Előfizetés

Két válság, egy felelős

A Népszavának nyilatkozó Borbáth Endre politológus fején találta a szöget, amikor rámutatott: a 12 évvel ezelőtti és a jelenlegi magyarországi helyzet egyszerre hasonló és különböző. A szakértő fel is sorolta a két szituáció közötti eltéréseket. Engedtessék azonban meg nekem, hogy ezúttal ne a kardinális különbségekre helyezzem a hangsúlyt. Éppen ellenkezőleg: elsősorban Orbán Viktor bűnének tudom be, hogy mind a 2008-as pénzügyi világválság, mind pedig a koronavírus-járvány készületlenül érte hazánkat.
Borbáth jól látja, hogy a Lehman Brothers brókercég csődje által elindított világválságot más országok mellett hazánkban is megelőzte egy belföldi gazdasági krízis. Ennek okai még a Fidesz 2002-es vereségére vezethetőek vissza. Köztudott, hogy a miniszterelnöki bársonyszékhez ragaszkodó Orbán Viktor képtelen volt belenyugodni a voksolás eredményébe. Bizonyítékok bemutatása nélkül felvetette a szocialisták által elkövetett választási csalás lehetőségét, vádló szavai vagy éppen cinkos hallgatása pedig olyan utcai jeleneteket generáltak, mint az emlékezetes „Erzsébet hídi csata”. 
A legitimációs válsággal küzdő és az ország destabilizációjának rémével szembenézni kénytelen Medgyessy-kormány az indulatok lecsillapítása érdekében belevágott az úgynevezett „jóléti rendszerváltásba”. A költekezés következtében idővel elszállt az államadósság; a fiskális szigor meghonosítása hazánkban pedig Orbán pártjának ellenállásába ütközött, hiszen a lakosságot folyamatosan uszító Fidesz a kényszerű megszorításokat is saját népszerűségének növelésére használta fel. A „nemzet miniszterelnökének” határtalan önzése következtében készületlenül érte hazánkat a pénzügyi világválság, úgyszólván elsodorva a hazai baloldalt a politikai porondról. 
Orbán Viktor persze már ellenzékben jól tudta, hogy az általa vezetett politikai formáció szakmai kompetencia híján képtelen lesz a válságkezelésre. Prognosztizálható bukását azzal igyekezett megakadályozni, hogy a parlamenti váltógazdaság demokratikus tradícióját elvetve Kötcsén meghirdette a „centrális erőtér” koncepcióját. Kormányra kerülve aztán elsőként arra használta fel pártjának alkotmányozó többségét, hogy a magyar közjogi rendszert felforgassa, s ezáltal lezárjon minden utat egy lehetséges kormányváltás előtt.
Borbáth Endre szerint a járvány okozta krízisnek késleltetett lehet a hatása; rossz válságkezelés esetén előbb az ellenzék hagyományos pártjai jutnak hatalomra, majd a választók a rendszerellenes tömörülések felé mozdulnak el. Bár kérdéses, vajon az elmúlt évtizedben felelőtlenül lerohasztott hazai egészségügy képes-e megbirkózni egy tömeges epidémiával, Orbán Viktor népszerűségének egyelőre jót tett az erős vezető iránti igény feltámadása. A kormányfőnek sietnie kellett. Parlamenti szavazógépezete még azelőtt elfogadta az öreg kontinensen egyedülálló felhatalmazási törvényt, hogy a társadalom széles rétegei felismernék Orbán felelősségét ebben a válságban is.

Húsvét után – újrakezdést!

