Előfizetés

Hálózat a hálózat ellen – Az emberiség térdre kényszerített gőgje

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.03.21. 20:30

Fotó: Shutterstock
Emberek halnak meg, mert nem kapnak megfelelő ellátást. A gyógyításra esküdött holtfáradt orvosoknak választaniuk kell, kinek biztosítanak túlélést. Ezeket a mondatokat az év elejéig is le lehetett írni, de csak a harmadik világra vonatkozóan, ami persze így utólag is elég nyomorult dolog. Hálózatkutatók előre jelezték a pandémiát, és ha a lelkünk mélyére nézünk, egyikünk sincs veszettül meglepve. Digitális tanrend „adult” a túlélésért: indul.
A sérthetetlennek hitt fejlett társadalmak évszázadok óta nem kerültek olyan helyzetbe, hogy ne tudjanak segíteni egymásnak kataklizma idején, mert az erőforrásaik a saját állampolgáraik védelmére sem elegendőek. Ez elég riasztó érzés, valljuk be. Ülünk a fertőzési statisztikák előtt, súlyosbítva egy inkompetens kommunikációs stábbal, és csekély matematikai képességekkel kiszámolhatjuk, mikor fogy el a kórházi kapacitás. Vagyis: ha az exponencialitás nem törik meg, akkor április mely napján teszik be a mentőbe azt a kétoldali tüdőgyulladással harcoló beteget, akinek a diszpécser nem talál szabad lélegeztetőgéppel rendelkező kórházat. Azt is tudjuk, hogy a kórokozó akár a népesség 50–70 százalékát is megbetegítheti, és a kérdés tényleg csak az, képesek leszünk-e időben elhúzni a folyamatot, és átlépi-e az ellátórendszer lehetőségeit. A láthatatlan halállal fenyegető krízis globális, és mi egyedül vagyunk a harcban. A fejlett világ térdre kényszerült. Nagyhatalmú politikusok várják emberré lényegülve a tesztjeik eredményét. Történelmileg példátlan helyzet alighanem. És mi tényleg nem lehetünk meglepve. Tudtuk, hogy ez lesz, de magasról tettünk rá? Az egyetlen francos DNS-ből álló vírus okosabb nálunk? Semmi célja, mégis keresztülhúzza a számításainkat? Vagy csak a sokasodás, a túlnépesedés haláli metaforája volna? És ha ennek egyszer vége lesz (vagy legalábbis a védekezés nélküli első fázis lecseng), akkor minden marad a régiben? A tőzsdeügynök, a kisbefektető, a lakáskiadó, az utazási irodás, a fapados légitársaság ügyvezetője, az olcsó boltos és a tévéközvetítés közben megőrülő vadászruhás kommunikációs államtitkár megtörli a homlokát, szusszan egyet, és ott folytatja, ahol abbahagyta? Az egyik a pénzügyi, a másik a politikai spekulációnál? Az egyik hülye előveszi a tízeurós repülőjegy-kínálatot, a másik a Soros-szlogeneket? És ha így lesz, a koronasrác vígan gurgulázhat a tüskéin egy oposszumban, a megfelelő pillanatra várva?  A globális világ átláthatatlan, de kiismerhető és kiszámolható szövevényében a hálózatkutatás egyre jobban képes eligazodni. A néhány évtizedes múltra visszatekintő tudományág képviselői az internet infrastrukturális hálójának, a vállalati kapcsolatok szerteágazó rendszerének vagy éppen az emberi test molekuláris sejthálójának a vizsgálatával tudják modellezni a különféle rendszereket, és következtetéseket, előrejelzéseket is tudnak adni. Akár egy vírus terjedéséről a repülőgép-közlekedés és emberi reakció függvényében. „Elkerülhetetlennek tartom azt, hogy két hónapra lezárjuk a világot”, írta Barabási-Albert László fizikus hálózatkutató a minap, hozzátéve, laboratóriumában február óta tudják, hogy március közepén le fog állni a világ. Az erdélyi származású, világhírű tudós azért tudhatta, mi fog történni, mert a bostoni Network ­Science­ Institute kutatói, vagyis a kollégái a hálózatelmélet segítségével évek óta képesek megjósolni az aktuális vírusok terjedését. „Követték a Zikát, az Ebolát, és most épp a koronavírus van soron”, nyugtázta a Facebookon. A világfalu-elmélet, a kis hálózatok „hatlépésnyi távolság”-modellje Karinthy 1929-es Láncszemek című novellájához vezethető vissza, miszerint a 1,5 milliárd földlakó mindegyike öt kézfogásnyira van a másiktól. A csaknem nyolcmilliárdos népesség esetében sem változott a helyzet, vagyis a személyes kapcsolatokon Terry Gilliamtől és Semjén Zsolttól is csupán hatismerősnyire vagyunk. Ez az elmélet 1967-ben Stanley Milgram harvardi professzor kísérlete nyomán híresült el. Barabási-Albert szerint a hálózat architektúrája, szövete, rajzolata az érdekes, és ezt a képet a vírusok terjedésére is létrehozták. A hálózatkutató a SARS, vagyis a súlyos akut légzőszervi szindróma 2003-as megjelenésének a példáját is leírja a posztban hivatkozott tankönyvében (lásd keretes írásunkat).

