Kentaurbeszéd - Jó író volt-e Esterházy Péter? (Az irodalmi kánonok természetéről és csapdáiról)

Publikálás dátuma
2020.04.18. 10:00

Fotó: Népszava
EP emlékének
Hányszor tétetik fel a kérdés, társaságilag, szakmailag, politikailag: mondja meg már végre valaki véglegesen, jó író volt-e Esterházy? Vagy másképpen fogalmazva: kinek az irodalmi értékelésében, ítéletében lehet megbízni, kinek lehet (vagy kell) hinni, ha egy író, egy mű, egy életmű éles viták kereszttüzébe került? Hiszen mindnyájan tapasztaljuk: Esterházy már pályakezdése, kora ifjúkora óta központi szerepet foglalt el az irodalmi életben, sikere lett itthon és a külföldi irodalmi életben, műveinek széles körű elismertsége és olvasottsága alakult ki – ám a magyar irodalmi élet politikai meghasonlottsága okán állásfoglalásai és sikerei olyan támadásokat is magukra rántottak, amelyek „tisztán” irodalmi érdemeit is semmisnek tekintették. Ím, az a kritikus is, aki az ifjú Esterházyt barátjának tekintette, s aki hajdan, a szocialista kultúrpolitika támadásaival szemben lángoló védiratot publikált Esterházy védelmében, most, hogy pályája utolsó évtizedeiben jobboldalivá képezte át magát, politikailag nem szűnik Esterházyt gyalázni, sőt legújabban már szépírói érdemeit is radikálisan kétségbe vonta. Nagy dicséret egyfelől, tökéletes elutasítás másfelől – s az olyan olvasó, aki nem az irodalmi élet belviszályai, hanem a művek felől kívánna tájékozódást nyerni, bizonyára felteszi a kérdést: valóban ennyire önkényesnek és bizonytalannak kell-e lennie az irodalmi értékelésnek? Persze ne feledjük: az irodalom történetének minden pillanatában nagyon éles volt az értékelések eltérése. Az iskolában úgy tanultuk (ma már nem biztos, hogy továbbra is így fogják tanítani), hogy a XX. század elejének irodalma Ady és a Nyugat jegyében bontakozott ki (ismeretes a szép mítosz: mikor egy Ady-vers megjelent, Pesten még a villamosok is megálltak örömükben…); ám azt nem tanultuk, hogy az akkori miniszterelnök, a nagyműveltségű Tisza István minderről úgy nyilatkozott: Ady és a Nyugat csak levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében (ahol akkoriban a legfuttatottabb költők azok voltak, akiknek mára a neve is csak a lexikonokban található: Kozma Andor, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Bárd Miklós…). A húszas években már nyíltan vitatták a „kettészakadt irodalom” problémáit: a hivatalos kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni a születő irodalom radikalitásával, akár az avantgárdot, akár a népi irodalmat illetően, s az irodalmi élet oly szakadékossá vált, hogy mikor a PEN Club képviseletében Kosztolányi Dezső kitüntette Móricz Zsigmondot és Krúdy Gyulát, a tagság jó része kilépett, arra hivatkozva, hogy ily destruktív és hazafiatlan írókkal nem vállalhatnak semminemű közösséget. De láthatunk példát a történeti váltásra is: mikor a nyolcvanas években Illyés Gyula meghalt, az irodalmi élet úgy gyászolta, mintha a magyar nemzet irodalmi fejedelme, jó pásztora, törzsfőnöke távozott volna el – s épp mostanában jelent meg az önmagát nemzeti elkötelezettségűnek nevező irodalomtörténész tollából a hatalmas könyv, amely Illyéstől – tökéletesen méltánytalanul – minden érdemet megtagad, Illyést egy meglehetősen középszerű, kétkulacsos és mindenekelőtt kommunista költőnek tekinti, az