A Kölcseytől való távolság azonban igencsak látszólagos. A szerző szellemi arzenáljából természetesen nem hiányzik „a művészségnek filozófi stúdiuma”, folyvást jelen is van ezekben az írásokban, csak éppen háttértudásként, rejtett elméleti fedezetként. Károlyi Csaba ugyanis nem a „boldog keveseket” tekinti lehetséges közönségének: „Amit írok, nem a legszűkebb szakmának szól, hanem a művelt nagyközönségnek. Mindazoknak az olvasóknak, bárhonnan jöjjenek is, akik magukat keresik a művekben, itt és most.” Ez pedig szükségképp meghatározza a stílus, a fogalomhasználat regisztereit. Nem könnyű műfaj: a szerző kritikáinak laza, könnyeden beavató előadásmódja nyilván kemény munka, hosszú évek alatt szerzett rutin eredménye. Ennek révén pedig Károlyi Csaba, mint minden karakteres szerző, a bírálataival végül is saját műfajt teremtett.
Noha ezek a bírálatok tágabb közönséget szólítanak meg (többségük az ÉS-ben jelent meg), nem tesznek semmiféle szakmai engedményt. A szerző kínosan ügyel például a filológiai pontosságra, gyakran hosszasan sorolva fel neveket, évszámokat, adatokat. A bemutatott művet szüntelenül az életmű összefüggéseiben vizsgálja, ez fontos bírálati szempont is lesz, amikor a régebbi teljesítményekhez méri a legfrissebbet. A mérlegelés horizontját aztán a kortárs irodalom rokon törekvései felé tágítja, az alkotás egy eleven organizmus részévé lényegül.
Pedantériájára jellemző, hogy gyakran kitér a könyv formátumának, borítójának bírálatára is.
A kötetben csak prózai alkotásokat ajánl figyelmünkbe a szerző. Cselekményes, de legalábbis valamilyen sztorit tartalmazó írásokat. Elöljáróban tehát a kritikus elmeséli, hogy miről szól a mű. Ez egyfelől roppant praktikus, hiszen az olvasók zömének ahhoz, hogy egyáltalán értse a legelemibb összefüggéseket, nélkülözhetetlen szüksége van erre az információra. Másfelől a tartalom ismertetése természetesen már önmagában is az értelmezés része.
Károlyi Csaba kritikusi mentalitását egyáltalán nem valamiféle hűvös tárgyilagosság, szenvtelenség jellemzi. Időről időre jelzi a tárgyához fűződő személyes viszonyát, nyíltan vall elemi orientációs érzéseiről: tetszik – nem tetszik, szeretem – nem szeretem. Vagy egyszerűen unalmasnak, fárasztónak tart valamit. A dicséret és a bírálat egyaránt hangsúlyosan egyes szám első személyben szólal meg.
Pompás hely – a cím az egyik elemzett műre utal, de kiemelt metaforaként is tökéletesen működik: aki szereti az irodalmat, az önfeledt olvasást, aki szívesen mozog az írók teremtette világokban, annak a jelentése magától értetődő.
Infó:
Károlyi Csaba: Pompás hely
Kalligram, 2019.
