Kiss Noémi: Réce Anna, 1951

Publikálás dátuma
2020.04.18. 13:05

Törvényes gyermekem, Bakk Teréz június 1-jén történt elhalálozása tárgyában ma itt önként megjelentem. Magamat a rendőrségi bejelentőmmel igazoltam. 1945. augusztus 1. óta élek közös háztartásban Bakk Györggyel, kitől idáig három élő gyermekem született, a legutóbbi Bakk Teréz. Június 1-jén 14 óra 30 perckor megszoptattam Teréz nevű gyermekemet, mely alkalommal tizenöt percig szopott. Majd tisztába tettem és a szobában az ágyra helyeztem el bepólyált állapotban. Ezen helyzetében a gyermek kb. 15 órakor minden különösebb észrevétel nélkül elaludt. Később a nagyobbik gyermekemmel, a kétéves Györggyel eltávoztam az orvoshoz. Távozásom előtt megnéztem a szobában lévő gyermekemet. Láttam, hogy nyugodtan alszik. Így azzal a gondolattal mentem el otthonról, hogy csak nem ébred fel addig, míg vissza nem érkezem. Távozásom időpontjában közöltem a tőszomszédságban lakó özv. László Istvánnéval, hogy orvoshoz megyek, és a kislányt bent hagytam a szobában. Arra nem kértem meg, hogy nézzen be hozzá. 17 órakor értem vissza a fenti cím alatti lakhelyemre. A ház lakóitól értesültem, hogy kisleányomnak baja történt. A lakásba érve a gyermekemet a szobában az ágyon, a pólyából félig kicsúszott állapotban, jobb oldalára fekve találtam. Mivel a gyermek még kissé meleg volt, azonnal felkaptam és átvittem a Rókus kórházba. Ahol azonban már csak a beállott halált állapították meg. Így a gyermeket minden kezelés nélkül átszállították a Törvényszéki Orvostani Intézet halottasházába. Előadom, hogy Teréz nevű gyermekem ez ideig semmilyen betegségben nem szenvedett. Orvosi kezelés alatt betegség miatt nem állott. Csupán a körzeti csecsemővédő intézetbe jártam bemutatni, ahol legutóbb 1951. V. 19-én voltam. Az általam felmutatott ellenőrző könyvecske is igazolja. Megjegyezni kívánom, hogy Terézt más alkalommal is otthon szoktam hagyni, mivel a legnagyobbik gyermekem 4 éves, óvodába jár. A másik 2 éves, de beteges, az egyik lábára biceg. Ezen alkalommal is Teréz nevű gyermekemet azért kellett otthon hagynom, mert én magam is krónikus szívbeteg vagyok, nem tudtam elvinni magammal. Gyermekem törvényszéki orvostani boncolása ellen kifogást nem emelek. Temetéséről gondoskodom. Réce Anna alkalmi munkás Özvegy László Istvánné, Gyulai Pál utca 11.: 1951. június 1-én, du. 15 óra 30 perckor a szomszédomban lakó Réce Anna beszólt hozzám, hogy elmegy a nagyobbik gyermekével az orvoshoz. Azonban a kisebbik talán nem fog felébredni, míg vissza nem jön. Ekkor én azt válaszoltam neki, reméljük, hogy nem fog sírni. Ezt követően, mivel én máskor is, ha el szokott menni Réce Anna és a gyermeket otthon hagyta, be szoktam nézni a gyermekhez, hogy mit csinál. Így mivel kissé tovább maradt el, hallgatóztam az ablaknál. Teljes csönd volt. Később ismét hallgatóztam. Mivel még mindig csöndet tapasztaltam, így arra gondoltam, megnézem a gyermeket és megkerestem a lakás kulcsát, amit az ajtónál szoktak elhelyezni. Megtaláltam, bementem a lakásba, kb. 17 óra 10 perckor. A gyermeket az egy szoba-konyhából álló lakás szobájában a bejárati ajtótól balra lévő ágyon, a dunyha tetején pólyában, abból félig kimászva, arcra borulva találtam. Mire a gyermeket megfordítottam, akkor láttam, hogy a gyermek halott. Orrából, mindkét orrlyukból kis csíkban vér folyt