gyilkosság;nyomozás;sorozatgyilkos;krimi;újságírónő;oknyomozás;

- Michelle McNamara: Eltűnök a sötétben – Egy nő megállíthatatlan hajszája a Kaliforniai Gyilkos után (Részlet a regényből)

„Az erőszakos elkövetők többsége átgondolatlan, rendszertelen, így hamar el is kapják őket. A gyilkosságok jelentős részét olyan emberek követik el, akik ismerik az áldozatot, és hiába próbálják meg átverni a rendőrséget, ezeket az elkövetőket szinte minden alkalommal azonosítják és letartóztatják. A bűnözők nagyon kis hányada, mindössze talán öt százaléka jelenti az igazi kihívást.”

Manuela hason feküdt az ágyon egy félig felhúzott hálózsákban – néha abban aludt, ha fázott –, barna velúrköntösbe bugyolálva. Sebek vöröslöttek a csuklója és a bokája körül, annak a bizonyítéka, hogy megkötözték, majd leszedték róla a kötelet. A hátsó tolóajtótól mindössze két lépésre egy nagyobb csavarhúzó hevert a betonozott verandán. A tolóajtó zárszerkezetét felfeszítették.

A negyvennyolc centi átmérőjű tévét kicipelték a házból a kert délnyugati sarkába, a magas fakerítés mellé. A kerítés sarka kissé szétnyílt, mintha valaki nekiesett vagy nekiugrott volna. A helyszínelők apró körmintázatú cipőnyomokat találtak az első és hátsó kertben, valamint a ház keleti oldalán található gázórán is.

Az első furcsaság, ami felkeltette a nyomozók érdeklődését, az volt, hogy az egyetlen fényforrás a hálószobában a fürdőszoba fénye volt. Erről megkérdezték Davidet is, aki Manuela szüleinél tartózkodott éppen, rokonok és barátok körében próbálták feldolgozni a történteket és vigaszt nyújtani egymásnak. A nyomozók feljegyezték, hogy David megtört és zavarodott volt a kihallgatás során, a gyász miatt folyton elkalandoztak a gondolatai, a válaszai nem voltak koherensek, hamar témát váltott, a fényforrással kapcsolatos kérdés pedig teljesen összezavarta.

– Hol van a lámpa? – kérdezte.

Egy négyszögletes talapzatú és króm ágyúgolyót formázó burájú lámpa hiányzott az ágy bal oldalán álló hifiről. A lámpa hiányából a rend­őrség következtetni tudott, hogy mi lehetett az a nehéz tárgy, amivel Manuelát agyonverték.

Megkérdezték Davidtől, hogy tudja-e, miért nincs szalag az üzenetrögzítőben. A férfi megdöbbent, majd megrázta a fejét, végül arra jutott, és ezt a rendőröknek is elmondta, hogy az, aki meggyilkolta Manuelát, minden bizonnyal üzenetet hagyott a készüléken.

A helyszín rettentően furcsa volt. Retten­tően furcsa volt Irvine városának, ahol a bűnözés alig volt jelen. Rettentően furcsa volt az irvine-i rendőrkapitányságnak, mert egyesek úgy érezték, a helyszínt megrendezték. A néhány hiányzó ékszer és a kertbe kicipelt tévé betörésre vall, de melyik betörő hagyja a kertben a csavarhúzóját? Az is eszükbe jutott, hogy a gyilkost Manuela nagyon is jól ismerhette. A férje a kórházban töltötte az éjszakát. Manuela áthívta az egyik férfi ismerősét, aki aztán rátámadt a nőre, kitépte az üzenetrögzítőből a szalagot, mert rajta van a hangja, kifeszítette a hátsó ajtót, majd az eldobott csavarhúzóval tette teljessé a díszletet.

