Tovább északnak! – Interjú Ferencz Mónikával

A különösen sikeres debütálás, a Hátam mögött dél című verseskönyv után még kísérletezőbbre ígéri Ferencz Mónika készülő új kötetét. A költőt a klímatudatosságról, a műfordításról és a lehetséges alkotói stratégiákról is kérdeztük.

A tavaly augusztus végén alakult platform, a Művészek a klímatudatosságért tevékenységében aktívan részt vesz. Mióta foglalkoztatja, miért tartja fontosnak az ügyet?

Engem is utolért tavaly a klímaszorongás, és nagyon örültem, amikor a platform alapítói, Áfra János és Závada Péter megkerestek a projekttel. Már egészen kiskoromtól próbáltak arra nevelni az iskolában és otthon is, hogy ne hagyjam feleslegesen égve a lámpát, ne folyassam a vizet, és ha lehet, szelektíven gyűjtsem a szemetet. Amikor általános iskolában elkezdtem írni, az első verseim általában az elengedésről és a környezetvédelemről szóltak. Ezeket ma már nem mutatnám meg senkinek, mivel kicsit röhejes visszaolvasni, ahogy 12-14 évesen amiatt dühöngök, hogy milyen nagyra tartják magukat az emberek a természettel szemben, de ha puszta kézzel kéne a természet viszontagságain átverekedniük magukat vagy akárcsak szembetalálkoznának fegyvertelenül egy náluk nagyobb élőlénnyel, amit a táplálékláncban maguk alá sorolnak, mennyire megijednének a természet igazi erejétől. Ám valami hasonló düh és értetlenség van most is bennem: a vers, amit a Művészek a klímatudatosságért felolvasásra vittem, a brazil fotóriporter Sebastião Salgado munkájára épít. A Műcsarnokban megrendezett kiállításán, az esőerdőkben élő törzseket szerepeltető képeit szemlélve megint rám zuhant, hogy milyen dühítő, hogy hajlamosak vagyunk többnek gondolni magunkat a természetnél. Feltalálunk eszközöket, amikkel leigázhatjuk és kizsákmányolhatjuk úgy-ahogy egymást is. A törzsek pedig, amelyek szimbiózisban élnek a környezetükkel, és lehet, nincs fogalmuk se az internetről, se a kapitalizmusról, annyit érzékelnek csak, hogy eltűnik az otthonuk.

A Hátam mögött dél című kötetét különösen nagy kritikai visszhang kísérte, újabb kiadást is megélt, tavaly októberben pedig önnek ítélték a Szépírók Társaságának Junior-díját. Miben erősítették meg, netán mivel terhelték meg ezek a sikerek?

Minden kis, kötetre érkező visszhangnak tudok örülni, legyen ez egy kritika vagy egy Facebook-üzenet, akár negatív, akár pozitív. Még most is furcsa néha belegondolni, hova kerültek a kötetek a boltokból, milyen polcokra, milyen házakba. Főleg akkor lepődöm meg, ha nem a közeli környezetemből valakihez. Az első kötet írása közben sokszor elöntött az érzés, hogy lehet, teljesen fölöslegesen aggódom és dolgozom ennyit a köteten, amikor valószínűleg a családtagok, a barátok veszik majd meg, és a szakmai közeg egy része, de még ők sem biztos, hogy kinyitják és végigolvassák. Érdekes, hogy a második kötet írása közben ugyanez a gondolat már inkább kísérletezővé tesz, mintsem lemondóvá.

Második kötetének megírására, összeállítására 2019-ben elnyerte a Móricz Zsigmond Ösztöndíjat. Több vers már meg is jelent, fel is olvasott néhányat. Mikor lesz belőlük könyv, és eleve koncepciózus kötetben gondolkodik versírás közben?

A kötet hamarosan elkészül. Nem sietek vele. Egy nagy szövegben gondolkozom jelenleg, amiből majd egyetlen kötet lesz, ha összeáll, de egyelőre csak magára a szövegre próbálok koncentrálni, nem arra, hogy mi lesz belőle, ha kikerül a Microsoft Word szorításából.

Megy tovább „északnak”?