Migrációfüggetlenül

A fertőzés hálózatát csomópontokkal (hub) és a köztük lévő huzalokkal lehet leírni. A terjedést sok egyéb mellett a vírus utazási sebessége, nagyrészt a légi forgalom határozza meg. A hálózatok, amelyek néhány nagy csomópontból és rengeteg periferiális elemből állnak, állékonyak a véletlen hibákkal, de sérülékenyek a támadásokkal szemben. A csomópontok likvidálása (például forgalmas repülőterek lezárása) után a hálózat egy adott ponton azonnal összeomlik, vagyis a koronavírus sem tud terjeszkedni, újabb és újabb lokális csomópontot létrehozni a rengeteg kapcsolódással. A hálózatkutatók képletekkel írják le a várható krízist, de a döntés vagy annak elmaradása a politika felelőssége, emelte ki a kutató. Rengeteg valódi hálóban megjelennek ezek a csomópontok vagy kapcsolók (celeb, befolyásos egyén), és a sejtekben is jelen van (ilyen a p53-as gén, amely a rákos daganatok kialakulásáért felelős). Mindez tehát a jelen: a tudomány rendelkezik elmélettel, a társadalom pedig gyakorlattal. Megszokásokkal, kényelmi szinttel, hatalmi struktúrával. Magyarországon például azt képes gondolni a hatalom, hogy nemcsak a migráció, de a vírusok is megállíthatók a határon. Miközben a migráció valóban gond (ezért helytelen a gyermekded kezelése), aligha tehetünk úgy, hogy egyik kezünkkel fűtjük a globalizációra alapozott gazdasági növekedést, a másikkal (kereszténynek és demokratának füllentett magatartással) a nemzetállam középkori fegyverzetét élesítjük. „Pont ez a globalizáció lényege: bármiféle migrációs krízishelyzet nélkül is ugyanannyira össze vagyunk kötve egymással. Napi sok ezer repülőjárat mellett egy vírus pont ugyanúgy utazhat egy elegáns üzletemberben, mint egy zöldhatáron átgyalogló menekültben” – mondta Jordán Ferenc hálózatkutató biológus a Válasz Online-nak adott interjújában. „A népek baráti egymás mellett élése szempontjából ilyenkor mindig rezeg a léc. Lehet úgy dönteni, hogy tudatosan leverjük ezt a lécet, hogy csak a mi országunk számít és mindenki más pusztuljon el, de globális ügyeket így nem lehet megoldani” – utalt Donald Trump szérumgyártókat környékező, önző gesztusára. Mint ahogy azt is elmondta: légitársaságok csődbe mennek, drágábbak lesznek a repjegyek, kevesebben fognak utazni, kevésbé leszünk globalizáltak. „Oda fogunk kilyukadni, ahova döntésekkel és lassú, tervszerű átalakulással is eljuthattunk volna, sokkal kevésbé fájó módon.”
Barabási-Albert László
Fotó: Ma cheng - Imaginechina

Vészes túlkapcsoltság

Minden természeti példa azt tanítja nekünk, hogy a túl sűrű kapcsolatrendszerrel rendelkező hálózatok instabilak. Ezt Csermely Péter biokémikus hálózatkutató, a Semmelweis Egyetem professzora mondta lapunknak. „A túlkapcsoltság túlterheli a hálózat tagjainak az információfeldolgozó kapacitását, és túlzottan gyors, túl váratlan hálózatos válaszokhoz vezet. Különösen kirívóvá válik a hálózati kapcsolatok sűrűségének a veszélye akkor, amikor egy olyan vírus terjed szét a társadalmi hálózatban, amely viszonylag hosszabb ideig lappang, és a népesség egy részénél kevésbé drasztikus tüneteket okoz. Ilyenkor szét kell kapcsolni a társadalmi hálózatot – gyorsan, általánosan és fegyelmezetten” – hangsúlyozta az izoláció, vagyis az otthon maradás fontosságát a kutató. Hozzátéve, nehéz a mai kor emberének lelassulnia, egyedül, avagy a családjával maradnia hosszabb ideig úgy, hogy közben még a munkahelyi feladatait is ellátja – messze nem optimális körülmények között.
A professzor a blogjában írta: a hosszú távú túlélés szempontjából létfontosságú leckén megy keresztül a mindenhatóság tudatában élő emberiség. Azt kívánja, tudjunk tanulni mindebből, találjuk meg a kényszernyugalom heteiben a benső növekedés útját, és ne gyorsuljunk majd akkor se vissza, amikor már lehet. Kérdésünkre – hol találkozik ezekben a gondolatokban a hálózatkutató biológus és a lelkészhallgató – azt mondta: „az Isten szeretetét az egész életében megtapasztaló ember időhorizontja nem a pillanat, hanem az örök élet. A szeretet benső lelki békéjében élő ember a nehézségeket nem csapásnak, hanem tanulási esélynek fogja fel”. Csermely Péter szerint egyre többeknek világos, hogy természeti katasztrófák sorozata állhat előttünk. Most gyakorolja be éppen az emberiség azt, hogy hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben. Rendkívül fontos üzenet az, hogy az egész közösség fegyelmezett tűrése mentheti csak meg a közösség törékeny, például idős tagjait. Ha maradéktalanul be tudjuk tartani az önkéntes karantént, és közösségi segítő hálót szervezünk az idősek köré, akkor kevesebb lesz az áldozat. „Van itt még két bónusz, amit ajándékba kapunk. Az első: a lassulással segítünk a Földnek, az otthonunknak, hogy ne fuldokoljon annyira. A második: a lecsendesedés megmutatja azt a benső gazdagságot, amely sokkalta több, mint bármi, ami kívül van. Lelkünk mélyén ott vár minket Isten, aki a szeretet Teljessége. Fedezzük fel!” – válaszolta a hálózatkutató. „Ez az időszak egy újfajta, sokkal jobb hálózat felépítését teszi lehetővé a számunkra. Most van itt az ideje és lehetősége annak, hogy kitaláljuk a XXII. század (sic!) együttműködő, egymást segítő társadalmi hálózatát” – mondta Csermely.

A Vespignani-csoport előrejelzése

A COVID–19 hálózatbetegség: a kontakthálón keresztül terjed és a sejthálót fertőzi meg, így csak hálózatelméleti eszközökkel lehet hozzá közelíteni. Ezt nyilatkozta Barabási-Albert László a Transindexnek. A világ kormányainak előrejelzései mind hálózatelméleti eszközökre építenek, ami tíz éve vált lehetségessé kollégája, Alessandro Vespignani munkássága nyomán. Az emberi viselkedés pandémiás hatását kutató Vespignanival nemrég készített interjút a New York Times, ahol azt mondta: Vuhan utazási korlátozásai néhány nappal késleltették a szárazföldi terjedést, és két-három héttel a továbbiakat. A Science-ben két hete publikált számításaikban mintegy 3200 alpopulációval és 200 országgal, 30 országból összegyűjtött utazási adatokkal modellezték a várható terjedést. Ez azt mutatja: a vuhani utazási tilalom hatékonyan csökkentette a COVID–19 nemzetközi terjedését, a Kínán kívül megfigyelt esetek száma 2-3 hét múlva folytatta növekedését. A már fertőzött területeken az utazási korlátozások csak szerény hatást érnek el közegészségügyi beavatkozások és viselkedésbeli változások nélkül. A fertőzés lehetőségét csökkentő korlátozások jelentik a legnagyobb lehetőséget a járvány enyhítésében, fogalmazott a kutató.