Egy mondat a zsarnokságról c. verset pedig egyszerűen aljas, sőt emberileg is teljesen hiteltelen versnek állítja. Úgy látszik, az irodalmi értékelést mindig is erőteljesen befolyásolta a politika – hogy kit tekintsünk nemzeti irodalmi panteonunk vezető figuráinak, azt politika nélkül már eleink sem tudták vagy akarták elképzelni. Márpedig irodalmi kánonokra mindig is szükség volt és van – azt, hogy mit szeretünk, mit értékelünk az irodalomban, nem egyszerűen szívünk vagy eszünk dönti el, hanem elsősorban szocializációnk: azt tekintjük jó irodalomnak, amit az iskolában megtanultunk, amit szüleinktől, környezetünktől átvettünk – már a „legtisztább” esztétikai ízlésünk is úgy alakul ki, hogy környezetünk mintáit vesszük át és követjük, s csak később próbáljuk, annyira, amennyire lehetséges, a „magunk képére” formálni. Az iskolai kánonok hatása azóta, hogy az 1870-es években rögzítették, mit és hogyan is kell irodalmunkról gondolnunk, beláthatatlanul nagy – gondoljuk csak meg, hogy az iskolai tanterv nagy vonalaiban ma is olyan stratégiát javall, mint százötven évvel ezelőtt: nyilván ennek következménye, hogy, sajnos, még a nemrég lefolytatott „Nagy Könyv” vetélkedő is az iskolában sulykolt Egri csillagokat hozta ki győztesként. Az iskolákat pedig, amióta minden iskolát állami felügyelet alá helyeztek, mindig is a politika irányította és felügyelte – az iskolai tananyag kánonát mindig az aktuális kultúrpolitika határozta meg: azokat az írókat tanították és népszerűsítették, akiknek életműve révén valamely politikai haszon vagy befolyás volt remélhető. Emlékezzünk a szocialista korszak érettségi tételeire „mai magyar irodalomból”: bizonyára nem kevesen emlékeznek még, hogy egykor Darvas József vagy Dobozy Imre, jobb esetben Váci Mihály volt kinevezve a kortárs magyar irodalom vezető képviselőjének. A százötven évvel ezelőtti tantervet az irodalom története határozta meg: nem olvasmányélményt kínáltak, nem műelemzést propagáltak, hanem ismertették a magyar irodalom egész történetét, arra a nagy ideologikus konstrukcióra támaszkodva, miszerint a magyar nemzet önkiteljesedése és önaffirmációja elsősorban sok-száz éves irodalmának nemzetépítő jellege alapján jött létre – a magyar nemzet és története lényegében azonosnak tekintendő irodalmával, s annak nemzetvédő tendenciájával. Ama nagy vízió, amely a magyar irodalom egységét a "volgai lovastól" Petőfin és Aranyon keresztül a millenniumig tökéletesen töretlennek vélte, a magyar irodalomnak olyan misztikus erőt és hatást tulajdonított, amely azt sugallta volna, hogy az tekintendő derék és igazi hazafinak, aki a magyar irodalom történetének teljességét elsajátította, s e teljesség jegyében fejtené ki további tevékenységét is. Mintha az a feltételezés élt volna, miszerint a "Nemzet" mint szubjektum olvassa az irodalmat, nem mint egyes műveket, hanem mint egy nagy Teljesség darabjait – s elfelejtődött annak a csekélységnek tapasztalata, hogy nincsen olyan ember, még az elkülönült irodalomtudósi szakmán belül sem, aki a magyar irodalom végtelen halmazának nagy többségét képes lenne magáévá tenni. Ám a kánon parancsa élt és tovább él – mindnyájan ismerjük a frusztrációs lelkiismeret-furdalást: mennyi mindent nem olvastunk el, amit pedig el kellett volna olvasnunk, vagy legalább ismernünk illenék. S mindnyájan