Bizonyos értelemben igen, mármint a kötet írásakor már az is bennem volt, hogy a Dél ciklusba még jobban belefértek a múltból maradt versek, az Észak ciklus viszont kísérletezőbb volt és sok szempontból megfontoltabb. Ezt az irányt folytatom. Na meg továbbra is közel áll hozzám az északi világ, tehát ezt a verseimből sem tudom hirtelen kiirtani, viszont az új kötet merőben más lesz, mint amilyen az első volt.

Újabb hatások tekintetében kiket említene?

Nagyon sok külföldi lírát olvasok, az utóbbi időben többet is, mint hazait. Főként a svéd, finn és a francia költészet vonz, viszont sokáig éreztem, hogy ami ezekben a versekben annyira megfog, ahhoz nehéz talajt találni itthon. Egyszerűen nincs hagyománya – illetve részben igen, hiszen ott van Kassák, Nemes Nagy Ágnes. Nagy László, Juhász Ferenc vagy akár Pardi Anna, mégis, mintha ezek a korszakok teljesen eltűntek volna az irodalmi gondolkodásunkból. Eleve meglepő számomra, hogy a legtöbb kritikában a mai napig magyar szerzőkhöz viszonyítanak verseket, például engem is többször hasonlítottak olyan magyar alkotókhoz, akiknek az életművében nem merültem el annyira mélyen, mint mondjuk például Lunkvistéban vagy Deguyéban. Azt érzem, itthon sokszor olyan határokat feszegetnek éppen emiatt a kortárs, kísérletezni szerető vagy csak új hangokat találó költők, amiket külföldön már régen megléptek.

Maradjunk is a világlíránál: még 2016-ban Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat kapott Richard Siken amerikai költő Crush című kötetének fordítására. A kötettel nem találkoztam azóta sem.

A kötetet lefordítottam, sőt még volt is pár levélváltásunk a költővel, hogy amint találok kiadót, tartunk egy Skype-beszélgetést, ahol megmutatja, milyen elvek szerint, hogyan szerkeszti a verseit, hogy én is ezek mentén haladhassak tovább. Viszont Magyarországon nehéz kiadót találni egy amerikai költő kötetéhez, mert elég magas jogdíjat kérnek érte.

Maria Wine, Bruno K. Öijer, Juana Adcock, Olga Broumas, Adrienne Rich – csak pár költő, akiktől verseket fordított. Ám ők szélesebb körben itthon nem túl ismertek. Mi alapján választ?

Azokat fordítom, akiknek a versei valamiért megfognak vagy közel állnak valakihez, akinek szeretem a verseit. Kicsit olyan ez, mint a filmeknél. Az ember lát egy filmet, ami nagyon tetszik neki, ezért megnézi a rendező vagy a színész többi filmjeit, és aztán így tovább, rendezőről színészre és fordítva. Külön fontosnak tartom egyébként, hogy női költők szövegeivel is foglalkozzak, például a Labrisz egyesületnek fordítottam egy ideig.

A kultúra hazai átalakítási folyamatai közepette milyen „stratégia” mellett alkot?

Amikor még csak elkezdtem írni és irodalomtörténész vagy irodalomtanár szerettem volna lenni, hajlamos voltam az irodalmat és az irodalmi életet nagyobb pátosszal kezelni, mint amilyen valójában. Ez azóta elmúlt, bár az irodalom még mindig meghatározó a számomra, de egyre inkább azt érzem, hogy visszatalálok ahhoz az írásmódhoz, amikor még elképzelhetetlen volt, hogy ha megírok valamit, az később egy folyóiratban végzi és esetleg többen elolvassák. Ez nem csak a kultúra hazai átalakítási folyamatának köszönhető, de valahogy közvetve vagy közvetlenül mégis mindent ide vezetünk vissza. Tehát, ha teszem azt, holnaptól nem jelenne meg egyetlen kulturális folyóirat vagy verseskötet sem, valószínűleg ugyanígy és ugyanannyit írnék, ahogy és amennyit most. Nem tudom, ezt lehet-e stratégiának nevezni, és ha igen, akkor van-e más stratégia.