Guangdongi orvos mint nulladik beteg

2003. február 21-én éjjel a dél-kínai Guangdong tartományból jelentkezett be a hongkongi Metropole Hotelbe egy orvos. Előtte atipikus tüdőgyulladásban szenvedőket kezelt. Másnap a helyi kórházba ment, ezúttal betegként, néhány nappal később meghalt. A hotel tizenhat vendége és egy másik ember kapta el a vírust, és vitte tovább Hanoiba, Szingapúrba és Torontóba. Az epidemiológusok a 8100 dokumentált SARS-eset csaknem felét visszavezették a Metropole szállodába. A 206 szingapúri beteg közül 144-et kötöttek négy „szuperszóróhoz”, közülük az egyik a nulladik beteg, vagyis a dél-kínai orvos volt.

Aki fél, az nem szül

F. Szabó Kata Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.03.16. 15:08

Fotó: PHILIPPE HUGUEN / AFP
Sok kismama traumatikus élménnyel távozik a szülőszobáról, pedig az újszülöttek első órái, napjai kulcsfontosságúak lehetnek későbbi testi-lelki egészségük szempontjából. Bár egyre több a jó gyakorlat és a haladó szakember, a szülőszobai erőszak még ma is mindennapos, így a nők szüléstől való félelme is közrejátszik abban, hogy a császármetszések országa vagyunk. Bár az új hivatalos irányelv sok tekintetben korszerű, a civilek szerint nem hozza el a kívánt gyökeres változást.
„Szép vajúdást szerettem volna, vízben feküdni, szülőszéken szülni, békésen. Ehelyett felfektettek a szülesztőgépre, nem számított, hogy érző lényekről van szó. Ez nem szülés, ez erőszak. Így nem lehet tágulni, ellazulni. Ilyen közegben nem lehet szülni. Két év kellett hozzá, hogy tudjam biztosan, ennek nem így kellett volna lennie és nem vagyok hibás” – írja egy anya a Másállapotot a szülészetben mozgalom közösségi oldalán. Ő négy és fél év után vette rá magát, hogy megírja traumatikus szülése történetét, amely nyolcórányi tágítás, oxitocininfúzió és fájdalmas szenvedés után azzal ért véget, hogy a baba fejére vákuumot tettek, egy férfi orvos pedig úgy könyökölt a hasára, hogy kék-zöld lett utána. „Csak abban bízhatok, hogy mielőbb véget ér ez a szégyenletes kórházi gyakorlat, s hogy az egyébként kiváló szaktudású orvosok is, mint a doktor úr, végre tudomásul veszik, hogy a szülő nő nem egy patologikus alany, akit minél gyorsabban, mindenféle eszköz bevetésével meg kell szabadítani a magzattól, hanem egy érző ember, akinek a véleményét, érzéseit figyelembe kell venni, ami nemcsak egy emberi gesztus, hanem a szülés folyamatát is erősen befolyásolja” – írt egy másikuk levelet másfél hónappal a szülés után egykori orvosának, aki autós hasonlatokkal válaszolt, ha a nő meg merte kérdezni, mit miért csinál, egyébként a döntésekből teljesen kihagyta őt. A nő nem ehetett és ihatott semmit a vajúdás alatt, a hátára fektették, pedig az volt számára a legkellemetlenebb póz – a szülés vége császár lett. Nem lehet biztosan tudni, hogy a zárójelentésbe írt furcsa indokok vagy inkább amiatt, hogy az orvos egy ponton jól hallhatóan azt mondta: „most fogyott el a türelmem”. Hasonló traumatikus szüléstörténetek sorjáznak a civil mozgalom oldalán, amelyeket nem túlzás az egyébként bevett, szülőszobai erőszak kifejezéssel illetni. Miközben az utóbbi évtizedekben sokat változott a szemlélet, és kétségtelenül van sok pozitív példa is, vajon hogyan lehetséges, hogy még a jó érdekérvényesítő képességű, fogadott orvossal szülő nők is sok esetben szörnyű élményként emlékeznek gyerekük életének első pillanataira? (Nem is beszélve azokról, akik sokkal kiszolgáltatottabbak, nincs saját orvosuk.)  „A legtöbben olyan történetek osztanak meg, amelyekben azt sérelmezik, hogy valós beleegyezés nélkül végeztek el rajtuk vagy babájukon beavatkozásokat, nem ismertették velük az előnyöket, hátrányokat, ezért úgy érezték, a fejük felett történnek a dolgok. Még ma is sok helyen előfordul, hogy a szülés után a babákat elválasztják az anyáktól, nem tartják tiszteletben az arany­órát, vagyis az anya és az újszülött nem lehet folyamatos testi kon­taktusban az élet első óráiban, és az együttes elhelyezés, vagyis a rooming in sem mindenhol megoldott. Hol­ott ennek fontosságát a pszichológia és a neonato­lógia (újszülöttgyógyászat) szakértői is kimutatták az utób­bi években” – mondja Keszler Viktó­­ria, a Más­­állapotot a szülészetben mozgalom egyik alapítója, aki úgy látja, hogy a magyar szülészetekről megalkotható kép nem egységes, az anyai szubjektív tapasztalatok között vannak nagyon pozitívak és negatívak is. A fő probléma, hogy nincsenek garanciák, nincs adatgyűjtés és minőségbiztosítás, így nem átláthatóak a szülészetek, és a leendő anyák nehezen tudnak tájékozódni, hogy hol mire számíthatnak. A családbarát kifejezés bár jól hangzik, szakmailag üres kifejezés, mert mindenhol mást értenek rajta. „Valójában a nemzetközi sztenderdek szerint működő anya-baba és családbarát címmel nem rendelkezik egy intézmény sem Magyarországon, azt pedig még nem látjuk, a családbarát szülészet pályázat és irányelv hoznak-e rendszerszintű változásokat” – teszi hozzá.

