Babiczky Tibor: Freyja könnyei (versek)

Freyja könnyei

Átkísértél az éjszakán.

Aztán reggel lett, s én árnyak

seregét okádtam elő.

Tűz lobbant, fénylő ikermagány.

És bevetetted az ágyat.

Vak voltam – látásod adtad.

Üres voltam – az álmaid.

Már látlak. Arany és vörös

ragyogásban állsz, akár a nap.

Szárad a szélben egy sárga ing.

Életvonal

Szürke fény zuhog át a szélvédőn.

Az út szalagja helyén egy régi ösvény

képe felragyog. Tél jön.

A hátsó ülésen ülsz, a vezető felőli

oldalon. Fekete szíjak tapintatos

szorítása a szív és a csípő vonalán.

Az égen, táplálékot keresve,

lesoványodott felhőcsorda vonul át.

Nézhetsz másmerre is. Figyelheted,

ahogy sorban elsuhannak a fák.

Bizonytalan értelmű szavak.

És mögöttük az érzet is bizonytalan.

Egyhelyben állnak a fák, és az autó

suhan veled. Bár föntebbről nézve

ez is csak egy feltevés. Esetleges.

Mint amikor azt mondod: „Szeretlek.”

Vagy azt: „Félek az elmúlástól.” Beszíjazva

az üres ég alá. Valahol máshol.

Insomnia

A város eltűnt az ablak elől,

láthatatlanná vált a sűrű

vízfüggöny mögött. Akár magam

számára én.

A konyhába mentem. Vizet

ittam. Egy pillanat volt.

Egy pillanat a világ közepén.

Ha el is múlt, kibírtam.

De nem volt az időhöz köze.

Csak ment, és újra szembejött,

és meg se mozdult közben.

A várakozás semmi mást

nem tárt föl előttem, csak

a puszta várakozást.

Az órára néztem. És röhögtem.

Kiröhögtem az idő

állapotát. Aztán csak néztem,

ahogy alszol. Holnapra

jobb időt mondanak.

Most szakad.