Rendhagyó volt az idei húsvétunk. A koronavírus-járvány és a közelgő válság beárnyékolta az ünnepet. Joggal várhattuk volna, hogy a köztársasági elnök vagy a miniszterelnök húsvéti üzenetei reményt adnak azoknak, akik rettegnek a válságtól, féltik szeretteik életét, megélhetését. Áder János azonban a „maradj otthon és életet mentesz” – egyébként helytálló, de ismert – szlogenen túl nem merészkedett, Orbán Viktor húsvéti üzenetét pedig mindannyian olvashattuk a Magyar Közlöny nagypénteki számaiban. Ez a miniszterelnöki üzenet nem szólt a szociális ágazatban, kereskedelemben, közszolgáltatások fenntartásában közreműködő hétköznapi hősökhöz, sem a kevés nyugdíjból élő idősekhez, sem a munkájukat már elvesztett tömegekhez, sem a kilátástalan helyzetbe került hazai mikro-, kis- és közepes vállalkozókhoz. De üzent az uniós források megcsapolásán nyerészkedő fideszes elitnek, és – a munkaidőkeret két évre emelésével, valamint a magyarosított „Kurzarbeit” szabályaival – szólt a multiknak és egyes kiemelt nagyvállalatoknak. És ahogyan az húsvétkor lenni szokott, megszólaltak a farizeusok is, akik már most elkezdték az ellenzéket és a polgármestereket felelőssé tenni a korlátlan felhatalmazással bíró kormány sikertelen válságkezeléséért. Nem tisztem megvédeni a polgármestereket, de több, mint tisztességtelen azokat hibáztatni, akik helyben erejükön felül teljesítenek a járvány megfékezéséért. Hiszen sokszor az önkormányzatok látják el fertőtlenítőszerrel, maszkokkal az állami fenntartású intézményeket, mert a kormánytól nem jön segítség. Úgyhogy hátrább az agarakkal! El fog jönni az idő, amikor értékeljük a válságot, de most újra csak azt tanácsolnám a miniszterelnöknek és „133 bátor emberének”: ne velünk foglalkozzanak, hanem a vírussal, és a válság csökkentésével! Hiszen van dolog bőven: múlt heti megbeszélésünkön arról számoltak be a szakszervezetek, hogy robbanásszerűen nő a munkanélküliség, naponta 4500-an kerülnek az utcára. Gazdasági és társadalmi katasztrófa felé haladunk, de ha Orbán ugyanúgy széttárja a kezét, ahogyan azt a tanácsadója tette – „ezzel nem tudunk mit kezdeni” –, akkor elkerülhetetlenül száguldunk a szakadék felé. Pedig korábban azt mondta, megoldja ezt a válságot, senkit nem hagy az út szélén. Arról volt szó, hogy van akcióterv, hogy minden idők legnagyobb, a GDP 18-22%-át kitevő gazdaságvédelmi csomagját állították össze, 9-10 ezer milliárd forintot fordítanak a válság kezelésére! Szeretném hinni, hogy ez nem csak blöff. Az azonban bizonyos, hogy az Orbán-tervvel elégedetlenek a szakszervezetek, a munkaadók és a független közgazdászok is. Amíg a miniszterelnök csak számokat lát, és nem látja a számokon túl az Embert, addig csak rosszabb lesz. Márpedig látni és ismerni kellene azokat az élethelyzeteket, a magyar valóságot, amely a Karmelita kolostorból talán nem látszik. Látjuk és ismerjük azt a fiatal férfit, aki kölcsönzött munkavállalóként dolgozott néhány hete egy nagyvállalatnál, és első körben leépítették. Ismerjük azt a biztonsági őrt, aki félig feketén volt foglalkoztatva, de elbocsátották, tartalékkal nem rendelkezik. Ismerjük azt a külföldről kényszerből hazatért pincért, akinek még van egy kis félretett pénze, de elhelyezkedésre néhány hónapos távon sincs esélye. Ismerjük azt a gyermekét egyedül nevelő anyát, aki most választás elé kényszerült: gyermekére vigyáz vagy dolgozik. Ismerjük azt a rendezvényszervezéssel foglalkozó kisvállalkozót, akinek a megrendelései megszűntek, és az alkalmazottainak megtartására a kormánytól nem kaphat segítséget. Mindennapos példák ezek. Velük kell szolidárisnak lenni, nekik kell esélyt adni, a válság kezelésének róluk kell szólnia, nem arról, hogyan adjunk könnyebben százmilliárdokat a miniszterelnök barátjának és vejének kastélyfelújításra és fürdőfejlesztésre. Jól hangzó szlogen