Átláthatatlan, számonkérhetetlen

Bababarát kórházaink ugyan vannak, de ezek monitorozása sem működik gördülékenyen. „A Bababarát kórház cím hazai bevezetése lelkes szakemberek alulról jövő kezdeményezése volt. A kezdeményezés elsősorban a szülés utáni történésekre, a szoptatástámogatásra, az anya-baba egységre koncentrál, de fontos tudni, hogy a nővel rosszul bánó ellátás nem jó a babának sem, anya és baba szempontjai szétválaszthatatlanok. Gyengítette a cím megbízhatóságát, hogy a szakemberek nem kaptak elegendő állami támogatást az ellenőrzéshez, így azt saját költségen végezték, ha épp tudták. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy ezek a szülészetek a napi gyakorlatban, hosszú távon is a kritériumokat betartva működnek, mivel a felülvizsgálatuk nem volt teljes körű” – mondja Keszler Viktória, aki szerint árulkodó, hogy 1991 óta így is csak 19 szülészet szerzett Bababarát címet a hetvenből. Ugyanakkor úgy látja, hogy sokkal könnyebb elérni azokat a változásokat és újításokat, amelyek a neonatológia területéről érkeznek. Az új, tavaly év végétől hatályos irányelv a szülészeti és újszülöttellátásról (erről később még lesz szó) is sokkal konkrétabban, előíróbban és határozottabban fogalmaz a babákat érintő kérdésekben, mint az anyákat érintőekben. „Ennek nem tudjuk pontosan az okait, talán ezen a területen több az olyan újító szakember, akit hagynak is dolgozni, illetve azt is látjuk, hogy a szülők is határozottabbak, ha a kisbaba szempontjairól van szó” – teszi hozzá az érdekvédő. Mivel az adatokat és statisztikákat nem gyűjtik szisztematikusan, és ezek nem is megismerhetők a nők számára, nem tudható előre, hogy vajon az adott kórház hogyan viszonyul a gátmetszés vagy a szülés mesterséges megindításának kérdéséhez. Akár egy adott kórházi osztályon belül is nagy különbség lehet az orvosok hozzáállásában. „Mindig voltak az ellátásban olyan szakemberek, akik a háborítatlan, vagy legalábbis az anya és a gyerek igényeit figyelembe vevő szülést pártolták, de a káros gyakorlatok máig jelen vannak, és a nő tájékozott döntésének támogatása továbbra sem kellően hangsúlyos, míg az orvosi szakértelem gyakran kizárólagos döntési jogkört jelent a gyakorlatban, és felelőtlen címkét kap az anya, aki nemet mond” – mondja Keszler Viktória. Szerinte azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a budapesti vagy nagyvárosi kórházak a „versenyhelyzet” miatt minden esetben korszerűbben működnének, mint a vidékiek, bár kétségtelen, hogy több a választási lehetőség. Ráadásul vidéken nehezebb megvalósítani az otthonszülést, ha valaki ezt az alternatívát választaná a kórházi helyett, és a képzett bábák is jóval kevesebben vannak. Ugyanakkor már akár egyetlen szakember megjelenése is hatalmas változást hozhat a szemléletben. Van olyan vidéki szülészeti osztály, ahol egy új főorvos érkezésére volt szükség ahhoz, hogy meginduljanak a pozitív folyamatok. Nem segíti a tisztánlátást, hogy a szülészet-nőgyógyászat a hálapénzrendszer által erősen fertőzött terület, ráadásul sokszor szinte átláthatatlanul fonódik össze a magánszektor az államival. Teljesen általános jelenség, hogy a nőgyógyász magánrendelésen végzi a terhesgondozást, a vizsgálatok egy része magánintézményben történik, maga a szülés viszont abban az állami kórházban, ahol a fogadott orvos egyébként dolgozik. „A nők nagyon kiszolgáltatottak ebben a helyzetben, sokan azért fogadnak kísérőket – az orvos mellett sokszor szülésznőt, dúlát is –, mert így látják biztosítottnak, hogy azt az ellátást fogják kapni, amit ők szeretnének. Sok esetben ez így is történik, bár tulajdonképpen egy számonkérhetetlen szolgáltatást vásárolunk, teljesen szürke zónában” – jelenti ki Keszler Viktória, és hozzáteszi, mindennek ugyanakkor van egy másik hatása is. A kutatások szerint fogadott orvosok sokkal többször avatkoznak be – például császármetszéssel –, mint az ügyeletes orvosok. Ennek az is lehet az oka, hogy túlbiztosítják a szülést, „meg akarják szolgálni a pénzüket”, így akarják bizonyítani a gondosságukat, akár tudat alatt is.

