Egyedül nekünk sem megy

Ma küzdünk a koronavírus ellen, mindannyian fegyelmezettebben, átgondoltabban élünk, sokan teszünk azért, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel éljük túl ezt az időszakot. Ma még nem tudjuk, meddig. A ma nehézségeit a jövő kutatása teszi elviselhetővé: tudjuk, hogy így vagy úgy, de egyszer vége lesz ennek a krízisnek. De nagyon nem mindegy, hogy mikor és hogyan.

Nem mindegy, milyen országban ébredünk fel a koronavírus tombolása után. Lesz-e munkahelyünk? Lesz-e mit ennünk? Lesz-e pénzünk az oktatásra, gondoskodásra, a kultúrára? Ezekre a kérdésekre kell jó választ adnunk politikusként, tudva azt, hogy a következő generációk aszerint fognak minket megítélni, hogy most mit lépünk. Ma nemcsak az időseinket kell megvédenünk, hanem az unokáinkat, a dédunokáinkat is.

Aki ebben a helyzetben minimálisra csökkenti a kommunikációt, az együttműködést és együttgondolkodást, az ezzel nincs tisztában. Az nem hosszútávra tervez.

Szinte közhely, hogy bár a koronavírus-járvány nem egy gazdasági szektorból érkező krízis, mégis olyan következményekkel jár, mely teljes gazdaságpolitikai újratervezést kíván. Az újratervezés pedig konszenzust, éppen azért, hogy amit az egyik kormány elkezd, azt a másik majd jó szívvel tudja folytatni, hiszen egy ország így tud az egyről a kettőre lépni. Ma Magyarországon nincs konszenzus, mert a feltétlenül szükséges gazdaságpolitikai konszenzus helyett a jogrendszer lebontása, a társadalmi egyenlőtlenségek fokozása, az önkormányzatiság kiüresítése a kormányzati teljesítmény következménye. Az orbáni gazdasági modell eredménye az, hogy nagyobb a munkavállalói kiszolgáltatottság, mint valaha, és milliók napi „élménye” az, hogy csak az tud előre jutni, aki jól „helyezkedik”.

Hazánkban a krízist mélyíti az is, hogy számos válságkezelő mintaország gyakorlatával szemben a magyar kormány – követhetetlen ütemben – forrást és jogosítványokat von el az önkormányzatoktól. Orbánék bizonytalan finanszírozási tervei ezért a válságkezelés kívánatos és optimális módját is megnehezítik.

Minden válság arra figyelmeztet, hogy a növekedésnek vannak korlátai, ára és egyfajta egyoldalúsága. Egyoldalúságot írok, de nevezhetném igazságtalanságnak is, hiszen az utóbbi évtizedek globális folyamataiból nem mindenki részesülhetett, az egyenlőtlenségek növekedését nem tudták eltakarni a technológiai fejlesztések napi forradalmai. A technológiai fejlődés során olyan kockázatokat termel az emberiség, amelyeknek következményei csak később látszanak, és leginkább nem is ott, ahol azokat termelték. Erről szól például a klímaválság.

A koronavírus-járvány viszont olyan kockázatközösségeket „teremtett”, melyek azonnal jöttek létre, és komplex megoldásokat kívánnak. Ma a társadalmi integráció a tét, nemcsak önkormányzati, hanem globális szinten is. A ma és a holnap legfontosabb üzenete, hogy „egyedül nem megy”.

Nem fog menni, ha megint a legveszélyeztetettebb társadalmi csoportokkal fizettetik meg a kialakuló válság árát, és az, aki a 100 leggazdagabb listájára rohamtempóba került fel Felcsútról, nem veszi ki részét a válságkezelésből. Ma nem a a vagyonosokat, hanem a valódi munkavállalókat és az őket valóban foglalkoztató cégeket kell megvédeni.

Ezért kezdtük a DK 20 pontos gazdasági és szociális válságkezelő javaslatcsomagját azzal, hogy a legsürgetőbb feladat a munkahelyek megmentése, a kieső bérek és jövedelmek pótlása.

Elengedhetetlen az is, hogy az állami és önkormányzati közszolgálatban, intézményekben, valamint a köztulajdonban lévő cégekben dolgozók a teljes alapbérüket megkapják. A munkavállalók védelme nélkül a gazdaság újraindítása nem lehetséges. Ma Magyarországon az emberek többségének ugyanis nincsen megtakarítása, az államnak a válság idején át kellene vállalnia a bajba került szektorokban a bér jelentős részét.