a miniszterelnöktől, hogy ha munka van, minden van. De ennek inverze is igaz: ha munka nincs, akkor semmi sincs, mert a Fidesz 10 év alatt meggyengítette a szociális hálót. Márpedig most az a helyzet, hogy rengeteg, dolgozni képes és akaró ember veszíti el a megélhetését önhibáján kívül. Nem vitatom, hogy a kormány számos intézkedése csökkenti a terheiket. De a tartalékaik kimerülése után nem lesz bevétele a családnak, nem kerül étel az asztalra, nem lesz kiváltva a szükséges gyógyszer. Ha ebben a rendkívüli helyzetben a kormány nem ad rendkívüli pénzt a munkájukat vesztő tömegeknek és a bajba jutott, de még megmenthető vállalkozásoknak, akkor összeomlik a gazdaság, és emberi tragédiák sora következik be. Ennek elkerülése érdekében meg kell akadályozni a munkavállalók és családjaik anyagi ellehetetlenülését! Meg kell hosszabbítani az álláskeresési járadék időtartamát 9 hónapra, és meg kell emelni az összegét úgy, hogy az minden esetben érje el a nettó 100.000 forintot. A mostani helyzetben ezt azokra is ki kell terjeszteni, akik – akár pályakezdőként, akár külföldről hazatért dolgozóként, akár a bejelentés hiánya miatt – nem rendelkeztek az előírt biztosítási idővel, és azokra is, akik korábban kerültek az álláskeresők nyilvántartásába. Lehetővé kell tenni a 60 és 64 év közötti munkavállalók korengedményes nyugdíjba vonulását. Javítani kell a munkavállalók és családjaik szociális helyzetét! Biztosítani kell, hogy a kiskorú gyerekek szülei közül legalább az egyikük a jövedelme megtartása mellett maradhasson otthon, amennyiben nem tudja másként megoldani a felügyeletet, vagy ha a vírussal küzdő hozzátartozójukról gondoskodnak. Meg kell duplázni a családi pótlék mellett a GYES, a GYET és az anyasági támogatás összegét, mert az infláció leértékelte a juttatások értékét. Radikálisan meg kell emelni a minimálnyugdíjat, mert a kisnyugdíjasok sem maradhatnak védtelenek a válság idején. Háromhavi átlagos fogyasztásnak megfelelő összeget jóvá kell írni a lakossági gáz-, áram- és távhőszámlákon, mert az energiaárak tartós és jelentős csökkenése ezt bőven megengedi. Lehetővé kell tenni a SZÉP-kártya alszámlái közötti átcsoportosításokat, mert wellnessre most nem kell költeni, de élelemre igen. A végrehajtások felfüggesztését ki kell terjeszteni a letiltásokra is, hogy az ne veszélyeztesse az emberek létfenntartását. És be kell vezetni a hatósági árat az alapvető élelmiszerekre, a védőfelszerelésekre és a tisztítószerekre, hogy senki ne nyerészkedhessen mások szorult helyzetén. Meg kell védeni a munkavállalók egészségét, és anyagilag is el kell ismerni a veszélyhelyzet idején nyújtott teljesítményüket! Az egészségügyi szempontból kiemelten veszélyezettet munkát végző foglalkoztatottakat – egészségügyi és szociális dolgozókat, rendőröket, ügyfélkapcsolatot lebonyolító köz- és kormánytisztviselőket, postai alkalmazottakat – el kell látni megfelelő védőfelszereléssel, és az ügyfelekkel kapcsolatba kerülőknek erre az időre dupla alapbért kell biztosítani. A szociális ágazatban foglalkoztatottak részére pedig meg kell adni ezen felül az egyszeri, 500.000 forintos juttatást. A munkavállalók még megmaradt munkahelyének védelme érdekében azonnali elbocsátási moratóriumot kell hirdetni a közszférában és a nagy nyereséget elérő multinacionális vállalatoknál. A KKV-knál pedig szükséges, hogy az állami költségvetés vállalja át a bérek és járulékaik 80%-át, hiszen összességében olcsóbb a munkahelyeken tartani a munkavállalókat, mint elküldeni, kifizetni a végkielégítést, álláskeresési járadékot fizetni. Húsvét alkalmat adhat a válság kezelésének az újrakezdésére is. Ideje, hogy a kormány végre leüljön tárgyalni a munkavállalókat képviselő szakszervezetekkel, mert mindenkinek esélyt kell kapnia a válság túlélésére. (A szerző az MSZP elnöke)

Feljogosítom polgáraimat...

