Ayhan Gökhan: Boldog cigány

Vigyázzon rátok szentséges anyafa, lábatok nyoma Gonoszvíz ne érje, szentséges anyafa lábatok nyoma.

Volt egyszer egy cigány. Szegény cigány, akármi történt, soha nem sírt. Tudomásul vegyétek, nem volt könnye. Amikor meghalt a tulajdon anyja, és fekete öltönyben állt a temetésén, és fekete öltönyben muzsikálta a szomorút a sok cigány a koporsó mellett, mindenki láthatta, sehol semmi könnye. A temetés után elzavarta az apja, kiabálta utána: te szívtelen!

Könnytelen volt csóró, még hogy szívtelen!

Ment, mendegélt, kerekedett-menedekelt a cigány. Elment a Nagysárkányhoz megtudni, amiért nincsen könnye, mit tegyen. Mondja azt a Nagysárkány: – Ott a Fájdalom-hegy, tetején a Kíntündér fehér palotája, húzd ki az egyik szempilláját, és tedd a szemedbe be, az megment, vigyázzál, ha elmosolyodsz, megesz a hétfejű mocsár, menj! – mondta volna a Nagysárkány, ha hozzá nem teszi: – Előtte át kell kelned a gádzsógróf földjén, a sár mezején, vigyázz, be ne húzzon maga közé a föld alatt élő csecsemőhulla, menj! – mondta volna, ha hozzá nem teszi: – Előtte még találkoznod kell egy törpével, aki a világ legkisebb faodvában lakik, gyökere a fának a Sátán lábkörme, lombja a fának a Szent Isten hajszála, de te egyikre se nézz, mert ha meglátod a lobkoronát, megöl az Isten, ha meglátod a gyökereket, elvisz az Ördög. A törpére figyelj, és úgy szólítsd meg, Óriásom, mert hiú, de jóságos törpe, ő megmondja, hol a Fájdalom-hegy, tetején a Kíntündér fehér palotája, most már menj, menj, tüstént!

Ahogy bírt, úgy sietett a cigány, ért el egy erdőt, sehol legkisebb fa, megannyi tűlevél karmolássza, visított tőle, sírni továbbra sem sírt, a Tűhegy-erdő majdnem elpusztította, akarta akaratlan, a Sors nem engedte, a cigány életének nem itt a vége. Ahogyan bírt, úgy iramolt a cigány, ért el egy kertet, büdös virág permetezte, facsarta az orrát, megráncolta arcán a bőrt, prüszkölt tőle, sírni továbbra sem sírt, a Rothadás-kert majdnem elpusztította, akarta akaratlan, a Sors nem engedte, a cigány életének nem itt a vége.

Ahogyan bírt, úgy taposott a cigány, ért el végre egy illatos mezőt, ott kilátta a világ legkisebb odúját, vigyázott jól, tekintete észre ne vegyen lobkoronát és gyökeret, megállt az odú közelében, és kiáltott egyet-még-kettőt: – Óriásom, Óriásom!

A törpe előbújt az odvából, mosolygott, mint frissen szedett gyümölcs, örült, mint a húsvéti kalács mazsolája.

Mondott ennyit aztán: – Tudom, mért jöttél, te cigány. Fordulj vissza, át a kerten és át az erdőn, érsz hegyhez, a hegyen van két vakság, neked a baloldaliba kell bemenned, hosszan-tovább gyalogolnod a hegysötétben, ha kiérsz, szembetalálod magad gyönyörű rétes virágokkal, meg ne tévesszen, az a Halottak mezeje, azon túl a Fájdalom-hegy, Kíntündér palotája a teteje.

Mélyen meghajolt a cigány, indult visszafelé. A Rothadás-kert virágainak büdössége másodszor nem kímélte, leesett az orra. A Tűhegy-erdő halszálkás tűlevele másodszor nem kímélte, meghalt az egyik szeme. Megtalálta a fájdalom, nem sokat ért, könnye sehol, semmi. Elért a hegyhez, és a Sors rossza itt lépett közbe, a cigány összekeverte az irányt, a jobb oldali vakon ment be. Lépdelt sokáig a hegyhomályban, míg ki nem ért belőle. Előtte gyönyörű virágok, széles-hosszú rét, tele gyerekkel, játszottak, nevettek, integettek. Gondolta a cigány, feltámasztotta őket a szent Isten, mást nem is gondolt semmit. Átment a réten, ért el egy hegyig, azon állt egy fekete palota. Gondolta a cigány, a szomorúságtól befeketült a palota, mást nem is gondolt semmit. Belépett a palotába, kihúzta az ott álló tündér szeméből a szempillát, s megindult rögtön. Mielőtt még a gyerekréthez jutott volna, furcsa érzés hatalmába kerítette. Rázkódott a teste, rángatózott a lába és a karja, na nem a könnyek, a nevetés volt ennek a csinálója. Hangosan nevetett, a gyerekrét lakói mind örültek vele, boldogság volt, nagyobbfajta.

Visszament a cigány a falujába, ahol javában tartott a gyászév, feketében a ház, a kert, a hangszerek a tokban. Hát mi történik Isten szerelme, jön a ház mellől a cigány apja, látja meg, közeledik az úton a fia, vele a nevetése és Isten szerelme abba nem hagyja. A cigányok térdig könyörögnek, nem ér az semmit. Ül rajta a boldogság átka.

A cigány apjánál fejsze, hát fát hasított vele előbb, tesz, amit tesz, először a lábait vágja le a fiának, az nevet tovább, utána a kezeit, nevet tovább az, végül a mellkasába vág erősen. Utolsónak a fej kerül a porba le, csattan bele, mint ünnepi taps, csattan a por belébe, mint a megbolondult nevetés húsa.

A halott cigány nevetésétől a mai napig hangos az utca, köztudottan eltemették vagy negyven éve szegényt, köztudottan vagy negyven éve abban az utcában nem nevetett senki.

Tudható jól, a cigány a Boldogság-hegyen álló Örömtündér fekete palotájába ért, könnyek helyett beletette magába a nevetést.

Történt, ami történt.

Hiszitek, nem hiszitek, megtörtént!