elismerjük a százötven éves kánon egységének parancsát: a magyar irodalom nagyjai mind nagyok kell, hogy legyenek – erkölcsileg, politikailag és esztétikailag egyaránt. Csakhogy a XX. században a XIX. századi egység tökéletesen szertefoszlott: radikálisan különböző irányzatok csaptak egymásnak, kétségbe vonták egymásnak akár létét is, és az esztétikai elkülönböződés jogosultságát egymástól akár meg is tagadták: a különböző csoportok és irányzatok különböző esztétikai és politikai preferenciáik alapján külön-külön kánonokat teremtettek – ám mindig az univerzalitás és a kizárólagosság igényével. Az Új Idők és a Nyugat más kanonizálási stratégiát követett; s más-más szerzőgárdát preferált; a népi-urbánus irodalmi megoszlás egymással szembeni fórumokat és szerepeket követelt meg; az avantgárd csoportok kánonjai egyszerre több fronttal voltak kénytelenek vagy hajlandók szembeszállni – s szinkron a kanonizálási gesztusokat kiterjesztették az irodalom történetére is: a XX. században jó pár irányzatos, s egymással nem kompatibilis irodalomtörténeti vízió is napvilágot látott. S mindennek hátterében állandóan ott feszült a hivatalos irodalompolitika totalizáló törekvése: mind a Horthy-korszakban, mind a szocialista időszakban nagyon erőteljes szakadék mutatkozott a hivatalos értékrend és a születő és ható kortárs irodalom értékrendje között (ld. például a Baumgarten-díjasok és a Corvin-láncot elnyerők listáját, vagy a Kádár-korszakban a támogatott-tűrt-tiltott szerzők névsorait). Ám mivel a XX. században a kulturális nyilvánosság már teljes mértékben a politikai manipuláció részévé vált, a különböző csoportok irodalmi vetélkedése a hatalomban való részesedésért is folyt – s folyik ma is. Kánont lehet szorgalmazni – ám teremteni nem lehet: a kánon ugyanis nem más, mint a különböző, egymás mellett élő irodalmi hagyományok spontán, alkotói és értelmezői körökön keresztül ható kikristályosodása. Egyes csoportok kánonának tönkretételére lehet politikai és gazdasági erőket csoportosítani, lehet intézményeket tönkretenni, vezető alkotókat ellehetetleníteni; politikailag támogatott csoportok irodalmiságát lehet széles körben finanszírozni és propagálni – csak éppen az irodalmi nyilvánossággal elfogadtatni őket, ez ütközik nehézségekbe: hiszen a kánonokat nem kihirdetni, hanem elmagyarázni, elhitetni és elismertetni kellene (az pl. nem elégséges indoklás, hogy az a jó író, aki az MMA-tól fizetést kap). Mert persze a kánonok formális és informális intézményessége mellett minden olvasónak, minden kis közösségnek megvan a saját kánona: azt tekintem jó írónak, azt tekintem fontos irodalmi szereplőnek, aki olyan műveket, mondatokat ír, amelyekről azt feltételezem, hogy nekem szólnak, s valamilyen értelemben rólam beszélnek. Megtanulom az iskolában, kiket kell elolvasni, elfogadom környezetem tanácsait, hogy miket olvassak, tájékozódom az irodalom fórumain, miről/kiről hogyan folyik a diskurzus – de a végső döntést nem a csoport-kánon, nem a politikai kánon vagy ellen-kánon fogja meghozni, hanem én, az olvasó, tetszésem és rokonszenvem, egyetértésem alapján. Ezért nem megkérdezni kell intézményesített fórumoktól és tanácsadó testületektől, hogy Esterházy Péter jó író volt-e, vagy sem, hanem el kell olvasni műveit, s dönteni. Ahogy én is döntöttem: Esterházy Péter jó író volt.

