Sokan kérdezik, mi lesz a válság után? Tán csak mostani szabad mozgásom korlátozása miatt morfondírozom: mit gondolhatott a jövőről Kazinczy Ferenc, amikor halálos ítélete miatt kegyelemért esedezett. Miután hét társának fejét vették, uralkodójának kegyelme folytán őt és számos többi társát, határidő nélkül várbörtönbe vetették. Fogsága naplójába, ahogy a morvaországi Spielbergbe vitték néhányukat, 1795 szeptember 24-én jegyzi be: „Ez nap Csabán virradtunk fel, s ott találánk kapitány Feketét, ki Kufsteinből tére vissza. Beszélé, hogy ő Bécsen jött keresztül, s rapportot teve szóval a császárnál, mint viselék magokat foglyai; hogy kiismervén őket, egy helyt még bálba is elvitte, s hogy azok őrizet nélkül tértek vissza szállásaikra. A császár nem vette nehezteléssel Feketének, hogy a foglyoknak örömet engedte, s ez a császár szívének dicséretére válik. – Ebédet Dorogon ettünk, hálásunk Nyerges-Újfaluban.” Ezt követte a sokéves várfogság, ám néha 3-400 kötet könyvvel a magánzárkájában. Nos, mit gondolt a saját, vagy a különféle nemzetiségű republikánus társai, és országa jövőjéről?
A botcsinálta jakobinus Kazinczy nem elmélkedett, nem fantáziált, nem a maga kitalálta démonokkal küzdött, hanem nemzete civilizálódásáért, a nyugatosodásért, nyelvünk műveléséért a lehetséges konkrétsággal leírta, amit látott, amit észlelt. Fogságom naplója a híres könyv címe. Amit tett, hatalmas kincse irodalmunknak. És ha képzelődött is magában a jövőről, úgy vélem, el nem képzelhette azt a viharos modernizálódást, ami a XIX. század jogrendszerében, börtönviszonyaiban és általában is bekövetkezett, miként, ezzel szemben a XX. század iszonyatos rángásait sem. A fogoly Kazinczy nem tudott semmit a külvilágról, könyvei is többnyire az ókor auktorai voltak, s csak a falon kopogva érintkezhetett németül vagy latinul – csak néha magyarul – társaival, akik szintén évek óta élve voltak eltemetve. Mindig a híreket szomjazta. Micsoda előnyünk van nekünk hozzájuk képest a helyzet, a világ helyzetének megítélésében – vélhetnénk – az özönlő információk áradatában. De önkéntes digitális karanténunkban megkérdezhetjük: minek a végét is várjuk? A vírus támadásának végét? A globális pánik lecsillapodását? Mit is jelentenek e szavak, és ugyan mi az összefüggés a kettő között – ha van egyáltalán; és így tovább, és így tovább. Jobbára, ha őszinték vagyunk magunkkal, azt se tudjuk, minek a végét várjuk – hogy is tudhatnánk, mikor lesz vége, és pláne, hogy mi lesz utána.
Emlékszem, 2001-ben, Göncz Árpádnál a New York-i ikertorony lerombolása után volt egy esti beszélgetés. Azt latolgattuk, lesz-e még olyan az élet, mint a terrortámadás előtt volt. A színesen megfogalmazott többségi vélemény az volt, hogy olyan már sose lesz. Azóta aztán tapasztalhattuk, hogy az utazás, a repülőterek sokkal nyomasztóbbá váltak az unaloműzésből, vagy a munkájuk miatt utazóknak, de lényegében maradt minden a régiben. Persze, az úgynevezett nemzetbiztonsági intézmények, az ezzel kapcsolatos kiadások és aggodalmak hatalmasra duzzadtak – de egyébként? És ez is csak folytatása volt a XX. századi trendnek. Az előző századelőn Tisza István miniszterelnök geszti birtokáról még kocsisával behajtatott Nagyváradra, hogy barátaival egy vendéglőben megvacsorázzon. Igaz, 1918-ben őt is merénylők lőtték le. Később aztán végig a század során, az országok vezetői egyre inkább biztonsági embereik őrizetében valamiféle fogolyként éltek, s élnek most is.
