Koronázás

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:29

Fotó: Oscar Gonzalez / AFP / NurPhoto
Ember tervez, koronavírus végez. Ezt a nem túl eredeti gondolatot véstem fel a virtuális naplómba: múlt hétre még nagy családi egyesítést szerveztünk Madridba, válogatott látnivalókkal és kulináris kitérőkkel, most meg itt ülök Malagában egy garzon luxuskaranténjában. Nem, tudtommal még nem vagyok fertőzött, bár ki tudja, azt is olvastam, hogy sok emberen tünetmentesen suhan át a vírus. Akárhogy is, most legfeljebb a nejem macskáját fertőzhetném meg, bosszúból amiért megette a hazai szalámit. Az utolsó pillanatban hagytam el Madridot, mert a virtuális családi kupaktanács úgy döntött, az a legjobb, ha akkor lépek le a gócpontból, amikor még hagyják, és keresünk egy nyugalmasabb helyet. Nem mertem elindulni hazafelé, mert bármelyik pillanatban lezárhatták a határokat és akkor megsaccolni se lehetett, hogy hol rekedek. Madridnak már akkor is erősen vasárnapi hangulata volt, szinte már érezni véltem odakint a húsleves szagát, ami minden becsületes magyar kisvárost beterít ilyenkor. Megszűnt az eleven fővárosi nyüzsgés, egy vagy két turista lézengett tanácstalanul a bezárt Prado körül, aztán végül bementek egy kézműves csokiboltba. Az is van olyan, mint a művészet. Csak három Jehova tanúja tartott ki makacsul az Atocha pályaudvarral szemben, odaállították a kis gurulós propaganda-szekérkéjüket a fal mellé, majd a telefonjukat nyomogatták a prospektusok mögött. Láthatóan nem tartottak semmitől, maszkot sem viseltek. Talán Isten mégiscsak válogat. Alighogy megérkeztem a tengerpartra, már ki is hirdették a szükségállapotot. Benalmádenában addig sem hömpölygött különösebb tömeg, de a partot még viszonylagos élettel töltötték meg a vendéglők, a grillezők csábító illatfelhői. Az előszezon előszezonja ez tavaszias napsütéssel, amely a brit turistáknak (szinte csak ők vannak itt) már maga a nyár, néhányan még este hatkor is megmártóztak a tengerben. Másnapra ebből dermedt némaság lett, csak hatalmas zacskók és hónalj alá szorított vécépapírgurigák imbolyogtak itt-ott az utcán. Rendőrautó is körözött, a hangosbemondón arra figyelmeztetve mindenkit, hogy maradjon otthon, mintha ez a Malaga melletti üdülőnegyedet nem épp arra találták volna ki, hogy senki se üljön a négy fal között, mert ott nem tudja költeni a pénzét. Én is átváltottam agglegénytempóra, illetve leginkább arra az időre emlékeztet mindez, amikor nagyon elkap a regényem ritmusa, és napokig csak írom, lökdösöm előre a cselekményt, és csak a legszükségesebbekért ugrom le a boltba. Most viszont nem görgetem, hanem élem ezt a regényt. Leginkább A pestis jut az eszembe Camus-től , a vesztegzár alá kerülő Oran. És leginkább Grand, a hivatalnok, aki nagyszabású művön dolgozik, de nem jut tovább az első mondatnál, azt csiszolgatja számtalan változatban, már tele egy füzet a dallamosabbnál dallamosabb verziókkal, vagyis lassan ez a kiüresedő, minden szót mérlegre tevő mondat lesz maga a regény. Az újra- és újra nekirugaszkodás monotóniája. A félelem és remény, amit végül felülír az életről sokkal többet tudó ragály. Minden zaj valahogy jelentőségteljessé válik. Az ablakom előtt rikoltozó sirályok, a házak mögötti hegyvonulat némasága, és lent a tenger rezzenéstelen nyugalma. A természet közönyében egyszerre van valami biztató és fenyegető, mintha csak arra várnának, hogy eltűnjön a mindent összerondító, mindent beépítő és kisajátító ember. Lehet, hogy számukra mi vagyunk az agresszív, mindent letaroló vírus. Vagy inkább azt sugallják: nyugi, az időt máshogy is lehet mérni, pár pánik-teljes nap mit sem számít. Nézz magadba, lassulj le, és minden megoldódik. Tegnap este, ahogy tegnapelőtt is, arra lettem figyelmes, hogy tapsolnak a szemben lévő hatemeletes erkélyein, de nem tudtam kinyomozni, hogy mi lehetett a produkció. Biztos, hogy nem erkélykoncert volt, mint Olaszországban, mert azt talán hallottam volna, de akkor mégis mi? Talán valamilyen előadás? Mutatványosok? Vagy egymás életét tapsolják, hiszen mindent látni az akváriummá változott lakásokban? Mint a lelassult szívverés, olyan a város. Akik élettel tölthetnék meg a garzont – az erről is mindent tudni akaró Dusi, a kissé szorongó, de mindent tűrhetővé varázsoló nejem –, nincsenek itt, különféle technikai trükkel tartjuk a kapcsolatot. Berendezkedtünk arra, hogy könnyen lehet, akár másfél, két hónapig sem találkozhatunk. Amíg a kényszerintézkedések tartanak. Tegnap este, amikor egymást néztük a kissé megszeppent macskával az ágyon, már arra gondoltam, hogy talán itt is eljön majd az a pont, amikor csak a járvány lesz igazán kézzelfogható. Minden más lebegővé, álomszerűvé válik. Talán a családom is egyetlen, befejezetlen mondattá sűrűsödik egy távoli füzetben. Addig is versenyt futok a brit különítménnyel száraztésztáért, halkonzervért, budipapírért. Ha nem sikerül, akkor le kell lassítanom az anyagcserémet, mint a jógik. Napfényt eszem, és majd valami halvány derengés jön ki belőlem a folyamat végén. Csak a humorunkat, csak azt ne veszítsük el, mondtam ma reggel a kajáját követelő macskának. Egy pillanatra rám nézett, és úgy tűnt, megértette. Aztán a szeretet jeléül beleharapott a kezembe.    

