Előfizetés

Elszámolták

Nem jön ki a matek. Elnézést, tisztában vagyunk vele, hogy emberi sorsokról, mi több, életekről van szó – nem mi csináltunk orvosi helyett katonai/logisztikai/matematikai kérdést belőle; nem mi bíztuk doktorok helyett minisztériumi tanácsadókra és Kásler-féle vajákosokra, hanem a kormány. De az átminősítés megtörtént, akik ellene szóltak, repülnek – miközben az intézkedések legnyilvánvalóbb ellentmondásaira nemhogy válasz, de még válaszkísérlet sincs. 
Nézzük akkor a számokat. A 60 milliós Olaszországban, ahol a térségünkben a legsúlyosabb volt a járvány (és épp most vannak túl a csúcson), jelenleg 3200 kórházi kezelésre szoruló súlyos esetet tartanak nyilván. A 47 milliós Spanyolországban, ahol valamivel hátrébb tartanak, és bevallottan félrekezelték a védekezést, 7300-at. A 330 milliós USA-ban 13400-at. Egyszerűen nincs olyan számítás, ami alátámasztaná, hogy a szűken tízmilliós Magyarországon, ahol a publikált adatok szerint összesen 1600 fertőzött van, 36 ezer (!) kórházi ágyat kelljen felszabadítani a majdani koronavírusosoknak, szó szerint bármi áron. Azaz utolsó stádiumos rákosokat, magatehetetlen szélütötteket, rehabilitációra váró amputáltakat és gerincsérülteket, ön- és közveszélyes pszichiátriai kezelteket hazazsuppolva. 
Ezt rajtunk kívül sehol Európában nem csinálják, valószínűleg nem véletlenül. Ugyanúgy egyébként, ahogy az önkormányzatok megsarcolást sem. A két lépés ráadásul össze is függ, hiszen a kórházakból kiebrudalt páciensekből otthoni ellátottak lesznek, utóbbiak istápolása viszont önkormányzati feladat – oldják meg a települések pénz nélkül?
Keressük a jóhiszemű, vagy legalább a racionális magyarázatot, egyelőre hiába. Vagy olyan számok alapján döntenek, amelyeket titkolnak előlünk, vagy értelmetlen az egész. Ha van harmadik lehetőség is, ideje lenne előállni vele.

Minek is?

Az érettségi olyasmi, mint a brit monarchia: gyakorlati jelentősége nincs, de egyszerűen megszoktuk, hogy létezik. Igaz, a királynő legalább megnyugtató és szép dolgokat mond, ha nagy a baj – az érettségi viszont csak a macerának van.
Nem mondom, úgy száz évvel ezelőtt volt tétje a nagy vizsgának. Aki letette, az mindenfajta hivatalra érdemes polgárrá, úgymond nadrágos emberré vált, aki pedig nem jutott el idáig, az iparosként kereshette a kenyerét. Mindez azonban a kilencvenes években végképp értelmét vesztette. A mai élet még akkor is jóval könnyebben formálható, sokkal többféle utat, érvényesülési és korrekciós lehetőséget kínál a fiataloknak, ha az Orbán-kormány tíz éve azon iparkodik, hogy lehegessze a felsőoktatásba vezető, korábban jóval szélesebb ösvényeket.
Az érettségi mint műfaj azért létezik még egyáltalán, mert valahány NAT-tal ezelőtt az oktatásirányítás kitalálta, hogy a középfokú vizsga adjon keretet a szép tradíciónak, a felsőfokú pedig legyen belépő a felsőoktatásba. Más kérdés, hogy az egyetemi lobbi a – jobbára fizetős – diákok elvesztése miatti félelmében ezt az elvet gyorsan kaotikusra lazította, de a lényeg mégiscsak az, hogy ma, a vírus szorításában is két teljesen különböző dologról beszélünk. Az egyik az, hogy aki elvégzi a középiskolát, annak legyen erről egy végbizonyítványa, amely tanúsítja, hogy megtanulta, amit meg kell; a másik, hogy aki tovább lépne, annak felkészültségét valami módon bírálják el a felsőoktatási intézmények.
Fölösleges volt tehát azon izmozni, csak írásban vagy csak szóban, vagy halasztva történjék-e az érettségi. Aki elvégezte az iskolát, annak elég, ha erről papírt kap. Ellenben már hetek óta azon kéne mindenkinek gondolkodnia, hogy miként lehet úgy megszervezni az egyetemi belépőt, hogy az igazságos, minden érintettnek megfelelő legyen. Ne mondja erre senki, hogy ugyan már, az utolsó pillanatban?! Elvégre nincs fél éve, hogy eltörölték a felvételihez kötelező nyelvvizsgát; a felkészülésben pedig, kényszerből bár, de egy hétvége alatt mindenki átállt a digitális oktatásra.