ki, valamint a szájából habos nyáladék. Ezt követően azonnal kiszaladtam a lakásból és szóltam a házfelügyelőnek és a többi szomszédaimnak, akik a lakásba jőve megállapították, hogy a gyermek ismeretlen körülmények következtében meghalt. Ezt követően azonnal értesítettük a mentőket, akik azonban közölték, hogy rögtön nem tudnak kijönni. Így mivel a gyermek még kissé meleg volt, azt az időközben megérkező Anyja becsomagolta és bevitte a Rókus kórházba. Ott már csak a beállott halálát állapították meg. Megjegyezni kívánom, hogy a kórházban az orvos azt mondotta, hogy a gyermek rángógörcsöt kapott és annak következtében halt meg. Továbbá tudomásom szerint Réce Anna krónikus szívbajban szenved. Az elhalt gyermek is igen gyenge természetű volt, mely miatt az Anyja több esetben panaszkodott is, hogy nem tudja, mi van a gyerekkel, de nem akar szopni, annak ellenére, hogy orvoshoz is elvitte már. Egyebet előadni nem tudok és nem is kívánok. Réce Anna elítélt fogolydossziéját 2020. január 10-én emelik ki kérésemre a Fővárosi Levéltárban. Megérkezik az olvasóba január 13-án. A leletet a nagyapám jegyzi, aki akkor orvos szakértőként dolgozott. Sárga, dohányos papír, sok az elgépelés. Hajszálak. Lelet: A fent megjelölt kórház felvételi irodájában kockás mintájú flanelkendőbe takarva fekszik az ingben és hálórékliben felöltözött 3 és fél hónapos, közepesen fejlett és táplált leánycsecsemő holtteste. A holttest bőre általában halvány, oldalt és hátul – a nyomásnak kitett helyeken – összefolyt sötét szederjes színű ujjnyomásra elhalványuló hullafoltok láthatók. A hullamerevség az egész testre kiterjedő, előre fejlődő jellegű. A holttest száj- és orrnyílásaiból kevés véres nyák kifolyása észlelhető megmozdításkor. Az orrnyílások kevés beszáradt vérű anyaggal szennyezettek. Az adott világítási viszonyok mellett külsérülési nyom nem észlelhető. A holttest nyelve kissé előtüremkedő állapotban rögzült. Vélemény: Bakk Teréz, 3 és fél hónapos csecsemő halálát – a halottszemlét megelőzően kb. 5-6 órával – ismeretlen körülmény okozhatta, rögtönösen. A holttest boncolása a halálkor megállapítása céljából szükséges. Budapest, 1951. év június hó 1-jén. Dr. S. Tibor rendőr őrnagy Vádindítvány: Vádat emelek a szabadlábon lévő Réce Anna, 26 éves, beregszászi születésű, közös háztartásban él Bakk Györggyel, alkalmi munkás eltartottja, Gyulai Pál utca 11. szám lakos ellen. Emberölés bűntette miatt. Réce Anna három hónapos Teréz nevű csecsemője fulladás következtében meghalt. Halálának Réce Anna volt az okozója gondatlanság által, hogy a bepólyált csecsemőt az ágyra helyezve a lakásban másfél órán keresztül teljesen őrizetlenül hagyta. Gyanúsított mulasztásának nagyfokú társadalmi veszélyességére a bekövetkezett halálos eredmény utal. A szocializmust építő népi demokráciánkban szemünk fénye a gyermek. Bölcsőde áll a gyermekek és a kisgyermekes anyák rendelkezésére. Gyanúsított ezzel a lehetőséggel nem élt, de még csak a szomszédokat sem kérte meg, hogy a csecsemőjére felügyeljenek, a magával tehetetlen kisgyermekére a lakásajtót rázárta. Ítélet: Réce Anna vádlott bűnös. Gondatlanságból elkövetett emberölésben. A járásbíróság ezért három hónap börtön büntetésre ítéli. A vádlott köteles a bűnügyi költségeket az államnak megtéríteni. A vádat a bíróság helybenhagyja. Budapesti Központi Járásbíróság
Szerző

