Heti abszurd: Liszt

A millió pék országává váltunk.

Momentán pék nem lennék semmi pénzért sem. Most ugyanis simán tönkremennék, mert mindenki elkezdett otthon kenyeret sütni. És az élesztő rögtön az arany után a legkeresettebb termék lett az üzletekben. A millió pék országává váltunk. A legmókásabb, hogy olyanok is tanácsokat adnak a dagasztásról és a kelesztésről, akikről biztosan tudom, hogy életükben egy zsíros kenyeret nem voltak hajlandók megkenni. Erre föl most tippeket adnak rá, hogyan kell hét nap alatt öregkovászt készíteni. És leszúrnak, hogy lehetek annyira hülye, hogy még ezt se tudom.

A dagasztás igen jó elfoglaltság, mert kinyitja számomra az időkaput, mely korábbi évszázadokba vezet. A kenyérsütés a legősibb elfoglaltság, ha sokáig tart a karantén, talán belekóstolhatnék az udvaron a gabona szelelésébe meg az őrlés fortélyainak elsajátításába is. Milyen jól mutatna a Facebookon az udvar közepére hengerített malomkő. Kis videón illusztrálhatnám, amint családunk ifjabb tagjai egy-egy digitális matekóra szünetében körbe-körbearaszolva malomkövet forgatnak, s ezzel lisztet állítanak elő.

– Nem füvet kellett volna ültetnünk – mondták a gyerekek, amikor jó egy hónappal ezelőtt nekiálltunk a kert kifocizott részén zöldíteni. – Inkább búzát, hogy több lisztünk legyen.

– Még ennél is? – fordultam hozzájuk, s arra a pár kiló lisztre gondoltam, amelyet március elején vásároltam, akkor még nem felhalmozási céllal, hanem mert mindenki más ezt csinálta. Csak arra ügyeltem, hogy ne vegyek olyan lisztet, amire az van írva, hogy az a nagyié. Nem bírom azokat a termékeket – lekvárokat, mézet, tejfölt –, amelyeket így akarnak rám sózni. Én azt a lisztet szoktam megvenni, amire azt írják, hogy liszt. Az első pár kilós biztonsági adagot a következő vásárlásnál megnöveltem, de még ezt sem felhalmozási céllal, hanem mert mindenki más tízesével vitte a lisztet. Hazatérve előbányásztam a kamra mélyéről a kenyérsütő gépet, elkezdtem én is kenyeret sütni. Kezdetben méricskéltem és recepteket használtam, de a pár hét alatt meglehetős jártasságra tettem szert, most már ránézésre tudom dagasztás közben, hogy hol járok. A liszthez sót és vizet kell tenni (a kalácshoz tejet), annyira azért nem olyan bonyolult dolog a kenyérsütés. Ha sütőbe tesszük, nem árt kicsit belocsolni, hogy fényes, ropogós legyen a héja. Nem nagyon lehet elrontani. Mégis olyan érzetünk támadhat tőle, hogy ódon kemencék előtt kuksolva állítjuk elő családunknak a mindennapi betevőt. Nem rossz érzés beleszimatolni a levegőbe, amikor elkezd sülni.

Őrizetlenül azért nem szabad hagyni, leskelődni kell, nehogy beüssön a krach, és megégjen. Estefelé szoktam kenyeret sütni, szól a rádió a konyhában (ebből nem engedek), bemondják, hogy azon a napon éppen ki volt a FideszNapiHülye. E címre újabban egyszerre többen is bejelentkeznek, az Orbán-rendszer legjellemzőbb vonása, hogy elvárja vazallusaitól a nyilvános levegőbe köpködést, plusz még azt is, hogy a birkák boldog vigyorgással aláálljanak (lásd nyájimmunitás). Hol az iparkamarai léhűtő, hol a szegénycsaládok bukszájának feszességére figyelmeztető, négymillió forintos havi fizetéssel rendelkező számvevőszéki nacsalnyik, hol pedig a világhírű magyar űrkutatásért felelős biztos érdemli ki a kitüntető címet. Sül a kenyerem, szaglászok otthon a sütő körül, a rádióban bemondják Cecília számait: a holtak kapnak tőle egy sajnost és azt, hogy más alapbetegségük is volt. Megtudom még, hogy Semjén lerugdalta a közalkalmazottakat a járdáról, Kásler hazazavarta a gyógyíthatatlan betegeket a kórházakból, Szijjártó és Novák Katalin az egész világ alfelét rugdosta, mert ezt meg azt merték mondani kis hazánkról, és hallom Fekete államtitkárt, aki szerint arra a könyvtárosra, aki nem csinál semmit, nincs szükség. Jön aztán a hír a fura panoptikumot összedagasztó Orbánról, aki duci jegesmedvének álcázva mérette a 34 és fél fokos lázát Szekszárdon…

Ücsörgök a konyhában, lesem a sütőben a piruló kenyerem, látom magam fél év múlva. Rohanok valami fehér porfelhőben, el akarom kapni a frakkjukat, tűvé teszem értük a várost, keresem, kutatom, hogy hova bújtak el szégyenükben, egy vekni kenyérrel loholok utánuk, hogy rákérdezzek arra a sok szemétségre, amit azalatt csináltak, amíg otthon a kenyeret dagasztottam. Megyek majd a forradalomba is, ha megint divatba jön ez a száz főnél többeket érintő elfoglaltság, csak még előbb meg kell ennem ezt a húsz-huszonöt kiló lisztet a karanténban. Nem hagyhatom, hogy pocsékba menjen.