Változtattak is meg nem is

Dr. Bálint Balázs az „otthonszülés a kórházban” gyakorlatát követi, országos szülész-nőgyógyász szakfelügyelő, már gyerekkorától kezdve látta a „jó példát”, hiszen édesapja és nagybátyja is szülész-nőgyógyászok, akik szintén a természetes szülést támogatják. „Egyetem után abban a kórházban kezdtem dolgozni, ahol édesapám és a nagybátyám is dolgozott, rengeteget tanultam tőlük. Édesapám, Bálint Sándor már akkor a zászlóvivője volt a természetes szülésnek, mikor ez még nagyon kevéssé volt népszerű. Most, hogy ő kezd visszavonulni, én viszem tovább az örökségét” – meséli. Tavaly év végén jelent meg a családbarát szülészeti és újszülött­ellátásról szóló új egészségügyi szakmai irányelv, mely hangsúlyozza a természetes és a felesleges beavatkozásoktól mentes szülés, az aranyóra és a bőrkontaktus fontosságát is. Az új irányelv egyik pozitívuma Keszler Viktória szerint, hogy a haladó szemléletű szakemberek gyakorlatát megerősíti, például azzal, hogy szerepel benne a gátvédelem és a szabad testhelyzetválasztás. Korábban ugyanis előfordult, hogy az ezen elvek mentén dolgozó szakemberek ellehetetlenültek egy-egy intézményben, a meg nem értettség miatt vándorlásra kényszerültek. Azzal, hogy ezeket az elveket írásba foglalták, többé talán kevésbé lesznek megkérdőjelezhe­tőek az intézményeken belül. Ugyanakkor ezek nem számítanak határozott elvárásnak. A Más­állapotot a szü­­­lé­szetben véleménye szerint az irányelv továbbra is atyáskodó, paternalisztikus szemléletet képvisel, amiben a nő önrendelkezése helyett a szakemberek „megengedhetnek” neki bizonyos tevékenységeket – írták korábban a Mércén. Dr. Bálint Balázs is részt vett az irányelv megfogalmazásában. Mint mondja, hosszú volt az egyeztetési folyamat, és végül itt-ott jelentősen vissza kellett lépni attól, amit a nemzetközi példák mutatnak, mert ahhoz, hogy egy új dolgot be lehessen vezetni a gyakorlatban, egy bizonyos tudásra is szükség van. „Ha azt mondom, hogy holnaptól a bal oldalon kell közlekedni az autóval, az nem biztos, hogy mindenkinek menni fog, és még az autó sem alkalmas erre. A szülőszobákkal, a felszereltséggel és az orvosok, szülésznők tudásával is ez a helyzet. Hiába szerettünk volna olyan dolgokat bevezetni, amelyek bizonyítottan jók és működhetnek, ha ahhoz nincs meg az országban a gyakorlati tudás. Ha ráerőltetjük a kórházakra, hogy holnaptól legyen náluk vízben szülés, azzal olyan helyzetbe hozzuk az ott dolgozó orvost, szülésznőt és anyát, ami mindegyikük számára bizonytalan és akár veszélyes is lehet” – fejti ki. A Másállapotot a szülészetben képviselői viszont azon az állásponton vannak, hogy „az irányelvnek minden esetben a legfrissebb, korszerű tudományos bizonyítékokat kell közvetítenie, nem szabad, hogy azért ne kerüljenek bele ajánlások, mert ezek a mai magyar rendszerben akár az infrastruktúra (pl. kevés egyágyas vajúdó), akár a humán kapacitás hiá­nyosságai (kevés szülésznő, orvos) miatt nem valósíthatók meg”. Ugyan a drasztikus változás elmaradt, az új irányelvbe legalább bekerültek olyan kifejezések, mint vízben szülés, megválasztható testhelyzet – ez ugyanis korábban nem szerepelt sehol. Azokban a kórházakban, ahol ezek elérhetők, ki kell dolgozni erre vonatkozó protokollokat is. Korábban szerepelt az irányelvben, hogy a gyereket a születést követően bizonyos időn belül el kell látni, a köldökzsinórt le kell fogni rögtön a születés után, de ezt szinte már sehol nem csinálják így a fejlettebb országokban. Az új irányelv már legalább megengedi, hogy a baba több időt töltsön az anyával, bőr-bőr kontaktusban közvetlenül a születése után. Arra a kérdésre, hogy az újdonságokra mennyire lesznek nyitottak a kórházak, dr. Bálint Balázs úgy válaszolt: vannak olyan intézmények, amelyek az utóbbi egy-két évben elkezdték megtanulni a vízben szülést és már vannak erre vonatkozó tapasztalataik, míg mások teljesen elzárkóznak. Az anyai igény azonban mindenképp megvan. Mégis, egyelőre a legtöbb kórházban nem használják a kádat akkor sem, ha egyébként van. „Abban reménykedem, hogy a képzéseknek hála, amikre szükség van ahhoz, hogy a szülészetek hozzájussanak a felújításra adott állami támogatáshoz, változik majd az orvosok, szülésznők és az újszülöttet ellátók szemlélete is. Ha csak valamennyit meghallanak abból, hogy miért jó, ha a nő felkelhet a vajúdás alatt, ha nem viszik el a babát szülés után rögtön vagy éjszakára, az már eredmény, hiszen megindulhat az erről való gondolkodás, ami változást hozhat. Jó példa Nyíregyháza, ahol néhány éve eszméltek rá arra, hogy van más is, nem csak az, amit addig csináltak. Az orvosok és a bábák is elmentek a fővárosi Szent Imre Kórházba tanulni, ismerkedtek az új módszerekkel, és mára már van vízben szülés és megújulóban van a szülőszoba is” – mondja dr. Bálint Balázs. 

Császárok országa

A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) friss adatai szerint tíz év alatt 9 százalékkal emelkedett a császármetszések aránya a magyar kórházakban. Tavaly a szülések 42,3 százaléka végződött császármetszéssel, ami 83 750 szülésből 35 431 esetet jelent. Ez nemzetközi összehasonlításban nagyon magas arány, az uniós országok közül kizárólag a lengyel kórházakban végeznek ennél több császármetszést. „A szakemberek részéről mindig elhangzik a konferenciákon, hogy csökkenteni kellene ezt az arányt, mégsem ez történik” – mondja Veisenberger Eleonóra perinatális tanácsadójelölt, biológus, dúla, aki a Császárvonal nevű, császármetszésen átesett anyákat segítő közösség (és ingyenes mobilapplikáció) képviselője. Úgy gondolja, a szülést és a császármetszést övező téveszmék lebontása lenne az első lépés, de nagyon kevés orvos próbálja korrigálni ezeket, éppen ezért tűzte ki célul a Császárvonal a hiteles szakmai információk terjesztését a nők körében. „Egy császármetszés, különösen a programozott, tervezhetőbb, mint a természetes szülés. Nagyon sok mindenre rámondják, hogy szükség van a műtétre, ami egyébként nem feltétlenül indikálná a császárt. Ilyen például maga a császáros előzmény, vagyis, ha az első gyerek így született, akkor sok orvos automatikusan azt mondja: a következő is csak így születhet, a hegszétválás kockázata miatt, pedig ennek az esélye minimális. Lehet hüvelyi úton szülni császármetszés után, és vannak orvosok, akik ezt támogatják. Az is előfordul, látják ultrahangon, hogy a köldökzsinór a baba nyaka körül van, és ezért javasolják a császárt. Pedig dúlai működésem során több babát láttam köldökzsinór­ral a nyakán megszületni, mint anélkül, ez önmagában nem jelent problémát. De ha egy nőnek azt mondják, hogy ő vagy a babája veszélyben lehet, akkor nem fogja megkérdőjelezni az orvos döntését, sőt ő maga fog a császármetszés mellett dönteni” – teszi hozzá Veisenberger Eleonóra. „Egy császármetszés után annak a valószínűsége, hogy a szülés alatt a méh hege szétrepedjen, 0,5-0,7 százalék. Ha két császár van az előzményben, ez 1,5 százalék. Ha ez megtörténik, abból baj lehet, a magzat akár életét is veszítheti, de ez kifejezetten ritka. Az orvosok azonban defenzívek, és nem vállalják még ezt a kis kockázatot sem, hiszen ha épp náluk történik ilyen, a bíróságon semmi sem menti meg őket. A joggyakorlat szerint ők a felelősek. Ahhoz, hogy ez változzon, az kellene, hogy nagyobb gyakorlata legyen az orvosoknak, és könnyebben észrevegyék azokat a jeleket, amik alapján már valóban császármetszést kell csinálni, hogy ne repedjen a méh, bár kétségtelen, hogy ennek gyakran semmilyen konkrét előjele sincs. Érdemes lenne gyakorlatot szerezni és próbálkozni a természetes szüléssel, ezzel ugyanis csökkenthető lenne a császármetszés gyakorisága, illetve az ezáltal növekvő későbbi szövődményes várandósságok és szülések száma” – erősíti meg a szülészorvos. 