Úton a megbékélés felé – Poós Zoltán traumákról és ünnepekről

Publikálás dátuma
2020.04.18. 12:10

Fotó: Béres Márton / Népszava
Ég és föld között közvetít, ugyanakkor olyan, mint valami függöny, ami nem engedi, hogy belássunk az ég mögé – mondja Poós Zoltán költő legújabb, 18 év után az első, A felhő, amelyről nem tudott az ég című verseskötetének felhői kapcsán, hozzátéve: a füstfelhő akár rá is telepedhet a létezésünkre.
A Képzeld magad az én helyembe című, 2011-es válogatott kötetét nem számítva 18 év után jelentkezett új, 7. verseskönyvével, A felhő, amelyről nem tudott az éggel. Költői-írói 30 éves pályáját tekintve mi az az alkotási dinamika, ami a műnemi-műfaji alakulást befolyásolja: a regények után mi volt az a döntő momentum, ami miatt most ismét költeményekben szólalt meg?  Tény, hogy az első négy könyvem verseskötet volt, ezeket követően 2000-ben jelent meg az első regényem, a Felkészülés kedvenc mondatomra. A költészet mellett a regényírás is folyamatosan terítéken volt, de kétségtelen, hogy a líra lett a domináns. 1996-ban eljutottam Los Angelesbe, és az utazás felgyorsította a már készülő regényem befejezését. Ezt követően 2002-ben jelent meg a Milyen mezben, milyen mezőn című, ötödik verseskötetem, de aztán az lett a mániám, hogy történelmi regényt kell írnom az „elveszett” 1946-os évről, hogy fel kell mutatni egy kialakuló szerelem fokozatait és az első emlékkép titkát. Legalábbis ezek voltak az ambícióim. Amikor felfokozott érzelmi állapotban az ember verset ír, nem is tud másra koncentrálni, nem tud továbblépni, amíg meg nem írja azt, ami foglalkoztatja. Pedig a versírás mérés, mértékvétel, ami koncentrációt igényel. Emlékszem, többször lemértem, hogy hány méterre is laktunk annak idején a Mexikói út mellett futó sínektől. De a versírás valahol olyan is, mint amikor a lemezen megakadt tű. Ahhoz, hogy tovább tudjunk menni, meg kell lökni a tűt, tovább kell karistolni a lemezt. A prózaírás a költéssel ellenben lényegesen szervezettebben, tudatosabban működik. Van egy kezdeti periódus, amikor folyamatosan jegyzetelek, karakterrajzokat írok, és amikor összeáll egy adott mennyiségű szöveg, amikor rájövök, hogy honnan hová akarok eljutni, akkor már tudom, hogy meglesz a lendület. Ne felejtsük el az időközben megjelent kultúrtörténeti könyveit se. Ezek milyen indítatásból születtek?  Az esszékötetek létrejötte tulajdonképpen véletlenek sorozata. Az első nosztalgikus tárgyú szöveget még a Magyar Narancsba írtam a matricákról, valamikor a kilencvenes évek első felében. Aztán 1995-ben eljutottam a győri lemezárugyárba, ahol megvásároltam a még felelhető összes lemezárugyári játékaikból egyet-egyet. Kis színeseknek írtam is róluk, majd jött egy kiadói felkérés. A 2017-es Rock & Roll Áruházat kivéve mindegyik esszékötetet – Szivárvány Áruház (2001), Táskarádió (2010), Állami Áruház (2012), Tekerj! (2019), Csemege ajándékkosár (2019) – felkérésre írtam. A Tekerj! című könyvnél csábító volt, hogy kaptam egy mázsa fekete-fehér fotográfiát a kerékpározásról, amik alapján írnom kellett a biciklizésről. Gyerekkoromban mindenhova kerékpárral mentem – a csatornaparton, ősgyepeken, kurgánok mellett kerekeztem, a román határőrbódék árnyékában –, tehát nem állt távol tőlem a téma. Ugyanígy a Csemege ajándékkosár esetében, aminek alapszövegeit Tóth Eszter Zsófia történész írta a Kádár-kor fogyasztói