba tartottak, a keresztények az új balkáni államokba. A nyelv nem számított. Athénban egy Karamanlidika nevű étteremben ebédeltünk: ezek a török nyelvű ortodoxok Anatóliában éltek, száz éve menekültek Görögországba. Csak a tudatlanok, vagy hazugok állítják, hogy egyedül a magyarságot érte a szétszakítás, a menekülés, kiűzetés tragédiája a XX. században. A könyvben leírt határvidék ma is a menekültek egyik fő ösvénye. Kassabova sok emberrel és történettel találkozott. A riportregény alkalom arra, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akiket bürokratikus szóval migránsoknak neveznek nálunk. A könyvből kiderül: mindenki, aki ilyen útra vállalkozik, menekülő. Nem csak az, akit kibombáztak az otthonából, etnikai, vagy politikai okokból veszélyeztették az életét. Találkozunk egy iraki kurd családdal, akiket otthonukban senki sem üldözött, de úgy döntöttek, elég volt. Az apa egy évtizedet volt kurd pesmerga, harcolt Szaddám katonái ellen, nem akarta, hogy a lányai is harcba menjenek. Békés életet akart, a bizonytalanság, az állandó konfliktus elől menekült Nyugatra. A nemzetközi konvenciók nem vették be a menekülés jogos indokai közé, ha valakinek, egy családnak elege lett a hazájában uralkodó kilátástalanságból. Ha azért menekül mindent feladva, mert abban az országban az ostobaság, bigottság, a klánviszonyok, a vallási és hasonló előítéletek uralkodnak. Se boldogulás nincs, se szabad élet, se saját kultúra. Az ilyen rezsimek azt üvöltik, hogy ők hibátlanok. Ezért hazudnak állandóan. (Erre most Irán a legkiáltóbb példa, de hasonló mismásolásokat mi is tapasztalunk.) És ahol ilyen rezsimek vannak, ott az embereket többnyire bezárják. Kerítések, aknazárak, vasfüggönyök mögé. Miközben azt dalolják nekik, hogy ez a legjobb hely a világon.

Kapka Kassabova

1973-ban született Szófiában, szüleivel Új Zélandra emigráltak a rendszerváltás után. Ma a skót felföldön él. Angolul ír, több verses és prózakötete jelent meg. Ezt az írást két utolsó könyve inspirálta: Határ: utazás Európa szélére (2017) és A tóhoz. Balkáni utazás háborúban és békében (2018). Számos nyelvre lefordították. Magyarra még nem.