Előfizetés

Könyvtárművészet

Ne legyen különbség a kulturális javakhoz való hozzáférésben aszerint, ki hová született, vagy milyen hátrányos helyzetű közösséghez tartozik – Hoppál Péter 2014-ben ekként beszélt a kulturális alapellátás bővítéséről, azaz arról, hogy egy ezer fő alatti településen élőnek éppúgy esélye legyen a minőségi kultúrához hozzájutni, mint egy nagyvárosi lakosnak. Az akkori kulturális államtitkár szerint a kulturális alapellátás kiemelt terepe a könyvtár, és nem sokkal később már be is jelentette: a könyvtári lefedettség elérte a száz százalékot. 
A győzelmi jelentésekből kimaradt: a közalkalmazotti bértábla 2008-as befagyasztásának, illetve a garantált bérminimumnak köszönhetően az intézmények működtetői, a könyvtárosok fizetése messze elmarad az átlagbértől. A könyvtárosok vagy elhagyják a pályát, vagy a túlélés művészetét mutatják be nap mint nap. Pedig a kért béremelés összegéből nem futná egy kiadós húsvéti ebédre a kancelláriaminiszter kedvenc éttermében, a Felix Kitchenben. 
Hat év alatt szinte semmit sem változott a helyzet. Ám a mostani kulturális államtitkár, Fekete Péter szerdán a Hír TV-ben bedobta a hatékonyság jelszavát is – ami a közalkalmazotti szférában is az elbocsátás szinonimája. Igaz, nem lesz kulturális közalkalmazotti elbocsátás: az államtitkárság húsvéti „ajándékként” elvenné a kulturális dolgozók közalkalmazotti státuszát. Fekete szerint azokra a könyvtárosokra, "akik nem csinálnak semmit", nem lesz szükség, azok viszont, akik kitalálják, hogyan lehet új programot hozni a könyvtárakba, nagyon sok pénzért maradhatnak. 
Alighanem szép summára számíthat az az akrobatikus képességű könyvtáros, aki egy létra−asztal−három szék−pózna építményen fel tud kúszni, hogy trikójából előrántva egy Wass Albert-kötetet felolvasson a mélyen tisztelt publikumnak.

Kutyaszőr

Nem olyan könnyű az élet korlátok közé szorítva, de egy kis odafigyeléssel meg lehet oldani, főként, ha az ember elméje egyébként is rendszerező. Van, akinek virtuális excel-tábla lapul a homloka mögött, s különösebb nehézség nélkül matekozza ki, mikor mehet kifliért, postára, nem kell gondolkodnia, hogy a kisállatpatika háromig vagy ötig tart-e nyitva. Az ilyen embernek külön lefertőtlenítve és bezacskózva sorakoznak gumikesztyűk az ágya mellett, vagy a terasztajtóhoz közeli kis polcon, miként maszkja is, amit azon nyomban feltesz, ahogy kilép.
Az én agyam nem ilyen, sokszor egy madártrilla ottfeledteti velem a kulcsot a zárban, máskor fogalmam sincs, min gondolkodtam, miközben a lisztet a kamra helyett a hűtőbe raktam. Az excel-táblázatoktól megbolondulok, a minap vettem észre, hogy már az ötödik gumikesztyű-pár lapul a táskám mélyén, miközben csinos kis maszkjaim közül kettőről épp nem tudom, melyik kabátom zsebébe gyűrtem be őket.
A vészhelyzetben való rögtönzés azonban egész jól megy.
Mert hát mikor tüzelne az az áldott jó kutya, ha nem éppen most, amikor az ember azt is háromszor meggondolja, átmenjen-e a szomszéd kisváros piacára, de az egyébként tervezett, bár időpontjában eddig bizonytalan párzás miatt most főhet a fejünk. Óriás schnauzerünk még téli bundát visel, ez az apai ágon orosz ősök miatt az átlagosnál is hosszabb és filcesebb tincseket jelent. Le kéne nyírni, van is erre szakemberünk, ám a vírus miatt három hétre előre be van táblázva. Pedig nem is kellene megnyírni az egész testet, elég lenne csak hm... a péra környékét, ezzel is megkönnyítendő a felajzott kan útját a célig, de nem, most stuccolást sem vállalnak, nincs mit tenni.
Saját frufrunkat már levágtuk a napokban, hogy ne lógjon a szembe bele, és férfihajat is igazítottunk egészen csinosra, úgyhogy egyfajta karantén-fodrászatot már kitanultunk a kényszerhelyzetben. Ám ez most új feladat, eddig nem tapasztalt kihívás. Borotvával nem eshetünk neki a kutyának, és szakállvágóval se nyírhatunk bele a bozontba, nem sejtve, merre is keressük pontosan a feltárandó szakaszt. Marad az olló, de azok közül is ki kell válogatni a nem túl nagyot, nem túl kicsit, hanem azt az ügyes formát, amivel akkor sem ejtünk sebet, ha elvétjük az irányt. S persze maradásra kell bírni az amúgy meglehetősen aktív kutyát, úgy, hogy nem is lát minket, hiszen ott matatunk a hátsó fertályánál valami csattogó, furcsa szerszámmal. 
Derűs, napfényes délutánon kezdtünk neki a lépcső második fokán, épp farmagasságban. Az utcabeliek közül az is elindult a szőlődombok irányába, aki amúgy otthon ül. Ha korábban szaporázta is lépteit, a házunk előtt most lassított: a kíváncsibbja úgy tett, mintha a sziklakertet vizslatná, a huncutabbja még be is köszönt, hogy legalább a visszaköszönés erejéig megállhasson a kapuban, alaposabban felmérve, mi is zajlik odabent. Ragadványnevünk eddig még nem volt – nem ide születtünk, nem örököltünk ilyet -, de nem kell hozzá sok fantázia, hogy belássuk: saját jogon is kaphatunk még, ha nagyon igyekszünk.