kultúrájáról, itt nem akarván ismételni a Szivárvány Áruház és az Állami Áruház köteteimet, inkább az adott korszak 50 fontos magyar poplemezét vettem sorra, lezenélve a korszakot. Tettem ezt a legnagyobb örömmel, hiszen a popkultúra ugyanolyan intenzitással és érvényességgel van jelen az életemben, mint mondjuk a Proust-újrakiadások, vagy Robert Musil életműve. A Rock & Roll Áruház esetében a fő motivációm az volt, hogy megjelenítsem a magyarországi ifjúsági szubkultúrák legfőbb karaktereit: a hippiket, a csöveseket, a beatnikeket, punkokat, a rockereket. Így kerülhetett a versnyelvbe egyazon módon egy ABBA-poszter és egy Leonardo-festmény is. De nemcsak a nyelvi regiszterek keverednek, hanem a saját művei között is akad átjárás. A legutóbbi, Étvágy az imákra című regényében olvasható a következő mondat: „A Vajdahunyad váránál jártunk, fölöttünk tornyosult egy felhő, amelyről talán még az ég sem tudott.” Az Egy felhő, amelyről nem tudott az ég verseskötet Olykor egy szikra is című versében pedig a regény címébe futunk bele („Hirtelen étvágy lett az imákra”). Van szorosabb összefüggés a két könyv között, vagy mindez csak játék?  Mondhatjuk játéknak. A Króm című verseskötetemben az Edzés a szerelemre című vers utolsó sora: a „felkészülés kedvenc mondatomra” már megelőlegezi a regényem címét. Most a ’60-as évek eleji battonyai gázkitörés traumája megjelenik az Étvágy az imákra című regényemben és az említett versben is. Ám a felhőmotívum inkább a verseskötetre jellemző, annak metaforájaként, amikor minden előjel nélkül becsapódik és felrobban valami, ami megváltoztatja addigi életünket. Mindig is tudtad, hogy bekövetkezik a robbanás, mert évek óta érzed éjjelente a gázszagot, mégis meglepődsz, amikor felrobban a házad. Erre a felhőmetaforára a borító is rásegít: egy füstfelhő tornyosul az égre egy égő erdő felett. „…Úgy tűnt, a tűzcsóva a felhőkhöz / kapcsolódik, nem a földhöz” – olvasható a már idézett versben is. De a cumulusokon kívül por-, vihar- és ködfelhők is beúsznak a versképekbe.  A felhő afféle közvetítő az ég és a föld között. Olyan, mint valami függöny, ami nem engedi, hogy belássunk az ég mögé. A füstfelhő egyben rá is telepedhet a létezésünkre, és folyamatosan érezzük a füstszagot, a rossz előjelet, és tudjuk: a legváratlanabb pillanatban csörren majd meg a telefon, jelezve, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozik. Ha már a földiekkel játszó égi tünemények: a verseskötet számos ponton utalni látszik Dante Isteni színjátékára. A 3 ciklusba (Ahol az erdő kezdődik; Izzó életerő; Hazatérés) rendezett versek az életút feléhez érkezett Krisztus megfeszítésével kezdődnek, a bűnösök és bűnök is előszámláltatnak (Walpurgis-éj), míg végül a labirintusszerű erdőből hazakeveredünk – a mennyei boldogságba?  Habár végig előttem lebegett a dantei műre való rájátszás lehetősége, nem akartam idézetekkel, konkrét utalásokkal jobban megerősíteni ezt a kapcsolatot. Sokkal tágabban értelmezhető, önjáró szerkezetet szerettem volna, miközben, kétségtelen, bejárjuk a pokol-pur­gatórium-menny stációkat. Valójában egy optimista, derűs könyvet akartam, ami a traumatikus epizódok felidézése után eljut a megbékéléshez. A Téglalap című vershez, amiben a téglalap mindenkinek kijelöl egy helyet, egy párnát, egy telket, bármit a világban, amit be­lakhat, ahol megnyugodhat. Amíg ide eljut, felméri a világot, és mindenből következtetéseket vonhat le. Ott vannak a saját Nasca-vonalaink a sátortetős házak homlokzati mintáiban, a kőpor szemcséiben, ott vannak a rejtjelek mindenhol, akár egy farmermárka cipzárjának feliratában vagy a családi levelezésben, Giorgione talányos festményeiben vagy a megyei népújság egyik megőrzött riportjában.