Kentaurbeszéd - Sz. Bíró Zoltán: válságos idők Oroszországban

Publikálás dátuma
2020.04.13. 10:00

Fotó: Sergey Guneev / Sputnik via AFP
A baj nem jár egyedül. Most is, ahogy 2008-ban, Oroszországnak egyszerre több problémával kell megküzdenie. Akkor az ötnapos grúziai háború és az Oroszországot is elérő globális válság teremtett súlyos helyzetet. A kaukázusi háború épp akkor szigetelte el Moszkvát, amikor a válság Oroszországra is lesújtott. Nem is akárhogyan. A G20-as csoport országai közül épp Oroszország szenvedte azt meg leginkább. Most is hasonló a helyzet. Az orosz kormányzatnak egyszerre kellene valahogy lezárnia a január közepén elkezdett – Putyin helyzetét rendezni hivatott – alkotmánymódosítási folyamatot, enyhíteni az olajár drámai zuhanásának következményein, és felkészülni, majd megküzdeni a koronavírus-járvánnyal.

Tranzit helyett marad Putyin

Amikor Putyin január 15-én elmondta elnöki üzenetét, benne az alkotmánymódosításra tett javaslataival, aligha láthatta előre, hogy nem a legjobb pillanatban vállalkozott erre. Ő maga és környezete valószínűleg úgy gondolhatta, jobb minél előbb túl lenni ezen. Az első pillanattól sejteni lehetett, hogy az alkotmány átírása azért vált sürgető feladattá, mert Putyin 2017 ősze óta tartó népszerűségvesztése egyre nehezebb feladattá tette „2024 problémájának” megoldását. Az elnök mandátuma ugyanis ekkor jár le, miközben az akkor még hatályban lévő alkotmány szabályai szerint a két egymást követő ciklus után távoznia kell posztjáról. Máig nem teljesen világos, hogy az alkotmánymódosítás eredeti célja mi is volt: a „tranzit” előkészítése, vagy Putyin hatalmon tartása. Több jel is utal arra, hogy eredetileg nem Putyin hatalmi helyzetének prolongálása lehetett a cél, hanem távozásának előkészítése. Az elnöki üzenetben elhangzott javaslatok között ugyanis több olyan is szerepelt, amiből arra lehetett következtetni, hogy Putyin távozásának előkészítése folyik. Erre vallottak azok a javaslatok, amelyek az államhatalmat gyakorló intézmények – az elnök, a Szövetségi Gyűlés, a kormány és a bíróságok – jogosítványait próbálták némiképp átrendezni. És erre utalnak azok a belső – utólag kiszivárgó – instrukciók is, amelyeket a helyi hatalom vezetőihez a folyamat elején eljuttattak. Lehet, hogy kezdetben valóban ez volt a helyzet, vagyis egy olyan hatalmi konfiguráció kialakítása, amely kellő biztosítéka lehetett volna annak, hogy Putyin, távozása után is „érinthetetlen” marad. Ám a végeredmény egészen más lett. Azok gyanúját igazolta, akik kezdet kezdetétől azt feltételezték, hogy a valódi cél Putyin hatalmon tartása, minden más csak ködfüggöny, afféle elterelő manőver. Sőt, még olyan elemzők is akadtak, akik az alkotmánymódosítás bejelentésétől kezdve nem csak azt feltételezték, hogy mindaz, ami történik, Putyin hatalmának megőrzése érdekében történik, de azt is pontosan leírták, hogy miképpen oldják ezt majd meg. A lehetséges forgatókönyvek között ott szerepelt – többnyire a legvalószínűbb változatként – Putyin korábbi elnökségeinek „lenullázása” arra hivatkozva, hogy az új szerkesztésű alkotmány nem lehet visszamenőleges hatályú, következésképpen semmi nem korlátozhatja az elnököt abban, hogy 2024-ben újra államfő lehessen. Putyin persze – a rá jellemző „szerénységgel” – ezt nem maga kezdeményezte, hanem másra bízta. Mégpedig Valentyina Tyereskovára, a szovjet űrhajósnőre, a hatalompárt, az Egységes Oroszország parlamenti képviselőjére, aki lelkesen teljesítette is azt. Talán túlságosan is lelkesen, amikor javaslatát azzal indokolta, hogy nem kell ez a sok laca-faca, a megannyi jogi csűrcsavar, „az erőltetett konstrukciókkal való fontoskodás”, helyette „becsületesen, nyíltan és nyilvánosan (…) el kell törölni az elnöki ciklusok számának alkotmánybeli korlátozását”. És egyébként is „ha a helyzet ezt követeli tőlünk, és az emberek is ezt akarják”, akkor lehetővé kell tenni, hogy az elnöki posztot épp betöltők is azt újra betölthessék. 

Összoroszországi szavazás elnapolva

Putyin ezt a „váratlan” javaslatot csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni, ha azt az alkotmánybíróság nem találja alkotmányellenesnek, és a nép – az orosz jogrendszerben mindeddig ismeretlen eljárás, az „összoroszországi szavazás” keretében – jóváhagyja. Az utóbbi kapcsán azonban időközben merültek fel problémák. A hatalom a szavazást – felettébb körültekintően – eredetileg április 22-re tűzte ki. Az időpont megválasztása aligha lehetett véletlen, hiszen az épp Lenin születésnapjára, egy szerdai munkanapra esik. A Kreml nem szeretné, ha kevesen mennének el szavazni. Az ugyanis – noha az „összoroszországi szavazás” eredménye semmiféle jogi következménnyel nem jár – kétségessé tenné az alkotmánymódosítás legitimitását. Ezért a hét közepére eső napot rögtön munkaszüneti nappá nyilvánították, és elkezdték a jóléti elemeket is tartalmazó alkotmánymódosítási csomagot, illetve az arról való együttes szavazást azzal védelmezni, hogy az olyan, mint a szovjet korszak „komplex ebédei”, vagyis vagy megveszed annak minden fogását, vagy nem, de akkor nem is eszel. De nemcsak a várható alacsony részvételi arány aggaszthatja Putyint és környezetét, de azok a közvélemény-kutatási eredmények is, amelyek azt mutatják, hogy az orosz társadalom erősen megosztott Putyin hatalmon tartásának ügyében. Ezt még azok körében is sokan ellenzik, akik egyébként az elnök hívének számítanak. Ennek ellenére Putyin – az Oroszországot is elérő koronavírus-járvány közepette is – hosszú időn át ragaszkodott az alkotmánymódosítást jóváhagyó „összoroszországi szavazás” eredeti időpontban történő megtartásához, és csak március végén jelentette be a annak elnapolását. 