Tarlós terhe

A politikai felelősség terhét egy főpolgármesternek viselnie kell, ha tetszik, ha nem. Nem más mondta ezt, mint Tarlós István. Karácsony Gergely elődje. Az ember, aki soha semmiről se tudott, akit elfelejtettek tájékoztatni, aki minden komoly önkormányzati szerződést mással íratott alá, aki alatt a kormány azt mazsolázta ki a fővárosi önkormányzat vagyonából, amire csak kedve szottyant, akit politikai bajtársai időről időre hátba szúrtak, beleértve a saját helyettesét. 
Tarlós István, aki 2016-ban, az új metrószerelvények leszállításakor azt kérdezte: De miért baj az, hogy új? Nincs azzal semmi baj, hogy egy egész várost átvertek. A Nemzeti Közlekedési Hatóság tiszte vizsgálni a járműveket, és különben sem ő írta alá a szerződést, hanem a BKV vezetője. De elfelejtették tájékoztatni az elektronikus jegy projekt elakadásáról is. Egy városvezető mindenre kiterjedő politikai felelőssége, úgy tűnik, arra nem terjed ki, hogy rákérdezzen a főváros két önkormányzati holdingja közül az egyiknek a vezetőjénél arra, hol tart a város milliárdos projektje. De azt sem értette – így utólag -, hogy Persányi Miklós állatkertigazgató miért nem szólt neki, hogy hiányoznak a milliárdok a biodóm befejezéséhez. Ő pedig nem kérdezte, mert minek neki arról tudni, hogy mi történik a város legnagyobb intézményénél. 
Tarlós, akinek a pártszövetségesei folyton kést szúrtak a hátába. Legalábbis, ezt mondta, amikor megtiltották a fővárosnak a dugódíj bevezetését, nem engedték, hogy új buszokat vásároljon a hármas metró pótlására, amikor egy salátatörvényben a nyakába varrták a fővárosi agglomeráció közlekedésének finanszírozását. Tarlós, akinek regnálása alatt kerültek állami kézbe az iskolák és a kórházak, a Városliget, a Dagály, a Bálna és a HÉV. 
S aki most képes azt mondani, hogy „Bárki legyen is a mindenkori főpolgármester, ha az az ég világon mindenre azt mondja, hogy mindenki hibás, csak én nem, az nem biztos, hogy szerencsésen értelmezi ezt a pozíciót”. Mindezek után már csak az a kérdés, hogy ő hogyan értelmezte a főpolgármesterséget?