Archív csatorna, archívum nélkül

Publikálás dátuma
2020.03.21. 18:29

Interneten nyilvánosság elé tárni archív anyagokat akkor érdemes igazán, ha a szolgáltatás valóban archívumként működik.
Az MTVA legnagyobb közszolgálati ajándéka minden bizonnyal az volt, amikor 2013-ban elindította az M3 csatornát. Sokan pótcselekvésnek tartották ezt a lépést: ügyes, előveszik az archívumi anyagokat, a régi műsorokat, filmeket, és van még egy csatornájuk. Pedig teljesen mindegy, mi volt a motiváció. A lényeg, hogy egy óriási kultúrkincs vált elérhetővé a nézők számára, amely saját értékein túl olyan átélhető és elemezhető közelségbe hozta az elmúlt fél évszázad (s főleg a szocializmus-korszak) arculatát, szellemi-politikai mozgásait, amire egyetlen történelmi munka sem lehet képes. Akik éltek a lehetőséggel, és elkezdték kóstolgatni az egyre bővülő kínálatot, kis idő múlva tapasztalhatták, hogy mind gyakrabban kapcsolnak az M3-ra. Afféle biztos pontjává vált a tévézésnek. Ha nem találsz sehol semmit, mert nincs focimeccs, unod a B kategóriás filmdömpinget, a gagyi sorozatokat, eleged van a politikai locsiból, ódzkodsz az ismeretterjesztő programoktól, gond egy szál se: ott az M3! Nézz meg egy régebbi tévéfilmet, klasszikus adaptációt, színházi közvetítést, legendás műsort! Amelyik nem olyan jó, az is tartalmas lesz, vagy legfeljebb csak érdekes. Kétségtelen, hogy a biztos célközönséget a nyugdíjasok, az ötven felettiek tábora jelentette. Ők bármikor örömmel ringatták bele magukat a nosztalgiázásba. Újra végigélhettek pár Ki mit tud?-ot, táncdalfesztivált, vetélkedőt, mélyinterjút, megint bekopogott hozzájuk Vitray Tamás, Egri János, Szegvári Katalin és sok más műsorvezető kedvenc. Sok emlékükben bizonyára csalódtak. De így sem jártak rosszul. Megkapták, amit ők várnak el a televíziótól: a szórakoztató művelődést. De a fiatalabbakat vagy a korszakot mindenestől elutasítókat is érhette meglepetés, ha nem ugrották át a csatornát, vagy kíváncsian belepillantottak az apák-anyák szórakozásába. Felfigyelhettek rá, mennyi történelmi témájú tévéjáték, irodalmi adaptáció látható a képernyőn. Megérthették valamennyire, miért mondják a szüleik, hogy ők akkor is biztosan tájékozódtak az irodalomban, ha egyetlen művet sem olvastak el. És amire a kívülállók igazán mereszthették a szemüket: a színészi játék, amely a nehézkes technika és a régies művészeti szemlélet ellenére is megőrizte varázsát. Láthatták, mit jelent, amikor egy országnak vezető színészgárdája van, amelynek tagjait százféle figurává lehet gyúrni a hercegektől a falusi kocsmárosig. Miközben markánsan egyéni az alkatuk, a hangjuk, a játékstílusuk. És tehetségükhöz méltó feladatokat kapnak folyamatosan. Mondhatjuk persze, hogy akkoriban más volt a kultúra helyzete, más szerepet töltött be a televízió az emberek életében. Meg hogy könnyű volt egyetlen csatornán értékeket közvetíteni az embereknek. Ez így van. Csakhogy ami könnyű, azt is meg kell csinálni. Ahhoz is kell tudás és akarat. Aki egykor nézett például szovjet tévécsatornát, tudja milyen, amikor a kultúrpolitika „az inkább kevesebbet, de nem jobban” álláspontján