Két számjegyű visszaesés

Mindezzel párhuzamosan március elejétől egy másik ”történet” is elkezdett komoly hatást gyakorolni Oroszországra. Moszkva ugyanis ekkor döntött úgy, hogy az OPEC+ keretében még 2016 végén megkötött kvóta-megállapodáshoz nem tartja magát, illetve annak további – a szaúdiak által ajánlott – szigorításához nem csatlakozik. A március 6-i bejelentés nyomán a Brent minőségű kőolaj hordónkénti ára 9 százalékot zuhant, és ezzel 45,5 dollárra esett. Hasonló történt az orosz keverékkel, az Urals-szal is. Néhány nappal később az is kiderült, hogy a szaúdiak ebben a helyzetben kemény árháborúba kezdenek, és ennek, továbbá az egyébként is meglévő jelentős túlkínálatnak köszönhetően március végére a Brent 22 dollárra, míg az Urals 11 dollár alá esett. Az utóbbi hasonló árszinten utoljára 1999 márciusában volt. A drámai olajár-esés tragikus helyzetbe hozza a már egyébként is gyengén teljesítő orosz gazdaságot. Hogy rövid időn belül mekkorát fordult a világ azt jól mutatja az a különbség, ami a kormány által tavaly áprilisban közreadott, 2036-ig előretekintő költségvetési prognózis és a jelenlegi helyzetet leíró számok között van. A tavalyi előrejelzés még abból indult ki, hogy az orosz kőolaj hordónkénti ára 52-58 dollár közt alakul majd, és a 44 dollár feletti rész a Nemzeti Jóléti Alapba kerül, ami ennek köszönhetően a 2019-es 4000 milliárd rubeles értékről 2036-ig 38.000 milliárd rubelre nő, vagyis csaknem megtízszereződik. A prognózis egyben azt is feltételezte, hogy a szuverén alap már 2026-ra a GDP 16 százalékára nő, és ezzel – ha esetleg később csökkenne is az olajár – az itt felhalmozott tartalékok 30 dolláros olajár mellett 7 évig, míg 25 dolláros esetén 5 évig kitartanának. Ez az előrejelzés mára olyannyira idejét múlttá vált, hogy már egy héttel az OPEC-megállapodás felmondása után, amikor az Urals ára már 35 dollárnál tartott, a Számvevőszék feje, Alekszej Kudrin azt nyilatkozta, hogy ha a helyzet így marad és a dollár árfolyama is 72 rubel környékén alakul, akkor a központi költségvetés idén legkevesebb 3000 milliárd rubel veszteséget lesz kénytelen elkönyvelni, és biztosan veszteséges lesz. A gazdaság pedig bizonyosan stagnálni fog. A pénzügyminiszter határozottan visszautasította Kudrin nyilatkozatát, mondván, hogy annak semmi alapja nincs. De hol vagyunk már ettől, holott alig három hét telt el Kudrin nyilatkozatától. Azóta már bejelentésre kerültek az első, a koronavírus-járvány oroszországi terjedésével összefüggő kormányzati intézkedések, melyek együttes értéke egyelőre a GDP 2,4 százalékát teszi ki. Ez azonban még arányaiban is jóval kisebb, mint amit Németország (a GDP 14 százaléka), vagy az Egyesült Államok (a GDP 14 százaléka) a járvány elleni védekezésre, illetve a gazdasági és társadalmi következmények enyhítésére fordítanak. Ennek persze részben az is az oka, hogy Oroszország egyelőre a járvány korai fázisánál tart, ezért még nem kényszerül arra, hogy jóval nagyobb erőforrásokat mozgósítson. Kudrin, aki korábban több mint egy évtizeden át töltötte be a szövetségi pénzügyminiszteri posztot, már most indokoltnak tartaná egy, az orosz GDP 5 százalékát kitevő válságkezelő csomag meghirdetését. Ez azonban alighanem meghaladja Oroszország jelenlegi lehetőségeit. Az ország nehéz helyzet előtt áll. A következő két-három hétben fog eldőlni, hogy a járvány milyen méreteket ölt, és annak kezelésére mennyire felkészült az egészségügyi rendszer. Ma már senki nem beszél a gazdasági teljesítmény stagnálásáról. Sokkal valószínűbbnek tűnik a két számjegyű visszaesés.