Mások azonban kételkedtek abban, hogy Manuela ismerhette a támadóját. A test megtalálását követő napon az irvine-i rendőrség kihallgatta Davidet a kapitányságon. Megkérdezték, hogy volt-e már korábban is problémájuk besurranó tolvajokkal. David elgondolkozott, majd eszébe jutott egy három-négy hónappal korábbi eset. 1980 októberében vagy novemberében lábnyomokat talált a kertben, amit nem tudott megmagyarázni. A mintázat alapján David úgy vélte, teniszcipőben járta körbe valaki a házat és a hátsó kertet. A nyomozók David elé toltak egy papírlapot, és megkérték, hogy rajzolja le lehetőleg minél pontosabban a cipőnyom mintázatát. David gyorsan, szórakozottan, kimerülten leskiccelte a mintát. Azt nem tudhatta, hogy a rendőrségnek van Manuela gyilkosának lábnyomáról egy gipszlenyomata a támadás éjszakájáról. David visszaadta a papírlapot, amelyre egy jobb cipő talpát rajzolta le, a mintázat apró körökből állt.

A rendőrség megköszönte David segítségét, és hazaengedték. A rendőrség összevetette a rajzot a gipszlenyomattal.

A minta egyezett.

Az erőszakos elkövetők többsége átgondolatlan, rendszertelen, így hamar el is kapják őket.

A gyilkosságok jelentős részét olyan emberek követik el, akik ismerik az áldozatot, és hiába próbálják meg átverni a rendőrséget, ezeket az elkövetőket szinte minden alkalommal azonosítják és letartóztatják. A bűnözők nagyon kis hányada, mindössze talán öt százaléka jelenti az igazi kihívást. Ők azok, akik előre megtervezik a bűntettet, és haragjukat nem színezi megbánás. Manuela meggyilkolása ez utóbbinak a jegyeit viseli magán. A gyilkos megkötözte a nőt, majd eltávolította a kötelékeket. A fejsérülés brutális volt. A körmintás lábnyomok előfordulása közötti hónapok pedig arra utaltak, hagy valaki már hosszú ideje ólálkodott a ház körül, valaki, akinek a brutalitását és a terveit csak önmaga ismerte.

Február hetedikén, szombaton, dél magasságában, miután a rendőrség már huszonnégy órája a nyomokat vizsgálta, még egyszer átfésülte a házat, majd törvényesen is visszaadta azt Davidnek. Ekkoriban még nem voltak hivatásos helyszíni takarítók. Kormos ujjnyomok borították a kilincseket, David és Manue­la franciaágyának matraca itt-ott lyukas volt, ahol a helyszínelők bizonyítékként kivágtak belőle egy darabot, az ágyat és mögötte a falat vér borította. Drew, aki rendőrnek készült, tudta, hogy ő lesz az első választás a ház kitakarítására, és önként ajánlkozott rá, úgy érezte, ennyivel tartozik a bátyjának.

Tíz évvel korábban az apja, Max Witthuhn bezárta magát a házuk egyik szobájába, mi­után összeszólalkozott a feleségével. Drew ekkor nyolcadikos volt, és éppen egy iskolai bulin vett részt. A tizennyolc éves David, a legidősebb gyermek törte be az ajtót, miután a puskalövés hangja betöltötte a házat. David a testével takarta a látványt a család többi tagja elől, miközben csak ő látta, hogy mi maradt meg az apja szétdurrant agyából. Mindez két héttel karácsony előtt történt. Az élmény megfosztotta Davidet mindennemű biztonságérzettől, utána képtelen volt kitörni a bizonytalanságból. A szája néha mosolyra húzódott, de a tekintete sosem.

Aztán összehozta a sors Manuelával, és ismét biztos talajon állt az élete.

Manuela esküvői fátyla ott lógott a hálószobájuk ajtaján. A rendőrség arra gondolt, hogy talán ez is egy nyom lehet, megkérdezte erről is Davidet. A férfi elmondta, hogy a felesége mindig is ott tartotta a fátylat, egyike volt ritka szentimentális megnyilvánulásainak. A fátyol bepillantást engedett Manuela gyengédebb énjébe, amit olyan kevesen ismertek – és már nem is fognak megismerni.

Drew menyasszonya, aki nővérnek tanult, felajánlotta, hogy segít a helyszín feltakarításában. Később két gyermekük lesz, huszonnyolc éves házasságuk pedig válással ér véget. Drew azonban kapcsolatuk mélypontján sem feledkezett meg a felesége váratlan segítségéről, ami egy elmondhatatlanul kedves gesztus volt a részéről.

