A modern Oroszország megalapítója, Nagy Péter cár (uralkodott 1682–1725) nem hagyott hátra örököst. Kisfia, Petruska gyerekkorában meghalt. Első házasságából született felnőtt fiát, Alekszejt ő maga ölette meg, miután ellene szövetkezett. Alekszej fiát, Pjotrt Péter szűkebb köre nem akarta a trónon látni; féltek, hogy ha az unoka felnő, megbosszulja apja kivégzését. Így esett a választás az özvegy cárnéra, aki a férje oldalán kitanulta az uralkodás fortélyait.
A koronás mosónő
I. Katalin cárnő (1725–27) nem volt orosz, se Romanov – még Katalin se. Eredetileg Marta Szkavronszkajának hívták. Felemelkedése népmesébe illő. A korán árvaságra jutott lett parasztlányt nevelőszülei egy svéd katonához adták férjhez, majd a háborúban hadizsákmányként, 19 évesen került orosz kézre. Tisztek és hadvezérek udvartartásában szolgált, hivatalosan mosónőként, gyakorlatilag ágyasként. Ezt később évődve emlegette: leveleiben kérte a cárt, hogy ha talált is magának „új mosónőt”, azért a régiről se feledkezzék meg.
A szintén szegénysorból felemelkedett Mensikov herceg, a cár bizalmasa ajándékozta Péternek. Remélte, a lány kicsattanó jókedve segít legyőzni az uralkodó depresszióját. Az eredmény felülmúlt minden várakozást. A vonzó, intelligens, kitűnő humorérzékű teremtés életre szóló társ lett. Ortodox hitre térve felvette a Jekatyerina nevet. Olvasni is csak ekkor tanult meg, de leveleit továbbra is inkább diktálta. Péter előbb titokban vette feleségül, később a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban ünnepélyesen cárnévá koronázta az egykori parasztlányt.
Katalin nem vágyott a hatalomra, de megértette, hogy vállalnia kell a feladatot, máskülönben gyerekeinek élete veszélyben forgott volna. A kormányzást Mensikovra hagyta; folytatódtak Péter projektjei, megépültek az első szentpétervári hidak. Az udvari élet sem változott sokat: a fehér éjszakákon hajnalig mulatoztak, másnap a cárnő csak késő délután tért magához. Szeretőt is választott, egy ifjú német grófot. Oroszul nem beszélő testvéreit Carszkoje Szelóba költöztette, leszármazottaik az arisztokrácia tagjai maradtak egészen 1917-ig.
Kedvelte a durva tréfákat. 1726. április elsején hajnalban, ivászat közben félreverette a harangokat Szentpéterváron, és remekül szórakozott az utcára tóduló emberek rémületén, akik azt hitték, áradás vagy tűzvész fenyeget. A véget nem érő tivornyákat nem sokáig bírta a szervezete, 43 évesen az idült alkoholizmus szövődményeibe halt bele. Ekkor mégis az unoka, a tizenegy esztendős Pjotr Alekszejevics követte, de névleges regnálása múló epizódnak bizonyult: II. Pétert elvitte a himlő. Már volt precedens a nőági trónutódlásra, így a főurak Nagy Péter unokahúgát kérték fel uralkodónak.
Két Anna kalandjai
Anna (1730–40) elfogadta a hatalmát korlátozó feltételeket, majd trónra lépése után tüntetőleg darabokra tépte az aláírt egyezséget: egy cárnő hatalmát ne korlátozza senki. A terebélyes, mély hangú nagyhercegnőt fiatalon a Baltikumba adták férjhez. Gyereke nem született, hamar megözvegyült, unalmát erotikus kalandokkal enyhítette húsz éven át. Kedvenc szeretőjét, Ernst von Biront magával vitte Pétervárra, megtette udvari kamarásnak, grófi címet adományozott neki, és rá hagyta az államügyek intézését. Rendszerét a bojárok gúnyosan úgy emlegették: „bironovcsina”.
Nem is bízott az orosz nagyurakban, német hivatalnokokkal és tisztekkel vette körül magát. Külföldi tábornokai sorra nyerték a csatákat a lengyel örökösödési háborúban, a krími tatárok és a törökök ellen. Mindenhol összeesküvést szimatolt; aki gyanúba keveredett, azt habozás nélkül Szibériába száműzte. Bizarr mulatságokat rendezett, törpékkel, torzszülöttekkel és udvari bolondokkal, rossz kedvében pofozta udvaroncait. Rajongott a tokaji borokért. Halála után unokahúga és névrokona, Anna Leopoldovna gyakorolta a hatalmat régensként (1740–41) fia, az újszülött VI. Iván cár nevében.
Az ifjú, rostocki születésű nagyhercegnő csinos, jószívű és szeszélyes volt, de lusta. Romantikus regények olvasgatásával töltötte napjait. Férje mellett „természetesen” ő is német szeretőt tartott, legföljebb annyiban újított, hogy udvarhölgyével, Julie von Mengdennel osztotta meg ágyát. Kettejükhöz idővel Lynn gróf is csatlakozott. A szenvedélyes ménage à trois közepette a régens nem törődött az intrikákkal. Pedig elkelt volna az óvatosság: egy év után palotaforradalom buktatta meg. Hátralévő éveit fogságban töltötte a messzi északon, imádott Julkája sem kísérhette el.
