Ember tervez, koronavírus végez. Ezt a nem túl eredeti gondolatot véstem fel a virtuális naplómba: múlt hétre még nagy családi egyesítést szerveztünk Madridba, válogatott látnivalókkal és kulináris kitérőkkel, most meg itt ülök Malagában egy garzon luxuskaranténjában. Nem, tudtommal még nem vagyok fertőzött, bár ki tudja, azt is olvastam, hogy sok emberen tünetmentesen suhan át a vírus. Akárhogy is, most legfeljebb a nejem macskáját fertőzhetném meg, bosszúból amiért megette a hazai szalámit.
Az utolsó pillanatban hagytam el Madridot, mert a virtuális családi kupaktanács úgy döntött, az a legjobb, ha akkor lépek le a gócpontból, amikor még hagyják, és keresünk egy nyugalmasabb helyet. Nem mertem elindulni hazafelé, mert bármelyik pillanatban lezárhatták a határokat és akkor megsaccolni se lehetett, hogy hol rekedek. Madridnak már akkor is erősen vasárnapi hangulata volt, szinte már érezni véltem odakint a húsleves szagát, ami minden becsületes magyar kisvárost beterít ilyenkor. Megszűnt az eleven fővárosi nyüzsgés, egy vagy két turista lézengett tanácstalanul a bezárt Prado körül, aztán végül bementek egy kézműves csokiboltba.
Az is van olyan, mint a művészet. Csak három Jehova tanúja tartott ki makacsul az Atocha pályaudvarral szemben, odaállították a kis gurulós propaganda-szekérkéjüket a fal mellé, majd a telefonjukat nyomogatták a prospektusok mögött. Láthatóan nem tartottak semmitől, maszkot sem viseltek. Talán Isten mégiscsak válogat.
Alighogy megérkeztem a tengerpartra, már ki is hirdették a szükségállapotot. Benalmádenában addig sem hömpölygött különösebb tömeg, de a partot még viszonylagos élettel töltötték meg a vendéglők, a grillezők csábító illatfelhői. Az előszezon előszezonja ez tavaszias napsütéssel, amely a brit turistáknak (szinte csak ők vannak itt) már maga a nyár, néhányan még este hatkor is megmártóztak a tengerben. Másnapra ebből dermedt némaság lett, csak hatalmas zacskók és hónalj alá szorított vécépapírgurigák imbolyogtak itt-ott az utcán. Rendőrautó is körözött, a hangosbemondón arra figyelmeztetve mindenkit, hogy maradjon otthon, mintha ez a Malaga melletti üdülőnegyedet nem épp arra találták volna ki, hogy senki se üljön a négy fal között, mert ott nem tudja költeni a pénzét.
Én is átváltottam agglegénytempóra, illetve leginkább arra az időre emlékeztet mindez, amikor nagyon elkap a regényem ritmusa, és napokig csak írom, lökdösöm előre a cselekményt, és csak a legszükségesebbekért ugrom le a boltba. Most viszont nem görgetem, hanem élem ezt a regényt. Leginkább A pestis jut az eszembe Camus-től , a vesztegzár alá kerülő Oran. És leginkább Grand, a hivatalnok, aki nagyszabású művön dolgozik, de nem jut tovább az első mondatnál, azt csiszolgatja számtalan változatban, már tele egy füzet a dallamosabbnál dallamosabb verziókkal, vagyis lassan ez a kiüresedő, minden szót mérlegre tevő mondat lesz maga a regény. Az újra- és újra nekirugaszkodás monotóniája. A félelem és remény, amit végül felülír az életről sokkal többet tudó ragály.
Minden zaj valahogy jelentőségteljessé válik. Az ablakom előtt rikoltozó sirályok, a házak mögötti hegyvonulat némasága, és lent a tenger rezzenéstelen nyugalma. A természet közönyében egyszerre van valami biztató és fenyegető, mintha csak arra várnának, hogy eltűnjön a mindent összerondító, mindent beépítő és kisajátító ember. Lehet, hogy számukra mi vagyunk az agresszív, mindent letaroló vírus. Vagy inkább azt sugallják: nyugi, az időt máshogy is lehet mérni, pár pánik-teljes nap mit sem számít. Nézz magadba, lassulj le, és minden megoldódik.
Tegnap este, ahogy tegnapelőtt is, arra lettem figyelmes, hogy tapsolnak a szemben lévő hatemeletes erkélyein, de nem tudtam kinyomozni, hogy mi lehetett a produkció. Biztos, hogy nem erkélykoncert volt, mint Olaszországban, mert azt talán hallottam volna, de akkor mégis mi? Talán valamilyen előadás? Mutatványosok? Vagy egymás életét tapsolják, hiszen mindent látni az akváriummá változott lakásokban?
Mint a lelassult szívverés, olyan a város. Akik élettel tölthetnék meg a garzont – az erről is mindent tudni akaró Dusi, a kissé szorongó, de mindent tűrhetővé varázsoló nejem –, nincsenek itt, különféle technikai trükkel tartjuk a kapcsolatot. Berendezkedtünk arra, hogy könnyen lehet, akár másfél, két hónapig sem találkozhatunk. Amíg a kényszerintézkedések tartanak. Tegnap este, amikor egymást néztük a kissé megszeppent macskával az ágyon, már arra gondoltam, hogy talán itt is eljön majd az a pont, amikor csak a járvány lesz igazán kézzelfogható. Minden más lebegővé, álomszerűvé válik. Talán a családom is egyetlen, befejezetlen mondattá sűrűsödik egy távoli füzetben.
Addig is versenyt futok a brit különítménnyel száraztésztáért, halkonzervért, budipapírért. Ha nem sikerül, akkor le kell lassítanom az anyagcserémet, mint a jógik. Napfényt eszem, és majd valami halvány derengés jön ki belőlem a folyamat végén.
Csak a humorunkat, csak azt ne veszítsük el, mondtam ma reggel a kajáját követelő macskának. Egy pillanatra rám nézett, és úgy tűnt, megértette. Aztán a szeretet jeléül beleharapott a kezembe.