Hamis biztonságérzet

Dr. Bálint Balázs szerint sok olyan eset van, mikor nem egyértelmű, hogy feltétlenül császármetszést kellene csinálni. Ilyenkor türelemmel, más hozzáállással lenne esély arra, hogy a szülés természetes úton folyjon tovább, de az orvosok mégis másképp döntenek. A császármetszések emelkedésében szerepe van annak is, hogy kitolódott az anyák életkora és sokan lombikbébiprogramban vesznek részt, esetükben pedig nagyobb a szövődmények kialakulásának kockázata, de ezek nem indokolják azt a mértékű emelkedést, ami tapasztalható. Az okok között ugyanis nem egészségügyi indokok is jelen vannak. „Az orvosok tartanak a műhibaperektől, ezért, ha valami nem tökéletesen a »forgatókönyv« szerint történik, inkább a biztonságosabb utat választják, nem kockáztatnak. Akkor sem, ha egyébként ez az óvatosság nem feltétlen indokolt” – mondja dr. Bálint Balázs. Előfordul az is, hogy egy szülés nem magától indul be, hanem mesterségesen, például oxitocinnal indítják be. Az indított szülések pedig gyakrabban fejeződnek be császármetszéssel. A felsorolt orvosi és jogi okok mellett nem szabad elmenni amellett a tény mellett sem, hogy a császárok emelkedésében szerepe van annak is, hogy az orvosnak vagy a szülésznőnek „dolga van”, jön a hétvége vagy a karácsony. Árulkodó, hogy a KSH adatai szerint (amit a G7 portál kért ki korábban) harmadával kevesebb gyerek születik hétvégéken és ünnepnapokon, mint egy átlagos hétköznap. A sok császármetszés oka lehet a túlterheltség is. A jó szakemberekhez sok kismama fordul, és ha nem ismerik fel jól a határaikat, könnyen túlvállalhatják magukat. „Ahhoz, hogy sok anya beférjen az időrendjükbe, fontos a tervezhetőség, ez pedig szintén könnyen vezethet császármetszéshez. Csakúgy, mint a pihenőidő kiesése, lerövidülése miatti kiégés” – folytatja a lehetséges okok sorolását Keszler Viktória. Nagyon sok nő maga kéri a császármetszést, mert ezt érzi biztonságosabbnak, kockázatmentesebbnek, nem függetlenül attól, hogy sokakat trauma ér a szülőszobán, ezek a történetek pedig félelemmel töltik el a várandósokat. Pedig a császármetszés se rövid, se hosszú távon nem jár kevesebb kockázattal. Ilyenek pél­dául a különböző összenövések, amelyek a következő terhességnél problémát okozhatnak, de például vannak, akik a gerincbe adott érzéstelenítő helyét érzik időnként egy életen át. A császáros babákkal pedig előfordul, hogy megvágják őket, és ha korábban veszik ki őket, mint ahogy a tüdejük teljesen megérett, légzési nehézségeik lehetnek. Emellett sok kutatás foglalkozik azzal is, hogy a császáros babák baktériumflórája mennyiben különbözik azokétól, akik hüvelyi úton születtek, és ennek milyen következményei vannak például a krónikus betegségek, asztma, ekcéma vagy az 1-es típusú cukorbetegség kialakulásában. „Azt is sokan kutatják, hogy a nem megtett út mennyiben hat ki a primitív reflexek fejlődésére, és ez esetleg a későb­biekben vezethet-e figyelemzavarhoz vagy tanulási nehézségekhez. Bár úgy tűnik, hogy ezek kialakulásához lehet köze a császármetszésnek, de természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindez feltétlenül minden császáros gyereknél kialakul. De fontos lenne, hogy mindenki tisztában legyen a kockázatokkal” – teszi hozzá Veisenberger Eleonóra.

Szülésznőknél a megoldás

A nők egyre tudatosabbak, és a fiatalabb szakemberek sokszor haladóbb elveket képviselnek, ez pedig a pozitív változás irányába hat. És a régi beidegződések alapján dolgozó orvosokat, nővéreket sem valamiféle rosszindulat mozgatja, egyszerűen ők még máshogy tanulták az ellátást, meggyőződésük, hogy jól cselekszenek. Keszler Viktória szerint, ha továbbképzik őket, megismertetik őket az új tudományos eredményekkel, legtöbbször nyitottak a változtatásra, de problémát jelent, hogy egyelőre nincs elég szakember, aki ezeket a továbbképzéseket tartsa. Úgy gondolja, sok problémára megoldást jelenthetne a szülésznői gondozás elterjedése. 2014 óta a szabályozás lehetőséget biztosít arra, hogy szülésznők gondozzák az alacsony kockázatú várandósságokat, de ez nem igazán valósul meg a gyakorlatban. Pedig az orvosi túlterheltségre is megoldást jelenthetne, ha nekik csak akkor kellene beavatkozniuk, amikor valóban szükség van az orvosi kompetenciájukra. Így egyfajta bábai modell valósulhatna meg a szülészeteken, amelynek alapja, hogy a várandósság és a szülés normális, élettani folyamat, a vajúdásra pedig úgy tekintenek, mint aminek saját ideje, saját ritmusa, természet adta lefolyása van. Egyetért ezzel Veisenberger Eleonóra is, aki szerint ilyen szempontból a magyar rendszer nem racionális, csak tovább terheli az egyébként is túlterhelt orvosokat, akiknek egy problémamentes szülésnél kevés szerepe van, azt csak kísérni és támogatni kell.

Nem minden természetes, ami annak látszik

A hüvelyi és a természetes szülés messze nem ugyanaz! Vannak, akik hüvelyi szülés után szövődményekkel küzdenek például a nem feltétlenül indokolt gátmetszés miatt, vagy mert nem használták ki a függőleges testhelyzet vagy a meleg víz adta előnyöket, így a szülés elhúzódó volt. „Ha szülésindítás történik, oxitocint kap valaki, nem engedik mozogni a vajúdás alatt, nem választhatja meg a testhelyzetét a kitolási szakban, vagy nagy gátmetszést csinálnak, rányomnak a méhre, az nem természetes szülés, akkor sem, ha hüvelyi szülés” – mondja dr. Bálint Balázs. A WHO szerint a természetes szülés az, ami spontán indul, megengedett a kísérő jelenléte, még jobb, ha van valaki a szakszemélyzet közül, aki folyamatosan jelen van a szülésnél, például egy bába, szabad a testhelyzet megválasztása a vajúdás során és a kitolási szakban, nem történik felesleges rutinbeavatkozás, és a babát az anyával hagyják legalább egy órára úgy, hogy fel sem öltöztetik. Ezzel csökken annak a valószínűsége is, hogy bármiféle beavatkozásra szükség lesz. A statisztikákra alapuló kutatások kimutatták, hogy a fenti kritériumok teljesülése esetén gyorsabb az anya felépülése is, pozitív lesz a szülésélménye, jobb lesz a gyermek és közte kialakuló kötődés, és később több gyermeket vállalnak azok az anyák, akik ilyen szülésélményben részesülhettek. Ugyanakkor az is fontos, hogy ha a fenti kritériumokból egyik vagy másik nem teljesülhet, attól még érdemes törekedni arra, hogy a többi teljesüljön.

