Murányi Zita: női napozó (versek)

kedd

Amikor éppen a föltámadást gyakoroltuk

néhány levél a földre hullott egyébként se kellett

volna hogy fönt legyenek

egy téli ágon az elszáradt őszi falevelek

a szelet nem lehetett orkánhoz hasonlítani

csak bennünk pusztít amikor nem fúj súlytalanul

állunk ketten vagy egyszáz kiló direkt nem mértük meg

valaki megkérdezte hány kilós egy fa nem tudni

a gyökereket is beleszámolta-e vagy csak a törzset

a kopasz ágakat minket a hársfa sárga virága sokkal jobban érdekelt

nem a színe az illata miatt vagy az a bodza néha

elbódít valakinek a tea jutott eszébe róla és bőrünkön

érződött forrósága valaki a kiskanálra gondolt amivel

meg szokta kavarni mi a fém koccanására a szájra

hogy hány cukorral issza magát a csók halálvágya

a keddekre úgy általában amikor nem esik

hány óránk maradt estig a légellenállásra amiért nem

merevedtek meg az esőcseppek az istenes égben

mint egy szivárványos buborék amiben kipukkaszthatnánk

egymást is a tükörképed szürke felhőtölcsérekre az ablakokra

otthon melyeken mégis megtapadtak egyetlen kövér cseppre

hogy úgy pattan el mint az özönvíz miniatűrje.

női napozó

ülök az éjszaka alatt és fázom

sárga fény olvad el a látóhatáron

mintha örökbe fogadnám a magasságot

csillagok ezüstje takarja néhány vonásom

nincs is másom amibe arcom belemárthatom

az ég alatt ez az éjszaka

mint egy holdsugaras női napozó

az esték elhagyott teraszán fekszem

hogy a nap vasaljon vállaimra

hófehér patkót mint nyáron

legombolni ezt a végtelen

megsemmisülést

mielőtt elalszom.