Kentaurbeszéd - Húsvéti beszélgetés

Publikálás dátuma
2020.04.12. 10:00

Fotó: Marabu
Lengyel László és Várszegi Asztrik dialógusa.
Lengyel László (L.L.): A vírus és a karantén korában beszélgetünk arról, mit üzen az élő Jézus 2020 húsvétján hívőknek és a magamfajta szabadgondolkodóknak. Beszélgetőkönyvecskénkben Jézus szavait idézted Márk evangéliumából: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, de aki érettem és az evangéliumért elveszíti életét, megmenti azt. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke azonban kárt szenved?” Ehhez tetted hozzá: „Akkor nyerek, amikor veszítek. A normál logikának ellene mond, de az élet törvényének nem. Modern konzumvilágunk üzenete: szívj magadba mindent, valósítsd meg maradéktalanul minden percben és pillanatban önmagadat! Eredmény: szerencsétlen leszel, belepusztulsz. Mihelyt az ellenkező irányba tudsz haladni, hogy visszafogod magadat, mérsékled magadat, lemondasz dolgokról, távolságot veszel, hihetetlen távlatok és lehetőségek nyílnak az ember számára.” Az emberiség elzárkózása önmagába nekem újra azt sugallja, hogy eljönnek pillanatok, az önmegismerés ideje, amikor megkérdezzük magunktól: kik vagyunk? Ki az a magam? Ki vagyok és miért vagyok? Miért volt, s ezután miért érdemes élnem? Vagyis nemcsak a válságban, a családi vagy a magányos elkülönítésben kell elgondolnom, hogy mit tettem eddig, s mit ezután, hanem talán egész életemre. Várszegi Asztrik (V.A.): A világban és környezetünkben nem várt meglepetésként a Halál angyala jár. Saját halálunk is közelebb került, valóságosan és gondolatban is. Fiatalkorom óta arra a krisztusi bölcsességre törekedtem, amit közös könyvünkből, a Beszélgetőkönyvecskéből idézel. Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is…? Többek között azt az bölcsességet kaptam, hogy ne a világot akarjam megnyerni, hanem a lelki értékekre törekedjek. Lehet, hogy a válaszomon az olvasók derülni fognak, vagy megbotránkoznak, de leírom. Katona voltam 1968-1970 között. Lenin születésének centenáriuma körül (1970) megjelent Lukács György filozófus Lenin című tanulmánykötete, abban olvastam. Az emberiség felemelésének, megváltásának két módja, útja van: a környezetet kell megváltoztatnunk, ez a forradalmi út, hogy aztán a változások az embert is átalakítsák lelkében, értékrendjében. A másik mód a prófétáké és Jézusé: a léleknek kell megtérnie és a bensőleg, szívében önzetlenné változott ember a környezetét is meg tudja változtatni. Ez a bölcsesség számomra már akkor egybeesett Jézus még egyszerűbb, képszerű és kristálytiszta tanításával: két út van az ember előtt, a keskeny és a széles, a keskeny az életre, a széles a pusztulásba vezet. Maroknyi életemben láttam s látom, hogy az ideológiák felajánlotta „széles és szabad” utak miként vitték s viszik tömegével embertársaimat a pusztulásba, kilátástalan helyzetbe. Lehet, hogy ennek most jár le az ideje, lehet, hogy kijózanodunk és új utakat keresünk. Nem könnyű, amiben vagyunk, hiszen látszólag nincs semmi beleszólásod sorsod alakulásába. Mégis dönthetsz valamiről. Arról, hogyan viszonyulsz mindehhez, milyen választ adsz erre. Keresheted, miként tudsz úgy élni, hogy ne légy magad terhére. S akkor más terhére sem leszel. Civilizációnk, felkészültségünk számos nagyon hasznos dologra megtanított bennünket. Egyre nem, arra, hogy mit kezdesz magaddal, ha tíz percre magadra maradsz. Magunk vagyunk magunknak a gond. Ha csak arra figyelünk, ami hiányzik, arra, hogy mi nincs, aminek pedig lennie kellene, akkor nem látjuk annak értelmét sem, ami van. Pánik, üresség, menekülhetnék fog el. Félelem, hogy ismét elszalasztjuk életünket. Amikor figyelmünk azt keresi, hogy mi az, amit nem kaptunk meg, amit elveszítettünk, akkor nem a jelenben vagyunk. és ez azt is jelenti, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Nem vagy kapcsolatban a saját életeddel. Nem érzed, hogy élsz. Nem érzed, hogy az életnek íze van, legyen az keserű, üres, félelmetes. Eltűnik az életkedv. Az élni akarás. Akkor sikerül az életünk, ha meg tudod szeretni, ami a miénk, a tiéd. Nem mintha ez a gyakorlatban magától menne. Feladat elé állít. Egy életen át. Hogy megszeresd, ami a tiéd.