Ezek az „utazási élmény”- és „feltérképező”-versek nekem azt sugallják, hogy az idő mozdulatlan, a történelem menete hiábavalóságok sorozata, mindig minden marad a régiben, változatlanul – „Nincs hozzáférés égi örömökhöz”; „Mindent úgy hagytunk a világban, / ahogy találtuk…” –, igazából az emlékezet és a felejtés határoz meg bennünket. A múlt és a jelen egyidejűsége vesz körül minket, ezért is fontos, hogy sikerül-e tartósan visszaemlékezni arra a valódi világra, amelyben még csak formálódott a tudatunk. Ez pedig a gyerekkor, amely áthidalja az ideális és a valóságos élet közötti szakadékot. Ha visszatalálunk a kezdetekhez, megtaláljuk a hidat. A versek is visszavihetnek az ön által idézett „égi örömökhöz”: az egyik visszatérő álmom, hogy születésem előtt egy nappal valaki lefilmez egy sétát, amely a szülővárosom főutcájáról indul és egészen a házunkig tart. Ide fogok másnap megérkezni. Ezt a fajta már-már érzéki megismerést szerettem volna feltárni a versekben, hogy magukat a szövegeket ne mint alkotást tapasztalja meg az olvasó, hanem inkább mint lehetőséget az ünneplésre. Az ünnep, ahogy a húsvét és a karácsony is – rendet tesz az időben. Emlékszem, ötévesen felgyújtottam egy szénakazlat, s mint kiderült, gyerekkorában az apám is lángra lobbantott egy nagy boglyát. S hány vonatkozásban befolyásolt még, amikről sejtelmem sincs! Az apa, akit betegségével, halálával, hiányával, a gyászolásával több verse is megidéz. Az apa, aki „zsírszürke / felhőkbe nyúló füstölgő kéményét” építette. Milyen apavershagyományra, -nyelvezetre tudott támaszkodni? Nem lebegett előttem semmiféle lírai hagyomány. Miután megtudtam, hogy rákos, s a visszaszámlálás elkezdődött, számos dolgot az apámmal való viszonyom szűrőjén át figyeltem. A versre úgy tekintettem, mint valami élő organizmusra. Ez nem volt könnyű kapcsolat, apám nem engedett közel magához, mindig tartotta a két lépés távolságot. A betegsége idején azonban megváltozott valami köztünk: akkor kezdte elmesélni a történeteit, a háborúról, ’56-ról – nekünk akkor lett igazán jó kapcsolatunk, abban az utolsó három évben. Felnéztem rá. Ahogy vállalta ’48-ban, hogy nem mehet gimnáziumba, ha továbbra is jár reggeli misékre; ahogy a rendszerváltás után, amikor elvesztette az állását, újraszervezte az életünket; ahogy már nagybetegen, szédelegve fölrakta a versben említett kéményt a házra, hogy „az is rendben legyen”. Persze, hogy mit olvasunk ki az életéből, a versekből vagy éppen a felhőkből, az olyan, mintha úgy tekintenénk a könyvre, mint Giorgione híresen talányos Vihar című festményére, amiről senki sem tudja, hogy valójában mit is ábrázol. Persze látunk egy gyermekét szoptató aktot és egy férfit, de nem tudjuk, hogy kik ők. Egy biztos: a vihar hamarosan rátör a városra és a kép előterében látható szereplőkre. A röntgenvizsgálatok után ma már tudjuk, hogy a kép előterében álló férfialak helyett Giorgione egy másik aktot akart festeni, tehát valójában nem is az eredeti történetet látjuk. Hogy mit, azt talán a viharfelhőkből lehet kiolvasni.