Ország az út szélén

Na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét – ugrik be Erdős Virág verse, olvasva, hogy naponta immár négy és félezren veszítik el munkájukat, s tízezrek gondolkodnak Bródy Jánoshoz hasonlóan: ne várd a májust! 
A koronavírus-járvány alapjaiban rengette meg a világgazdaságot, s az amplitúdók romba döntötték egyes magyar szektorok habarcs nélküli légvárait. Az ország első embere ugyan már szűk évtizede kijelentette, nem hagynak senkit az út szélén, ám konjunktúrában könnyű ígérni, igazából válságban ismerszik meg egy rendszer gondolkodása. S a NER, mely hatalomra kerülése óta minden központosítását és jogfosztását a gondoskodó állam képével próbálta álcázni, alig több mint egy hónap alatt megmutatta a valódi arcát. A nagy csinnadrattával bejelentett gazdasági intézkedésekről hamar kiderült, azok nem az átlagember, hanem a holdudvar számára jelentenek mentőövet: szálloda- és kikötőépítésre akadnak százmilliárdok a cihában, az álláskeresési támogatás idejének meghosszabbítására viszont keret híján nemet mondtak. Így viszont jelenleg a munkahelyek megmaradása leginkább a vállalati és cégvezetők hozzáállásán múlik. Csakhogy, főleg a mikro- és kisvállalkozásoknál véges a büdzsé, s hiába ajánlotta fel márciusban valaki, hogy fél- vagy kétharmadbérért állásban tartja alkalmazottjait, ha bevétel híján néhány hónap múlva már képtelen fizetni. 
Annyi ember megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni, világított rá a hatalom ars poeticájára a rendszerbe simuló iparkamarai elnök, aki cinizmusban sem akart elmaradni főnökeitől, így megjegyezte: aki szakács volt, az most elmehetne péknek. A forradalmi ötlet alapján a fodrász meg benzinkutasnak, az úszóedző váltókezelőnek, a recepciós postásnak, a színész csomagfutárnak. 
Persze a kormányfő ígéretet tett, annyi munkahelyet hoznak lére, amennyit a vírus tönkretesz, igaz, konkrét határidő, így számonkérési lehetőség nélkül. Ahogyan a speciális magyar bértámogatásról is kiderült, éppenséggel azon tízezrek számára elérhetetlen, akik minden bevételüket elveszítették. Róluk egyelőre senki sem gondoskodik, csak rubrikák a statisztikai táblázatokban, a sorsuknál sokkal fontosabbnak tűnt gyorsan 24 hónaposra bővíteni a munkaidőkeretet – amit a válság múltával a munkavállalók kifacsarásával fenyeget –, illetve kiebrudalni a közszférából a kulturális területen dolgozókat. Természetesen szigorúan segítő szándékkal, hiszen a közalkalmazotti státusz elvétele lehetővé teszi az érintettek jobb anyagi elismerését, a kulturális közszolgáltatások kiszélesítését, és ezt a megoldást követeli a XXI. század is. 
Igaz, jó darabig úgy volt, egy a hatalom kreálta intézet megmaradhat a biztonságot nyújtó karámon belül, nagyjából azzal az indoklással, hogy mert csak, őket másként szeretjük. Ami vagy azt jelenti, a „közeli” kutatóknak jó a múlt században, vagy csak megint megpróbáltak hülyének nézni mindenkit. Akárhogy is: in NER veritas…