Több üveg hipót és több vödör vizet vittek a házhoz, majd felhúzták a sárga gumikesztyűket. A munka kemény volt, de Drew arca kifejezéstelen, a tekintete pedig száraz maradt. Próbált úgy tekinteni az esetre, mint egy lehetőségre, amiből tanulhat. A rendőrségi munkához elengedhetetlen a hűvös, távolságtartó gondolkodás. Akkor is, amikor az ember a sógornője vérét mossa le a réz ágykeretről. David és a menyasszonya alig három óra alatt megszabadította a házat az erőszak minden nyomától, és kitakarítottak, hogy David visszatérhessen.

Miután végeztek, Drew visszapakolta a megmaradt tisztítószereket a csomagtartójába, majd beült a volán mögé. Éppen rá akarta volna fordítani a slusszkulcsot, amikor megtorpant és összerezzent, mintha csak egy hatalmasat kellene tüsszentenie. Furcsa, elfojthatatlan érzés lett úrrá rajta, talán a kimerültség lehetett az oka.

Nem fog sírni. Ez nem azt jelentette. Nem is emlékszik arra, hogy mikor sírt utoljára. Ő nem olyan volt.

Aztán a ház felé fordította a fejét. Eszébe jutott az első alkalom, amikor eljött ide, hogy mi járt a fejében, amikor a kocsiban ülve a bátorságát szedte össze, hogy becsöngessen.

A bátyámnak tényleg minden összejött.

Ezzel az eddig elfojtott zokogás utat tört magának, képtelen volt tovább harcolni ellene. Drew a kormánynak szorította a homlokát, és sírt. Nem úgy, mint amikor az ember torkát szorongatja a sírás, hanem mint amikor rászakad az emberre a gyász, öntudatlanul, kimosva önmagából mindent. A kocsi belseje ammóniá­tól bűzlött. A vértől még napokig gyászkeretes lesz a körme.

Végül aztán sikerült összeszednie magát. Volt nála egy apró tárgy, amit át kellett adnia a helyszínelőknek. Az ágy alatt találta, valószínűleg ők nem vették észre.

Egy darabka Manuela koponyájából.

Beke Cz. Zsolt fordítása

Egy rejtélyes bűnözőötvenbetöréses nemi erőszakot követett el és legalább tíz embert gyilkolt meg Kalifornia városaiban az 1970-es évek végétől több mint tíz éven át. A pszichopata ragadozó titokban figyelte meg kiszemelt ál­dozatait, majd a kertvárosi házakba behatolva éjszaka, a hálószobájukban támadta meg őket. Maszkban, gyakran félmeztelenül, kést szorítva a torkuknak. Az elkövetőt a legjobb detektívek és rendőrök sem tudták azonosítani és elkapni. Három évtizeddel később Michelle McNamara bűnügyekkel foglalkozó újságíró eredt a Kaliforniai Gyilkos nyomába, azonban váratlanul meghalt, mielőtt befejezhette volna a könyvet, így nem élhette meg a gyilkos letartóztatását sem. A kötet egyszerre izgalmas nyomozás és pillanatkép egy korról. Megismerjük az áldozatokat, a rendőröket, valamint betekintést nyerünk a nyomozás részleteibe, és hogy az eset miként változtatta meg a modern bűnüldözést. A most magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent könyvből az HBO készített dokumentumfilm-sorozatot – várhatóan nyári premierrel.
Michelle McNamara(1970–2016) újságíró, a True Crime Diary oldal szerzője; tévésorozatok próbaepizódjait és forgatókönyveket értékesített az ABC és a Fox csatornáknak, valamint a Paramountnak, továbbá konzulensként dolgozott az NBC Dateline című műsoránál. Férjével, Patton Oswalt komikussal és lányával Los Angelesben élt.

„Sándor csodálkozva fölemelte a fejét. Nem vette észre, hogy hangosan kimondta a kérdést. Azt se tudta hirtelenjében, merre van.”