van. A Magyar Televízió ezzel szemben kreatívan kihasználta csaknem teljes mozgásterét, és műsor-szerkezetével, produkcióival nemzetközi szinten sem vallott szégyent. Nagyjából egy éve az M3 csak interneten érhető el az MTVA archívum oldalán. Bizonyára ésszerű döntés volt a sugárzás beszüntetése. De nem igazán nézőbarát. Hiszen pont az volt az M3 érdekessége, hogy beépült a teljes csatornakínálatba, és archív anyagával élő választási lehetőséget kínált. Amikor a televíziós felületet böngészi valaki a fotelből vagy éppen ágyban fekve, ott keres műsort. Így tágíthatja ki az időt, hogy amikor elkapcsol a Barátok közt-ről, az Abigélre vagy a Megtörtént bűnügyekre bukkan. Interneten tévéműsort nézni egész más tevékenység. Előre megfontolt döntés kell hozzá: este 7-kor bekapcsolom a laptopomat, mert meg akarom nézni A gyávát Tordai Terivel. Lehet ezt csinálni, csak elég nehézkes. Interneten nyilvánosság elé tárni archív anyagokat akkor érdemes igazán, ha a szolgáltatás valóban archívumként működik. Lehet a felületen élő műsor is, de a lényeg, hogy (legalább) a már bemutatott filmeket, adásokat a néző bármikor elérhesse. Akár előfizetési díjért. Még a tévés M3 műsorait is lehetett rögzíteni, összerakva belőlük egy kisebb gyűjteményt. Most semmi hasonlóra nincs lehetőség. Nemhogy letöltésre. Néhány nap után az anyagok lekerülnek az oldalról. Mire jó ez? Miért kell ilyen óvatosan bánni az egyik legnagyobb nemzeti kulturális kinccsel? Valami ésszerű üzleti számítás lenne mögötte? Gátolja mondjuk a Családi kör eladási lehetőségeit a nemzetközi médiapiacon? Vagy abból gazdagszik meg valaki, hogy kalózformában terjeszti Fejes Endre Kéktiszta szerelemének adaptációját? De hát kérhetne az MTVA is pénzt a letöltésért, az archív kínálat használatáért! Most eljött a fájdalmas lehetőség. Otthonunkba kényszerített a szeszélyes természet. A határok lezárva. És az MTVA nem várt sokat gesztussal, elviselhetőbbé téve a helyzetet, számtalan klasszikus értékű műsort tett szabadon elérhetővé, s a kínálat bővülni fog. Kiderülhetnek az igények, sokan tölthetik kellemesen, esetleg hasznosan is az időt. Föl lehet újból fedeztetni kiváló írókat, nagy színészeket, a kultúra gazdagságát, a művelődés örömét. És közben érezni a történelem lüktetését.

Egy járvány anatómiája

Publikálás dátuma
2020.03.21. 17:34

Fotó: Népszava
A járvány közeledtével még egy dezinformációban utazó kormányzat is kénytelen igazat mondani, mert az álhírterjesztés már komoly költségekkel jár számukra. Sőt, nem csak kénytelen lesz kommunikálni, de fel kell lépnie az álhírek és konspirációelméletek ellen is, pedig eddig oly nagy szeretettel terjesztette őket.
Bevásároltam, mert estére kijárási tilalom lesz – közli a nyugdíjas néni, akinek segítettem felcígölni a kerekes bevásárlótáskáját a 16-os buszra a Clark Ádám téren. „Micsoda marhaság, nem lesz itt semmilyen kijárási tilalom” – fortyan fel a sofőrfülke mögötti széken ülő másik néni. Különös véletlen, hogy az ülés mellé parkolva ennek a másik néninek is ott áll vigyázzban a kerekes bevásárlótáskája, színültig töltve konzervvel és vécépapírral.