Orbán hétfői „nagy” bejelentése után azt látjuk, hogy a kormány nem költ munkahelyvédelemre. Aki teljes munkaidőben dolgozik vagy dolgozott, de már elbocsátották, semmilyen bértámogatást nem kap az államtól. A nyugdíjasok egyetlen forintot nem kapnak idén, egy gazdasági és szociális válság kellős közepén, amikor is a fellegekben járnak az élelmiszerárak. A beígért 13. havi (helyesebben inkább 53. heti) nyugdíj így olyan, mintha valakinek, akinek ég a háza, azt mondanák, hogy majd jövőre kijön a tűzoltó. Életüket végigdolgozó, tisztességes idős emberek fognak tönkremenni. A magyar vállalkozások szintén nem kapnak semmit, csak eladósíthatják magukat, ezt kínálja a kormány a hitelekkel, mert támogatást nem ad. Egy elhúzódó, embertelen gazdasági és szociális válság orbáni ütemterve.

Ez a csomag egyedül hagyja a magyarokat. Pedig tudjuk, megtanultuk az elmúlt hetekben, “egyedül nem megy”.

Egyedül hagyja az önkormányzatokat, csak előtte még igyekszik elvenni az élethez szükséges erőforrásaikat is, miközben az önkormányzatok felelőssége, feladatai és kötelezettségei jelentősen megnőttek a járványveszély idején. És az újraépítésben is kulcsszerepet kellene játszaniuk – ha akkor még lesz működő önkormányzatiság.

Kormányzati forráselvonás nélkül is heroikus erőfeszítést igényel megfelelni a lakosság elvárásainak, de pénz nélkül, gúzsba kötve, ez lehetetlen. Pedig az önkormányzatok vannak a legközelebb az emberekhez, tőlünk várják a mindennapok megszervezését, a konkrét, azonnali segítséget a bajban. Legyen ez egy tál étel, gyógyszervásárlás és házhoz szállítás, vagy bölcsődei, óvodai ügyelet megszervezése. Ezért mindannyiunk érdeke, hogy jól működjenek az önkormányzatok Magyarországon.

Mi kell ehhez?

Az, hogy a kormányzat a tavalyi év átlagával biztosítsa az önkormányzatok normatív finanszírozását, hogy a veszély elmúltával újra kinyithassanak a bölcsődék, óvodák, nyugdíjasklubok.

Az, hogy ne vonja el a kormány a gépjárműadó önkormányzati hányadát, és a fizetős parkolás eltörlése után kiesett bevételeket pótolja vissza az önkormányzatok számára. Ezek nélkül nincs segítség a rászorulóknak, nincsenek tiszta utcák, gondozott parkok, játszóterek.

Az, hogy az egészségügyi törvénynek megfelelően a kormányzat szerelje fel a háziorvosokat és a szakrendelőket a védekezéshez szükséges eszközökkel.

Az, hogy a szociális ellátórendszer számára is biztosítsa az állam a szükséges védőeszközöket.

Az, hogy elengedje a szolidaritási hozzájárulás megfizetését az erre kötelezett önkormányzatok esetében.

Az, hogy haladéktalanul dolgozzon ki és vezessen be egy egységes, állami finanszírozású szociális kedvezményrendszert.

Az, hogy azonnali támogatást adjon az önkormányzatok részére vészhelyzetben alkalmazott védőeszközök (orvosi maszk, gumikesztyű, fertőtlenítőszerek, vírusteszt) vásárlására a lakosság számára.

Az, hogy az önkormányzatok által fenntartott óvodák és bölcsődék dolgozói ne szenvedjenek most semmiféle anyagi hátrányt az intézménybezárások miatt, azaz kapják meg változatlan formában és összegben az ágazati bérpótlékokat.

Minden válság egyben lehetőség is. Lehetőség arra, hogy jó utat válasszunk, hogy megerősítsük a szolidaritás hálóját. Ma ehhez és a fentieket illetően az Orbán-kormány kezében a döntés: sűrűbbre szövi a szociális hálót, vagy továbbra is szélesedő lyukakban gondolkodik? Budapest és az ország önkormányzatai számítanak a mindenkori kormányra, és készen is állnak feladataik teljesítésére. De ezt nem csak nekik és az állampolgárok kell akarniuk. Egy társadalomban gondolkodó államnak most igazán elemi érdeke a helyi közösségek megerősítése. Nincs alternatívája a szolidaritásnak.

A szerző humán területekért felelős főpolgármesterhelyettes, a Demokratikus Koalíció alelnöke