Április 10-én megjelent egy rövid jogszabály, amely jelentős elmozdulást hozott a munkahelyi szintű erőviszonyok terén. Az új regula ugyanis megengedi, hogy a cégek egyoldalúan – a dolgozók beleegyezése nélkül - elrendelhessék a 24 hónapos munkaidőkeret alkalmazását. Az intézkedés bevezetéséhez nincs szükség kollektív szerződésre, így a jelenlegi hat havi munkáltatói szabad rendelkezési jog egyezkedés és egyetértés nélkül is huszonnégy havira bővíthető. Az új jogi norma érvényes – munkaidőre vonatkozó –, munkahelyi szintű kollektív szerződéseket is felülírhat, ezáltal a korábbinál is kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek az alkalmazottak.
Ma már tudjuk, hogy „A Kormány 104/2020. (IV. 10.) Korm. rendelete a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében szükséges azonnali intézkedésekről szóló 47/2020. (III. 18.) Korm. rendelet munkajogi szabályainak a Gazdaságvédelmi Akcióterv keretében történő kiegészítéséről” szóló jogi norma tovább csökkenti a vállalati szintű szakszervezeti befolyást, és rontja a munkavállalók alkupozícióit. Sajnálatos, hogy a végrehajtó hatalom még most sem abban érdekelt, hogy javítsa a munkahelyi légkört, hanem inkább arra törekszik, hogy a munkavállalók ellentmondás nélkül és teljes kiszolgáltatottságban tejesítsék a munkáltatók utasításait. Ebben a feszült helyzetben az államnak - az indulatokat megértő, de azokat semmiképpen nem gerjesztő – közvetítő és segítségnyújtó magatartást kellene tanúsítania.
A szűkszavú jogszabály nem szól arról, hogy a termelés ismételt megindításakor a kieső munkaidő ledolgozása milyen korlátok között történhet. A kényszerszabadságukat töltő emberek vagy a most csak részmunkaidőben dolgozók az egészségügyi vesztegzár után rengeteg túlmunkára számíthatnak. Még rágondolni is rossz, hogy a „látástól-mikulásig” történő munkavégzés milyen tragikus munkaegészségügyi és munkabaleseti következményekkel járhat. A fent hivatkozott jogszabály a munkaidő vonatkozásában „lelép a fékről”, és csak a „gázadásra” koncentrál. Mellékesen jegyzem meg, hogy a 24 havi munkaidőkeret elszámolási nehézségeket is okozhat, hiszen a két éves időtartamon belüli munkaviszony megszűnésekor – az egyenlőtlen munkaidőben való foglalkoztatás következtében – könnyen felmerülhet munkavállalói tartozás, illetve annak kiegyenlítési kötelezettsége. Hanyag nyilvántartások esetén szép számmal keletkezhetnek viták és jogviták.
Ugyancsak nagypénteken hirdették ki a Kormány 105/2020. (IV. 10.) számú rendeletet, amely a veszélyhelyzet idején történő csökkentett munkaidős foglalkoztatásnak a Gazdaságvédelmi Akcióterv keretében történő támogatásáról szól. Ez a jogszabály szándéka szerint lehetővé teszi, hogy a bajba került munkáltatók és munkavállalók – részmunkaidős foglalkoztatás esetén – állami közreműködéssel (segítséggel) továbbra is fenntarthassák a foglalkoztatást, a munkaviszonyt. A normaszöveg meglehetősen bonyolult, ami rendkívüli módon megnehezíti a jogalkalmazók sorsát. Két olyan feltételt is szab, amelyek következtében a vállalkozások jelentős része nem lesz képes élni a költségvetési forrásból származó szubvenció igénybevételével.
1. A központi forrás csak akkor vehető igénybe, ha fennáll legalább a 4 órás foglalkoztatás, és ekkor is csak a kieső munkaidőre jutó bérköltség 70 százalékát téríti az állam. Ez jó esetben az összes élőmunka-költség 30 százalékát jelentheti, ebből következően a nagyobb részarány fedezetét a szorult helyzetbe jutott vállalkozónak kell előteremtenie. Ha a cég árbevétele hirtelen 70-80-90 százalékkal csökken, akkor a 30 százalékos kormányzati pótlás nem jelent segítséget, különösen a mikro-és kisvállalkozások esetében.
2. „A támogatás akkor nyújtható, ha a munkaadó bemutatja, hogy a csökkentett munkaidőben történő foglalkoztatás gazdasági indoka a veszélyhelyzettel közvetlen és szoros összefüggésben áll, és hitelt érdemlő módon alátámasztja, hogy a munkavállalók megtartása a folyamatos gazdasági tevékenységével összefüggő nemzetgazdasági érdek” – így rendelkezik a jogszabály. Ez a megfogalmazás „triplacsavaros”, hiszen a.) a „nemzetgazdasági érdek” nem definiált fogalom, b.) ebből eredően a pályázó vállalkozónak fogalmi sincs, hogy az általa végzett tevékenység beleérthető-e, c.) a bíráló bizottság (amelynek határozata ellen fellebbezésnek nincs helye) a normativitás követelményét félretéve, kénye-kedve szerint mérlegelhet és dönthet.
Nézve a két említett jogi „remekmű” színvonalát és irányultságát igazából nem csodálom, hogy a szóban forgó rendeleteket suttyomban, egy négynapos ünnep első munkaszüneti napján, nagypénteken hozták nyilvánosságra. Mit is lehet erre mondani? Keserű szarkazmussal csak annyit: még jó, hogy nem május 1-jén hirdették ki őket. Az lett volna az igazi szentségtörés.