Álhírek

Az a kormányzat, amelyik kidobta az egyetemem az országból egy gondosan felépített álhírkampány keretében, még aznap délután önmérsékletre inti a szeretett polgárokat és az ellenzéki pártokat: az álhírek, a pletyka és a hisztéria gyorsabban terjednek, mint a vírus, és veszélyesebbek is nála. Egy évtizede gyakorlatilag ez az első alkalom, hogy hiszek nekik. Ők már csak tudják. Pusztán szakmai kíváncsiságból még aznap délután követni kezdem az álhírek hazai trendjét: egy magyar álhírportál átvesz egy román álhírportál által közreadott konspirációelméletet, mely szerint Soros György vuhani gyógyszergyárában tenyésztették ki a koronavírust. A poszt szépen teljesít, a többi, nem járvány-tematikájú fércműhöz képest megnégyszerezi a kedveléseinek számát. Nem sokkal ezután rábukkanok egy videócsatornára, ahol influenszer-jelöltünk már azzal az amerikai eredetű álhírrel turnézik, hogy egy Bill Gates által a világelitnek szervezett konferenciáról származik a mutánsvírus, ott szimuláltak vele világjárványt. A Microsoft-konspirációelmélet a szokásos nézettség háromszorosát hozza meg a csatorna boldog tulajdonosának. A késő esti tudósításból kiderül, hogy a rendőrség „lecsapott” egy álhírterjesztő hálózat szerkesztőire. A gagyi fotókkal dekorált cikkek szerint fertőzött emberek este össze Budapest nagyobb közlekedési csomópontjain – az álhírlapírók célja mindezzel annyi volt, hogy az aggódó olvasók számára egyhetes (titkos módszertannal dolgozó) angol-tanfolyamot, garantált súlyvesztést ígérő pirulákat, meg Viagrát reklámozhassanak. Elmerengek. Körülbelül fél évtizede vitatkozunk végeláthatatlan kerekasztal beszélgetéseken, kollokviumokon és labortalálkozókon, hogy vajon hatékony, illetve célravezető lenne-e az álhírek elleni állami fellépés. Azt már pontosan tudjuk, hogy az álhírek állami támogatása mire képes. Jó is, hogy említjük az állami szerepvállalást, mert óriási mosollyal a képén Oroszország is beszáll a buliba, hogy aztán ártatlanul, kezeit széttárva hüledezzen a számonkéréskor. Az oroszok előadása bombasztikus: Trump kétszázötven amerikai tengerészgyalogos segítségével terjesztette el a vírust a Távol-Keleten, Jackie Chan is megfertőződött, a koronavírust kifejezetten arra fejlesztették ki, hogy a mongoloid rasszba tartozó embereket kiirtsák, el is nevezik gyorsan „etnikai-biológiai fegyvernek”. Az orosz külpolitika lubickol a Zs-kategóriás akciófilmek kliséiben, és kíváncsian várja, mikor, melyik lesz a kasszasiker. Elalvás előtt Donald Trump is megnyugtat szakértelmével: felülbírálja a WHO halálozási rátájára vonatkozó becslését.