Az otthonmaradás, az együttműködés mellett a szolidaritás járványkorszakunk legfontosabb jelszava. Húsvét előtt az áldott és békés is hozzácsapódott a pandémiás szótárhoz. Volt is szép példa bőven, kórházaknak lángost sütőkről, ingyen fuvarozókról, arcpajzsot nyomtatókról, ablakban tapsolókról, idősotthonokba beköltöző gondozónőkről és még hosszan folytathatnánk a sort. S ez melengette a kijárási korlátozás, a munkanélküliség fenyegetésében megdermedt szíveket. Azután a felszéllel megérkezett a megosztottság, a politikai egymásra mutogatás, a vádaskodás, a vidék Budapest ellen fordítása. A közhangulat hevítésében aligha tagadható módon a kormány is tevékeny részt vállalt. A fővárosi Pesti úti idősotthonban elharapózó járvány okán tett kormánypárti megnyilatkozások célja alig titkoltan politikai előnyszerzés, Budapest ellenzéki vezetésének lejáratása. De ez legalább egy tisztán politikai játszma, még ha elegánsnak semmiképpen sem nevezhető. Ennél sokkal komorabb történet a húsvéti kijárási korlátozás helyi szigorításának megvalósítása. Orbán Viktor hosszas mérlegelés után egyszerűen az önkormányzatok közé dobta a gyeplőt. A gazdasági megszorítások, a járványhelyzet okán sűrűsödő feszültség szelepet kapott. Áramlik is ki az indulat nagy erővel. A Balaton parti települések polgármesterei már korábban háborogtak azon, hogy a pestiek ellepik a városaikat és behurcolják a vírust. A kórushoz később más, a turistákból (köztük a pestiekből is) korábban szép pénzt szakító települések is csatlakoztak. Az áldott Húsvét előtt, amelynek idejére Áder János köztársasági elnök a hosszú néma csend utáni megszólalásában a türelem fontosságáról beszélt, a helyi önkormányzatok a kormányfő által biztosított szigorítási lehetőséggel élve meghökkentő hevességgel zárták karanténba magukat. Eltorlaszolták a településre vezető utat, lezárták a parkolókat, rendőröket küldenek az egymástól alapkörben is méterekre üldögélő horgászokra, bezáratnak minden boltot, fagyizót, amit eddig nem. Miközben az igazolt fertőzöttek száma az országban szombat reggel 1310. De tudjuk, a járvány bármikor berobbanhat. Ahol szűrnek – mint például a Pesti úti idősotthonban –, már be is robbant. S talán sokkal nagyobbak lennének a számok másutt is, ha tömegesen tesztelnék a lakosságot, vagy legalább az időseket, vagy a krónikus betegségben szenvedőket. De erről továbbra sincs szó. Csak arról, hogy maradjunk otthon. Még a parkba se menjünk ki. Legfeljebb a környező utcákon köröztessük a gyereket a kismotorral, a nagyobbak meg cseteljenek, ha már egyszer az internet gyermekei. S mégis. Van valami mélyen elkeserítő abban, ha egy Budapest környéki település polgármestere „minden ingatlantulajdonost feljogosít arra, hogy akadályozza a saját ingatlanjaik előtti parkolási lehetőséget az esetleges turistaforgalom előtt”. Csak egy kicsit kell tovább gondolni ezt a felszólítást, és máris nagyon sötét erdőbe jutunk. Még jó, hogy nálunk nem lehet éles lőfegyvert vásárolni. Hol van ez attól, hogy az olasz társasház egyetlen kutyáját körbe adják, hogy a kijárási tilalom alatt is mindenki ki tudjon menni legalább egy órára a levegőre. Hol van ez attól, hogy megértsük annak a családanyának a végtelen szomorúságát, aki a vírus elől vidéki nyaralójába menekíti három gyermekét, de a helyi kisboltban hosszan álldogál a pult előtt üres szatyrát gyűrögetve, mert előbb látványosan a helyieket szolgálják ki. Van valami fájón ismerős abban a hevességben, ahogy a települési önkormányzatokon néhány nap alatt felülkerekedett a kirekesztés, a mások, a kívülről érkezők hibáztatása. Valami gyomortáji szorítás, ahogy megfelelünk egy felsőbb utasításnak. Ahogy mindennél fontosabbá válik a túlélés.