kedd
Amikor éppen a föltámadást gyakoroltuk
néhány levél a földre hullott egyébként se kellett
volna hogy fönt legyenek
egy téli ágon az elszáradt őszi falevelek
a szelet nem lehetett orkánhoz hasonlítani
csak bennünk pusztít amikor nem fúj súlytalanul
állunk ketten vagy egyszáz kiló direkt nem mértük meg
valaki megkérdezte hány kilós egy fa nem tudni
a gyökereket is beleszámolta-e vagy csak a törzset
a kopasz ágakat minket a hársfa sárga virága sokkal jobban érdekelt
nem a színe az illata miatt vagy az a bodza néha
elbódít valakinek a tea jutott eszébe róla és bőrünkön
érződött forrósága valaki a kiskanálra gondolt amivel
meg szokta kavarni mi a fém koccanására a szájra
hogy hány cukorral issza magát a csók halálvágya
a keddekre úgy általában amikor nem esik
hány óránk maradt estig a légellenállásra amiért nem
merevedtek meg az esőcseppek az istenes égben
mint egy szivárványos buborék amiben kipukkaszthatnánk
egymást is a tükörképed szürke felhőtölcsérekre az ablakokra
otthon melyeken mégis megtapadtak egyetlen kövér cseppre
hogy úgy pattan el mint az özönvíz miniatűrje.
női napozó
ülök az éjszaka alatt és fázom
sárga fény olvad el a látóhatáron
mintha örökbe fogadnám a magasságot
csillagok ezüstje takarja néhány vonásom
nincs is másom amibe arcom belemárthatom
az ég alatt ez az éjszaka
mint egy holdsugaras női napozó
az esték elhagyott teraszán fekszem
hogy a nap vasaljon vállaimra
hófehér patkót mint nyáron
legombolni ezt a végtelen
megsemmisülést
mielőtt elalszom.