Vénusz és Messalina
A Preobrazsenszkij-gárda zendülői Erzsébetet (1741–62), Nagy Péter és Katalin lányát emelték a vállukra. Hajnali államcsínye után tüstént kézbe vette az irányítást a Téli Palotában. A gyermektelen nagyhercegnő ünnepelt szépség volt, „az orosz Vénusz”. Apjától nem csupán délceg termetét örökölte, mindenestől a legendás cárra ütött. Ellenségei a hatalom megszállottjának és nimfománnak tartották, Claudius római császár feleségéhez, Messalinához hasonlították. De ha jót akartak, csak titokban, mert a cárnő nem teketóriázott kínvallatást, lefejezést vagy száműzetést elrendelni. Gyanakvása idővel a paranoiáig fokozódott.
Nem is mert tiltakozni senki, amikor Erzsébet dölyfös gesztussal fejezte ki, hogy ki az úr(nő) a Romanov-házban. Koronázási szertartásán a saját fejére helyezte az uralkodói fejdíszt, amivel dinasztikus hagyományt teremtett. Ha télen a régi és az új főváros, Moszkva és Szentpétervár között utazott, óriási szánját 23 ló húzta a havon, a járművön ágy és kályha szolgálta fejedelmi kényelmét. Imádta a rokokó divatot, de még jobban önnön szépségét. Elképesztő mennyiségű ruhát hozatott Franciaországból, a legtöbbjét sohasem viselte. Jelmezbáljain szívesen tetszelgett férfi öltözetben, például holland tengerész-egyenruhában.
Jól választott szeretőt, a rátermett, modern, művészetpártoló Ivan Suvalovra a hálószobán kívül is számíthatott. Az öregedést viszont rosszul viselte; megesett, hogy dühében minden nőt kopaszra nyíratott az udvarban. Folytatta elődei hivalkodó építkezéseit és a fényűző tivornyáit. Költséges szenvedélyei, no meg a háborúk rettenetes terhet róttak a jobbágyságra, a rendszeres parasztlázadásokat kíméletlenül verték le. Erzsébetet a legsikeresebb orosz uralkodók között tartják számon, csillogását csupán az utóda homályosítja el, aki az utókortól –
I. Péterhez hasonlóan – kiérdemelte a „Nagy” jelzőt.
Sophie választásai
A cárinák közül II. Katalin (1762–96), a Sophie néven született német hercegnő ellentmondásos alakja a legismertebb. Voltaire és Diderot felvilágosult levelezőpartnere zsarnok volt egy személyben. Puccsal félreállította férjét, a poroszbarátsága miatt gyűlölt III. Pétert. Nem tudjuk, adott-e parancsot a megölésére, de tény, hogy aktuális szeretőjének, Grigorij Orlovnak a fivére tette el láb alól. Leszámolt a néhai Anna Leopoldovna fiával, az időközben felcseperedett VI. Ivánnal is, mert a magányos rabságban tengődő fiatalember puszta létét is veszélyesnek ítélte. Katalint eredetileg régensnek szánták támogatói, de esze ágában sem volt átadni a hatalmat, amikor Pál fia nagykorú lett.
Munka- és kontrollmániás volt, szigorú napirend szerint élt. Fegyelmezett realistaként az államérdek vezérelte. Oroszországot európai nagyhatalommá tette, a birodalomhoz csatolta Ukrajnát és a Krím félszigetet, megalapította Odessza városát. Ám az utókor képzeletét mégis inkább szerelmi élete izgatja. Elbocsátott szeretői busás végkielégítést kaptak: pénzt, földbirtokot, rangot. (A lengyel Poniatowski hercegből királyt csinált II. Szaniszló Ágost néven; mint kiderült, az utolsót Lengyelország felosztása előtt.) Öreg korában sem csillapodott, negyven évvel fiatalabb férfival folytatott viszonyt.
Nem tudható, ki volt a vér szerinti apja a trónörökösnek, Pál cárevicsnek, így csak annyi biztos, hogy Katalin minden későbbi Romanov uralkodó őse. A cárnő nagy szerelme Grigorij Patyomkin volt, a hódító hadvezér, akit hercegi rangra emelt. (Kettejük szenvedélyes kapcsolata számos művészi feldolgozás témája azóta is, legutóbb tévésorozatot készítettek róla, a cárnő szerepét Helen Mirren orosz származású, Oscar-díjas angol színésznő alakítja.)
A XVIII. század nőuralmát visszatekintve aranykornak tekintik Oroszországban. Ám miközben a trónon asszonyok váltották egymást, a nők helyzete csak nagyon lassan javult. A reformok hatására örökölhettek földbirtokot és tanulhattak is, de ez csak a kiváltságos gazdag családok lányainak életében hozott változást. A jobbágyság mindebből semmit sem érzett. Nagy Katalin óta, immár több mint 200 éve nem állt nő az orosz állam élén. Persze ez egy csapásra megváltozhat: Putyin elnök, a régi cárokhoz hasonlóan, minden bizonnyal maga akarja eldönteni, hogy ki legyen az utódja – és nem köti semmi.