Poós Zoltán

Füst Milán- és Zelk Zoltán-díjas költő, író, szer­kesztő, újságíró 1970-ben született Bat­to­nyán.­ 1992 óta hét verses-, hét esszékötete, négy regénye és egy Csatári Bencével közös interjúkötete jelent meg. Könnyűzenei szakértő, lemez- és régijáték-gyűjtő. Feleségével és kis­lá­nyaival Budapesten él. Új, A felhő, amelyről nem tudott az ég című verseskötete április 8-án, az 50. születésnapján jelent meg.

Szerző

Haynal Ákos: A szabadság ketrecei

Publikálás dátuma
2020.04.18. 11:43

„Az egész jelenet nem tart fél percnél tovább, alkalmi együttesünk hamar felbomlik, hamarosan mindnyájan visszahúzódnak a lakásaikba, és én is bemegyek, hiszen legalább tíz perce nem néztem rá a hírekre. Hosszú idő óta ők az elsők, akikkel nem azért kommunikáltam szemtől szemben, hogy cigit vagy ételt vásároljak.”
Csak egy kis lodzsa. Mégis, ha kilépek, hatemeletnyi magasságból belátom az egész Bajcsyt a Nyugatitól a Deákig. Ott cigizek. Mintha én lennék a város kormányzója. Az alant hömpölygő és zajosan tolongó tömeg mintázatait böngészem. Mindenható vagyok. Meg tudom jósolni, hogy eléri-e a buszt a nyargaló hátizsákos srác, ledudálja-e a troli a rossz helyen parkoló autót, átfér-e még a turistacsapat a villogó zöldnél, vagy elüti-e a bringás az elektromos rollerrel közlekedő irodistát. Uralmamnak azonban vége. Birodalmam a járvány miatt leomlott. Megtizedelt népem nappal még ad életjeleket, de a széles út estére szinte teljesen kihalt lesz. Este csillagos az ég. A hirdetőoszlopokat a plakátragasztó komótosan egyenruhába öltözteti. Az elmaradt rendezvények reklámjait elfedi a kijárási korlátozásra felhívó ragaszok uniformisa. Csak néha húz el jármű: egy szabad taxi, egy metrópótló, és néha, lopakodva, figyelmeztetőn, egy-egy rendőrautó. Mindennek megváltozott az akusztikája. Ami idáig háttérbe szorult a tolakodó, üvöltő élettől, az előrébb lép. Még a hajléktalan csoszogását is hallani, aki lemondóan kutat a majdnem üres utcai kukákban. Mióta a turisták elhagyták a várost, alig talál valamit. Félhangosan kurvaanyázik, hangja akadálytalanul visszhangzik a házfalak között. Odébb egy kajafutár bajlódik a biciklilakattal, a lánc kelletlen, fül­siketítő csörrenéssel adja meg magát. Ingerek után kutatok. A szemközti, régi, díszes épületben felgyulladnak a lámpák, opálossá válnak a falak, és alakot öltenek a benne lakók. Szinte hallani a neszezésüket. Hárman is velem egyszerre jelennek meg az erkélyeken. Nyilvánvalóan ők is látnak engem. Nem tudunk eltekinteni egymás jelenlététől. Persze igyekszünk diszkréten viselkedni, nem túl nyilvánvalóan nézni a másikat, de akaratlanul is belebámulunk a másik életébe, rossz szögből látható, töredékes monodrámákat adunk egymásnak. Tőlem balra a Fürdőköpenyes Mami lép elő, egy darabig a kihelyezett sámlin üldögél, majd nehézkesen feláll, kihajol, a botjára támaszkodva szemléli a motozó hajléktalant. Ingatja a fejét, de azt ebből a távolságból nem lehet megállapítani, hogy rosszalló vagy együttérző gondolatok fordulnak meg a fejében. Két lakással odébb, velem szemben a nagydarab, lófarkas Hites Srác a mobiljával a kihalt utat fotózza, az arca neonfényben úszik, miközben bentről, nagy képernyőn Németh Sándor prédikál a világvégéről. Eggyel lejjebb a Macskás Úr is szépen lassan felemelkedik székéből, lerakja szemüvegét, odahagyja a sárga fénnyel derengő íróasztalán a papirosokat, hogy az Achtung Baby zenéjétől kicsit felpörögve kilépjen a szabad ég alá, és rágyújtson egy cigire. Én is dohányzom, hallom a felizzó parázs hangját, közben az eget fürkészem. Egyre szórványosabban villannak fel a repülőgépek piros-zöld fényei. Azt hiszem, az én mozdulatom indított el valamit. Eredetileg csak a homlokomat akartam megvakarni, hiszen ilyenkor kockázat nélkül érhetek az arcomhoz, azonban kissé félreértett a Macskás Úr, hirtelen az ő karja is lendül, ami így aztán kezemet továbblöki, és tenyeremet felé fordítom. Legalább negyven méter választ el egymástól, az arcát sem láthatom, mert a kiszűrődő fények hátulról világítják meg. Az utcán elmennénk egymás mellett, de a szituáció szorosan egybefon minket, érzem, hogy mosolyog. Pár másodperc múlva a Hites Srác telefonvakuja megzavarja az intim pillanatot. A Macskás Úr felfelé néz, felém mutat, és elkezd valamit magyarázni. Csak foszlányokat hallok, de mintha azt venném ki, hogy keresztségükben a Csuklyás Fickó nevet kaptam. A Hites Srác megfontoltan bólogat, mintha az egészet látta volna előre, felém fordul és barátságosan int. Természetesen visszaintek neki, örülök az új barátságnak. Néhány pillanat múlva észreveszem, hogy a Fürdőköpenyes Mami érdeklődve nézi a jelenetet, ezért az erkélyére mutatok, mire mindketten odafordulnak és szinkronban intenek a hölgynek, aki boldog nevetéssel nyugtázta gesztusukat. Az egész jelenet nem tart fél percnél tovább, alkalmi együttesünk hamar felbomlik, hamarosan mindnyájan visszahúzódnak a lakásaikba, és én is bemegyek, hiszen legalább tíz perce nem néztem rá a hírekre. Hosszú idő óta ők az elsők, akikkel nem azért kommunikáltam szemtől szemben, hogy cigit vagy ételt vásároljak. Alig várom a holnap estét.
Szerző