Bűn bocsánat nélkül – Interjú Perintfalvi Ritával

Balassa Tamás
Publikálás dátuma
2020.03.15. 17:39

Fotó: FERNANDO LAVOZ / NurPhoto
Aligha van nagyobb erő annál a spirituális-szakrális hatalomnál, amivel Istent képviselve fordulnak a papok a hívek felé. Perintfalvi Rita szerint ezt is megszentségtelenítik azok az egyházi emberek, akik gyerekeket, felnőtteket abúzálnak. A katolikus teológus fél éve gyűjti az áldozatok történeteit, és azt akarja elérni, hogy a tettesek világi büntetést kapjanak. A grazi egyetem tanárát a Ferenc pápa által indított megtisztulás hazai kilátásairól kérdeztük.
Ki lehet jelenteni, hogy a mai napig vannak szexuális abúzusban élő egyházi emberek? Ez olyan tény, amit senki sem kérdőjelezhet meg, főleg Ferenc pápának köszönhetően, aki zéró toleranciát hirdetett, és radikális változásokat szorgalmaz. Nem véletlen, hogy az ő idején indult el a változás. II. János Pálnak még más volt a hozzáállása. Azt mondta, ezek az ügyek olyannyira sértik a katolikus egyház hírnevét, hogy semmiképpen nem derülhetnek ki. Mivel ő egy kommunista közegből jött, érvelhetett azzal, hogy az egyházüldözés áll a háttérben, és hogy ez csak a dekadens Nyugaton történhet meg, ahol 1968 óta, a liberalizmus miatt teljesen elzüllöttek az emberek. A posztkommunista országokban ez most úgy hangzik, hogy csak a balliberális média vádaskodik. Ez tehát egy régi toposz, amit már a ’90-es években használtak, és nálunk ez ragadt be. Ferenc pápa azonban bölcsebb ennél. Az általa elindított változásokat már nem lehet lesöpörni az asztalról. Feloldotta a II. János Pál és XVI. Benedek által is folytatott pápai titoktartást, amit a botrányok elkerülésére vezettek be. Ma már az egyház saját belső szerve, a német Hans Zollner teológus-pszichológus vezette vatikáni Gyermekvédelmi Központ is azért működik, hogy segítsen a megtisztulásban. Ő tavaly látogatott Magyarországra, beszélt egyházi vezetőkkel is. Abban az időben robbant ki a lengyelországi botrány egy dokumentumfilmmel. Attól kezdve nem lehet azt mondani, hogy Kelet-Közép-Európában nincs ilyen probléma. Zollner adatokkal igyekszik feltárni, hogy milyen mélységű a strukturális probléma. Ő mondta azt a megrázó kijelentést, hogy a papi abúzus minden országban, minden kontinensen és minden kontextusban jelen van. És leginkább azért, mert e mögött olyan strukturális problémák – teológusként azt mondom, strukturális bűnök – húzódnak meg, amelyek az egyház szerkezetében rejlenek. Ne nyugtasson meg senkit, hogy Magyarországon nincsenek ügyek, nincsenek számok, mert ez csak azt mutatja, hogy még odáig sem jutottunk el, hogy elkezdjünk aktákat írni. Az áldozatok még odáig sem jutottak el, hogy merjék jelenteni az eseteket. Hányan keresték meg eddig az áldozatok közül? Tizennyolcan. De vannak olyan ügyek, ahol egy tettesnek van akár tíz áldozata is. Azt mondták, eszükbe sem jutott, hogy jelentsék az ügyet, mert azt gondolták, senki nem hisz nekik, vagy elindították a feltárás folyamatát, de nem lett belőle semmi. Egyházi szinten egyszer függesztettek fel valakit, de megkérték az áldozatot és a családját, ne vigyék világi bíróság elé az ügyet. Jóllehet ez egy nagyon súlyos bűn, akár 5–15 évig terjedő börtönbüntetést is kaphatott volna az elkövető. De végül nem tették meg a feljelentést az egyház kérésére, mondván, a papot felfüggesztették. Éli a világát, jól szituáltan, a közösség elismert tagjaként, akiről senki sem tudja, mit csinált. Kemény fába vágta a fejszéjét. Milyen indíttatásból tette? Megérintett az első beszélgetés, amikor tavaly októberben elkezdtem behatóbban foglalkozni a témával. Szerintem a jelenséggel foglalkozni kell, mert senki nem teszi olyan szinten és olyan súllyal, ahogy kellene. Ha egy egyházi vezető, Veres András püspök azt mondja, hogy tizenegynéhány esetről tud – nem tudom, hány évre, évtizedre visszamenően –, és közben olvassuk az egyéb európai statisztikákat, a németet elég alaposan ismerem, akkor ezt józan ember nem hiheti el. Számomra felháborító az a retorika, hogy nincsenek ügyek, ez az áldozatokat is felháborítja. Az ő történetüket, életüket hazudtolják meg. Sokszor azért kezdenek beszélni, mert nem akarják ezt hagyni. Mit tud mondani az áldoza­toknak? Meg tudom őket hallgatni. Kapcsolódtam egy pszichológussal is, mert ezek olyan komoly traumákat okoznak, amelyek évekre, évtizedekre tönkretehetnek egy embert. Sokan munkaképtelenek, alkalmatlanok a párkapcsolatra, nem működik a szexualitásuk. Együttműködöm büntetőjogásszal is, mert akkor lesz súlya ezeknek az ügyeknek, ha az áldozatok azt látják, a bűnös megbűnhődik. Ha a szexuális abúzus elszenvedői feleslegesnek érzik a kiállást, az újabb trauma számukra.
Perintfalvi Rita