L.L.: Emlékszem, hogy egy Szent László napon együtt beszéltünk Mosonmagyaróváron, te püspöki ornátusban a nagytemplomban, én szürke civilben a templomtéren. Te akkor azt mondtad egyszerű szavakkal az oltár mellől: „Sose feledjük, hogy valamennyien embernek, egyenlő és szabad embernek születtünk. Másodszor, hogy keresztények vagyunk, testvérek, a mi urunk, Jézus Krisztus szeretetében, aki nemcsak azokat szereti, akik benne hisznek, hanem azokat is, akik nem hisznek benne” – és rám néztél, aki az első padban ültem. „S végül magyarok vagyunk, nem azért, hogy ezzel dicsekedjünk, vagy hogy valakiket kitaszítsunk, hanem azért, hogy befogadjunk.” Most, amikor nemzetek feljebbvalóik hatására nem egymás felé, hanem egymás ellen fordulnak, amikor az együttérzés és a szolidaritás kevéssé érzékelhető, amikor félő, hogy a haldokló Babits keserűsége megint valóra válik – „verhetetlen a magyar, amíg el nem árulja magában az embert” -, mit tehetünk, mit kellene tennünk, emberként, keresztényként és magyarként? V.A.: Olyan rohanó és változó időben élünk, hogy minden óra és perc számít. Március 27-én együtt imádkoztam Ferenc pápával, aki a teljesen üres római Szent Péter téren imádkozott és beszélt, magam pedig a saját szobámban. Szíve jósága és szeretete, ami átjárta szavait, kikerülhetetlen. Nem tudok szabadulni tőle, mert ma, ezekben az órákban keresztény hívő embernek nem szabad másként beszélnie, mint ahogy Péter apostol utóda tette ekkor, ahogy mindig. Ferenc pápa testvérének szólította minden nyíltszívű hallgatóját, de miért is tett volna különbséget, amikor egy a fájdalmas tapasztalatunk? Evangéliumi szakaszként Jézus és az apostolok viharélményét, s félelmüket a Genezáreti-tavon idézte. „Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket, mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el…” Ez a mostani élethelyzet „leleplezi sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat. Megmutatja, hogy engedtük elaludni, hátra maradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti az életünket és a közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat, amelyekkel úgymond »be akartuk csomagolni« és el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag »üdvös« szokások révén »elaltattuk« magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét. Ezzel pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely ahhoz szükséges, hogy szembenézzünk ezzel a viszontagsággal. A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, melyekkel álcáztuk az »egónkat«, amelyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az a közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként összetartozunk.” Igen, mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind veszélyeztettek és irányt vesztettek vagyunk, mégis mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Be kell látunk, hogy eddig a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Ezekben a napokban és az előttünk álló be nem látható időben arra hív meg bennünket Isten, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Ez nem Isten ítélete, hanem ez a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, hogy az életünk útját újból Isten és a többi ember felé irányozzuk. Ez a személyes meggyőződésem, de az ember most is szabad, hogy melyik utat, a keskeny, vagy a széles utat választja-e.

L.L.: Tanítómesterem, a Pestist író Albert Camus azt írja: „Mit számít az üres égbolt, nem vagyok egyedül.” Majd azt mondja: „Ha a kereszténység pesszimista az embereket illetően, optimista az emberi sors dolgában. Nos, én azt mondom, hogy én az emberi sorsot ítélem meg pesszimistán, de ami az embert illeti, optimista vagyok. És nem valamiféle humanizmus nevében, ami mindig elégtelennek tűnt nekem egy kicsit, hanem annak nevében, aki nem tud sok mindent, és semminek nem próbálja tagadni a lehetőségét.” A világjárvány idején millió dolgot tudunk, és szinte semmit: bármi és az ellentéte lehetséges. De ekkor ismeri meg, tapasztalja meg az ember az embert. És a köztünk lévő régi, szerető vagy gyűlölködő, baráti vagy ellenséges világból, illetve egy új s még ismeretlen viszonyrendszer együttéléséből lesz a vírus utáni más ember, akire őszintén kíváncsi vagyok. Benedek Elek dédapám kisbaconi sírkövén ez a felirat áll: „Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez fölemeltem, / Szeretetre így neveltem.” Mindig úgy éreztem, hogy te is Jézus tanítványa vagy. Mit tanít neked, s rajtad keresztül nekünk 2020 Jézusa? V.A.: Laci, mindig megcsodáltam irodalmi idézeteidet, de most Benedek Elek - „Nagyapó”, ahogy dédapádat emlegetni szoktad - sírfelirata fogott meg leginkább. Ha nem is a „sírfelirat” megfogalmazásában, de azonos tartalmú tanítással indultam útnak fiatalon. Két évezred óta a Jézust követő évszázadokban egy fontos, lényegi kérdés van: mit jelent Jézus tanítványának lenni? A kétezer év keresztény hívői erre próbáltak és próbálnak életükkel választ adni. Most visszavonulva sem szeretnék mást tenni, mint azt, miként élem meg, mit tudok annak érdekében tenni, hogy a jelen helyzetben is Jézus tanítványa maradhassak. Ez a mostani írás is ezt célozza. Bátorítóan, biztatva, reményt ajándékozva szeretném meggyőzni embertársaimat, honfitársaimat, a keresztényeket, hogy ne engedjenek az ellenségeskedésnek, a szakadásnak, a haragnak és a gyűlöletnek, a másik ember megbélyegzésének, az irigységnek akkor se, ha az mindannyiunkat kísért. Adjuk meg egymásnak a minden ember istenképiségének kijáró tiszteletet és szeretetet. Ez az új ember, a húsvéti ember, a feltámadásban megújult ember. Ferenc pápával zárom, magam is vallom: „A szenvedéssel szemközt mérlegre kerül, valójában mennyire fejlettek a népeink; hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újra gondolva a szokásaikat, felemelve a tekintetüket és imára indítva őket. Arra van meghívásunk, hogy ébredjünk fel, aktivizáljuk a szolidaritást és a reménységet, mivel ezek szilárdságot, támaszt és értelmet adhatnak ezeknek az óráknak, amikor látszólag minden hajótörést szenved.” (E cikk bizonyos értelemben folytatása a Helikonnál 1999-ben megjelent, Lengyel László és Várszegi Asztrik dialógusát tartalmazó Beszélgetőkönyvecskének, egy lehetséges második könyv egyik fejezete.) 