Nem eszik olyan forrón

Az első dokumentált magyarországi fertőzés rögtön egy külföldit érint. Nyargalok is a lakájmédia kommentszekciójába, akár egy büszke kiskertész, hadd látom, hogy bújnak elő a xenofób hozzászólások, mint bolondgombák az esőben. Némileg csalódnom kell: csak a kommentelők egy kis része migránsozik fáradhatatlanul, a másik része cukorral, liszttel és kézfertőtlenítővel hülyéskedik. „Migránsok” – üvölti a komment első része – „…de amúgy ugyanitt liszt eladó.” Vagy talán nem is hülyéskednek? A digitális népművészet sem várat magára sokat. „Bemegy a koronavírus egy magyar kórházba, de azonnal elkap valami fertőzést és szörnyethal.” A vicc egész jól terjed, mutálódik is egy kicsit, illusztráció készül hozzá szövegbuborékokkal. Valamennyit segít a pánikkal való küzdelemben. A kormányzati kommunikációnak – nem meglepő módon – teljesen igaza van abban, hogy az álhírek járványszerűen terjednek. Azt már nem teszik hozzá, mert nem akadémikusok, hogy egyébként minden hír járványszerűen terjed az emberek közt, már ha az adott történet releváns és kellőképp izgalmas. Azonban mindez nem jelenti azt, hogy a történeteket az emberek el is hiszik. Mi vagyunk az egyetlen állat, amely képes megérteni a közölt információt, de nem feltétlen hiszi azt el. A különböző blogokon és megmondóoldalakon persze burjánzanak az emberi hiszékenységgel kapcsolatos félelmek, és itt vetném közbe szárazon, hogyha az emberek természetes reakciója a krízishelyzetre a gátlástalan álhírgyártás és a pontatlan pletykák terjesztése lenne, abban az esetben régen nem létezne se emberi kommunikáció és valószínűleg emberek se. Hogy a kommunikáció – ez már egy akadémiai megfogalmazás – stabil evolúciós adaptáció maradhasson, ahhoz megfelelően pontosnak és hasznosnak kell maradnia, az embereknek pedig rendelkezniük kell olyan készségekkel, melyek ellenőrizni hivatottak az információ helyességét és a forrás szavahihetőségét. Mindenféle konteók burjánzanak, az álhírek megosztása a világelitről, meg a titkos amerikai fegyverről nem jár különösebb költséggel. A baj ekkor még messze jár, nincs mitől tartani. Az általános tapasztalat az „emberi hiszékenység” mítoszával szemben inkább az, hogy a baj bekövetkeztével a tájékoztatás, sőt, még a pletykák is pontosabbak lesznek, hiszen az embereknek már személyes érdekük fűződik a használható információk feldolgozásához és terjesztéséhez. Az álhírek nem abban a faluban terjednek, ahol dúl a pestis; hanem a szomszéd faluban, ahol még nincs pestis, és nincs elegendő információ a járvány mibenlétéről. Abban a pillanatban, hogy beüt a baj, az emberek egyre rugalmatlanabbá – és nem hiszékennyé – válnak a hírfogyasztási szokásaikban, és olyan forrásokat részesítenek előnyben, amiket hivatalosnak tartanak.

Vírus és valóság

A fentebb vázolt gondolatmenetből jellegzetes irónia fakad: a járvány közeledtével még egy dezinformációban utazó kormányzat is kénytelen igazat mondani, mert az álhírterjesztés már komoly költségekkel jár számára. Sőt, nem csak kénytelen lesz kommunikálni, de fel kell lépnie az álhírek és konspirációelméletek ellen is, pedig eddig oly nagy szeretettel terjesztette őket. Igazolván mindezt, a kormányzat dizájnos weboldalt indít a koronavírusról, ahol feketén-fehéren nyomon lehet követni hányan fertőzöttek, hányan vannak karanténban, és hány tesztet végeztek el. A kormányszóvivők elkezdenek válaszolgatni az újságírói kérdésekre (már amelyik). Persze a régi reflexek előjönnek időnként, és kicsavarnak egy-két mikrofont a kezekből, de a pontos tájékoztatás hirtelen mindenki érdekévé válik. Egészen elhűlve figyelem a járványban őszintévé lázasodó politikai közéletet, ezt a különös, alternatív valóságban létező Magyarországot. Vannak néhányan persze, akik koalícióépítésre, meg szavazatgyűjtésre akarnák felhasználni a járványt. Orbán migránsozik egy kicsit, csak úgy megszokásból, páran lelkesen gagyogva követik, hogy ezzel is jelezzék hűségüket, de mindenki tudja, hogy az igazi löket majd csak a járvány elvonulta után következik. A politikai csatározásnak (most még) nincs itt az ideje. Igen szomorú, hogy a kormányzatnak bizonyos tekintetben a maga által teremtett helyzetet kell menedzselnie. Az elmúlt évtizedben szisztematikusan rombolódott a társadalmi intézményekbe vetett bizalom, márpedig abban egyetértenek a kutatók, hogy az álhírek olyan közegben terjednek igazán jól, ahol a polgárok nem bíznak se az intézményekben, se a vezetőkben. Az álhírek valóban úgy terjednek, akár a vírusok, de nem azért, mert az emberek olyan mérhetetlenül hiszékenyek és ostobák, mint a birka, hanem mert egy adott társadalmi közegben gyanússá válnak azok a csatornák, ahol amúgy a hiteles információnak érkeznie kellene (például mert gátlástalan propagandára használják őket). Ha ezek a csatornák megkérdőjeleződnek, a polgárok bizalmatlanná válnak és alternatív forrásokat keresnek, melyek megbízhatósága nem a legjobb. A jövő járványai elleni védekezés sem az emberi hiszékenységen fog múlni, hanem a társadalmi megosztottság súlyosságán. Nem az emberek mitikus hiszékenysége a probléma, hanem az emberek és a hatalom viszonya. Annak minősége. Az álhírek úgy terjednek, mint a járvány. Pontosan. Főleg, ha a legfelsőbb szintekről gerjesztik őket.
Szerző