Mi oka lehet egy, a „jó mindenhatóságát” hirdető szervezetnek arra, hogy nyilvánvaló bűnöket takargasson? A rendőrség vagy a politika is tisztább lesz, ha eltávolítják a korrupt rendőröket, pártembereket. Az egyház miért nem töri magát, hiszen az éltető bizalmat emésztik ezek az ügyek? Még élesebben fogalmaznék. Persze, sérül a bizalom, de több eset van, amikor egy ember gyónási szituációban bízza a titkait a papra, aki ezeken keresztül kezdi érzelmileg manipulálni az áldozatot, és szexuális játékszerré teszi. Nemcsak a bizalommal él vissza, hanem a papi hivatás spirituális-szakrális hatalmával. A hívek azért bízzák a papokra a titkaikat, mert Istent képviselik, és akik őt képviseli, nem tehetnek velem rosszat. Amit tesznek, azért iszonyatosan súlyos vétség, mert a spirituális-szakrális hatalmukat szentségtelenítik meg. Ennél nagyobb hatalom valószínűleg nincsen. Egy politikusnak nincs ekkora hatalma, mint egy lelki-spirituális embernek. Vannak támogatói az egyház berkein belül? Hivatalosan nincsenek. Alakultak bizottságok egyes egyházmegyében, hol transzparensen, hol nem, de engem eddig nem kerestek meg. Talán nem szeretnék tudni, amit tudok, de lehet sok más oka is. Én más úton kezdtem hozzá a feladatnak, Ferenc pápa példáját követve legfőképpen. De fontos, nem szabad azt mondani, hogy mindenki a bűnök rejtegetésében érdekelt. Vannak eltussolók és vannak feltárók az egyházon belül is. Nagy a küzdelem. Zollner kidolgozott egy eljárásrendet, hogyan kellene eljárni a püspöknek, aki az egyházmegyében felelős az ilyen esetekért. Azt javasolta, azonnal be kell vonni a nyilvánosságot, hogy ne lehessen szőnyeg alá söpörni az eseteket, és bocsánatot kell kérni az áldozatoktól. Hogy miért nem teszik meg mégsem? Az ír, az ausztrál vagy a bostoni történeteket ismerve valójában olyan mély és szétágazó bűnről van szó, aminek a nyilvánossága nagyon megrázná az egyházat. Minden ilyen esetben tömegével veszítették el a hívőket. Messze vagyunk még a szembenézéstől és attól, hogy akár – politikai kinyilatkoztatás helyett – a szószékről hangozzék el bocsánatkérés, az áldozatok megszólalásra buzdítása? Messze. Ausztriában 30 éve történt meg az, ahol mi tartunk. A botrány kirobbanásakor püspököknek kellett lemondaniuk a hivatalukról, papi szemináriumokat zártak be – mert nemcsak kiskorúak az áldozatok, hanem papi szeminaristák is, magyarországi esetről is tudok. Azóta ilyesmi nemigen történhet meg. Ehhez nálunk is meg kell szólalni az áldozatoknak, hogy a hívek és a papok is elhiggyék, ez tényleg létezik. Sok jószándékú pappal vagyok kapcsolatban, aki a tisztességes szolgálatra tette föl az életét, és aki nem tudja elhinni a vádakat, amíg nem szembesül velük, mert félti az egyházát és önmagát a szégyentől. Valóban meg fog rázkódni az egyház, valóban veszíteni fog a tekintélyéből, de az eltussolás hosszú távon nagyobb hitelvesztéshez vezet. Van összefüggés a megtisztulás és aközött, hogy a magyar katolikus egyház egészségtelenül közel áll az államhoz, és azonos platformon van a hatalommal? A posztkommunista országok egyházainak, de a magyar egyháznak mindenképpen nagy problémája, hogy 1989 után pénzügyileg függő helyzetbe került a mindenkori kormányoktól. Nincsenek viszont függő helyzetben a saját híveiktől, mert ha függenének, akkor ők legalább nyomást tudnának gyakorolni, ahogy ez a nyugati egyházakban megtörtént. Komolyan megrázkódtatta az intézményt, amikor több tízezer német katolikus elhagyta az egyházát, és nem fizette tovább az egyházi adót. Elgondolkodtató volt, amikor Észak-Amerikában elindultak a jóvátételi perek, és egyházmegyéket kellett bezárni. Amíg nálunk állami finanszírozásból táplálják az egyházakat, addig a nyilvánosság vállalása finoman szólva sem önérdek. Egy ilyen botrány után nem állna a politika érdekében a szoros kapcsolat, hiszen mennyi szavazatot hozna egy gyerekeket zaklató egyház? Ellensége vagy barátja lett több, amióta felkarolta a papi molesztálások ügyét? Jó kérdés. Először nyílt támadásokat kaptam. Volt egyházi ember, aki a Facebookon fenyegetett meg egy kommenthadjáratban azzal, hogy feljelent, mert szerinte én tussolom el az ügyeket. Privát e-mailekben is kaptam hideget-meleget. De amióta elindítottam a transzparenciát kikényszerítő számlálót, azóta elhallgattak a támadások, és sokan támogatnak. Elindult az erjedés. Mivel katolikus teológus vagyok, rengeteg hívő ember, sok pap is olvassa az oldalamat, sok támogatóm van köztük is, de egyelőre inkább privát üzenetben állnak mellém. Merre tovább? Könyvet ír, konferenciát szervez? Annak örülnék, ha lenne egy büntetőper, amiből kiderülne, milyen súlyosak ezek a bűnök, és hogy a tettes elnyeri méltó büntetését. Ez sok áldozatnak segítene. Keresett már könyvkiadó is. Nem írnék oknyomozó könyvet, hanem a jelenséget mutatnám meg, a problématudatot erősíteném. Mert az áldozatok sem tudják, mi történik velük. Biztatom őket, keressenek meg. Tartom a kapcsolatot velük mind a mai napig. Ha megérik bennük, hogy arcukkal vállalják a történetüket, és megértik, hogy nem nekik van szégyellnivalójuk, egyszer talán összehozom ezt a közösséget.

Perintfalvi Rita

Katolikus teológus, egyetemi tanár, a teológiai tudományok doktora. Szegeden és Bécsben szerzett egyetemi teológusdiplomát. A Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanára. Élénk közírói tevékenységet folytat, a felszabter.blog.hu közösség egyik ­alapítója, a Magyarországi Teológusnők Öku­­me­nikus Egyesületének elnöke. Írásaiban a katolikus egyház megújítását és megtisztulását szorgalmazza, támogatja a papok által elkövetett szexuális abúzusok áldozatainak az ügyét, akik a perintfalviritapublik@gmail.com címen fordulhatnak hozzá.