Kedves Barátaim!

Önként vállalt visszavonultságomban élek Pannonhalmán a kolostorunkban. Joggal kérdezheti bárki: nem elég, ha valaki már évtizedek óta kolostorban él, még ott is visszavonul? Minden élethelyzet más, a mienk ilyen: a kolostorban is közösségben élünk. Adott a bencés (szerzetes)közösség, iskolánkban és diákotthonunkban a diákok közössége és a főmonostorban 1951 óta élő idősek otthona, akik igazában véve ma a legkiszolgáltatottabbak. Diákjainkat a minisztériumi rendeletre hazaküldtük, digitális távoktatás folyik, esténként az esti imában találkozunk velük és szüleikkel ugyancsak online módon. Az időseket meg, amennyire lehet, védjük a szociális otthon területén. Látogatók egy ideje már nem jöhetnek, bár egy házban lakunk velük, nem járunk folyosóikon. 75. évemben járok, korábbi felső légúti betegségeim miatt magam is veszélyeztetett vagyok és ha beteg leszek, másokat is veszélyeztetek, így önként vállaltam a visszavonulást. Ez számomra lelkiismereti kérdés volt. Lassan 14 napja vagyok már magán-karanténban. Vírusmentesen imádkozom, olvasok, telefonálok, levelezek, zenét hallgatok és folytatom rendtörténeti kutatásomat. Időnként sétálok a ma még gyönyörű tavaszban. Szent Benedek Atyánk keresztbe tett: tavaszt vártunk és havat kaptunk. Új helyzet: ma a konventmisét online közvetítésben követtem, este ugyancsak így a diákoknak szánt esti imát. Telefonon, levelezésben élő kapcsolatban maradunk házon belül és kívül is. Kedves gondolatom, idézetem Antoine de Saint-Exupéry szövege Az ember földje c. munkájából: „A sivatag eleinte: csönd és üresség; nem nyílik meg mindjárt az első napon szerelmesének. Hiszen egy otthoni jámbor kis falu is elleplezi magát! Ha nem mondasz le érte az egész világról, ha nem fogadod el hagyományait, szokásait, versengéseit, soha nem fogod megismerni, mint hazát, otthont, amelyet mások szeretnek. Két lépésre tőled a férfi, aki kolostorába falazta magát, és számodra ismeretlen szabályok szerint él - valóban tibeti magányba vész, olyan messzeségbe, ahová soha, semmiféle repülőgép nem vihet el. Hiába néznéd meg celláját: üres az! Az ember birodalma bent van, önmagában. A sivatag se homokból, berberekből és fegyveres mórokból áll... Megszomjazol; és egyszerre fölfedezed, hogy a kút, amelyet ismertél, fölragyog a távolokban. Elfogadtuk a játék szabályait, és a játék a maga képére formál minket. A Szahara bennünk mutatkozik meg. Hogy közelébe jussunk, nem elég meglátogatnunk az oázisokat, az kell hozzá, hogy egy forrás - a vallásunk legyen.” Kulcsmondatom: az ember világa önmagában, belül van. Ebben sok öröm és szabadság van, ezt élem meg ezekben a magányosnak látszó napokban, most már az elmúló két hétben. Várszegi Asztrik

Frissítve: 2020.04.12. 10:15