Az életvilág a maga konkrétságában mindig változik, módosul, mi meg benne plurálisan létezünk – miközben binárisan ítélkezünk. Magyarul: nagyon sokfélék vagyunk, de a másokról, körülményeinkről és a magunkról megfogalmazott ítélő véleményünk vagy jó, vagy rossz, vagy hideg vagy meleg, vagy főtt vagy nyers – szóval leginkább csak kétféle. Ezért is a soha meg nem szűnő viták, s azoknak a hiábavaló kívánalmaknak a felhánytorgatása – ma is mennyit halljuk! – hogy most ne a „politikával”, hanem az emberi életekkel foglalkozzunk, mintha lehetne társadalom, emberi élet politika nélkül. – Lám, akárhogy vigyázok, mégis prédikálásba csúszom.
Szóval, nagy bajban vagyunk, épp mert nem is tudjuk, igazán miben. Észleljük, hogy globális pánik van most egy ismeretlen vírus nyomán. De még mennyire globális! Soha ekkora globalitásélmény, mint amikor az egész emberiség egyszerre vágja magát haptákba, és vonul önként karanténba. És teljesen mindegy, hogy egy kormány demokratikus jellegű-e, vagy velejéig autokrata, egyaránt megy az elsöprő közkívánalom után: elzárkózni, bezárkózni – s „ne gondolj a holnappal”. Ennek furcsa ellentettje is tapasztalható a svéd, a belorusz és türkmén kormányoknak a világ főáramának ellenálló reagálásában – legalábbis egy ideig. S micsoda ázsiója van megint a szakértőknek, a szakértelemnek. Van szakértelem, nagyon is – csak éppen e téren is plurálisak vagyunk, és a sok szakértő sokféleképpen ítéli meg ugyanazt. Ezen nem fogunk túljutni, ennek nem lesz soha vége, mert ez éppoly antropológiai állandó, mint az, hogy vannak mafla, jó emberek és vannak szántszándékkel kapcabetyárok. Van ugyan a két szélsőség közt sok-sok egyedi átmenet, de nagy baj idején ki vacakol a részletekkel. Marad tehát, ha lesz még világ a válság után, minden a régiben – már persze történeti távlatokban nézve az emberi világot. Részleteiben ugyan joggal tételezhető fel, hogy még inkább növekszik az individuális elzárkózás, elmagányosodás, a fizikai érintéstől való tartózkodás. No, de az elzárkózás-bezárkózás is XX. századi fejlemény, hiszen 30-40 éve még a minisztériumok, a templomok, a nagy bérházak kapui mind-mind egész nap nyitva voltak. De hol vagyunk már az effajta nemtörődömségtől? Inkább magunkra zárjuk digitális cellánk ajtaját. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a XX. század végére az ölelgetés, csókolgatás valamiféle társasági divattá lett a régebbi, udvarias tartózkodáshoz, vagy a nagy többség szemérmes ridegségéhez képest. És mostanra visszatetsző, hogy a vezető politikusok a nemzetközi rivaldafényben az utóbbi hetekig lépten-nyomon puszilkodtak (miközben – tudtuk – oly szívesen szúrták hátha egymást az első adandó alkalommal). Nos, ennek a fizikai lapogatásnak-tapogatásnak, álintimitásnak is alighanem most vége lesz.
Legalábbis egy időre. Mert bízhatunk az emberiség éltető feledékenységében. A történelmi amnézia példái végtelenek. Mi mindent kellett már újra felfedezni a történelem során. Kedvenc példám a csereszabatos alkatrészek egy technika-történeti momentuma. Történt, hogy a francia forradalom idején egy Párizs melletti kastélyban – Jefferson, a későbbi amerikai elnök is jelen volt, levelei tanúsítják – a francia arzenál emberei bemutatót tartottak: néhány muskétát darabjaira szedtek, ezeket egy ponyván összekeverték, majd az összekeveredett tartozékokból ismét működő fegyvereket illesztettek össze. Mi ebben az érdekes, kérdezheti a mai olvasó. Hát, a csoda az, hogy az addigi fegyverkovácsok egyedi remekeivel vagy kontármunkáival ellentétben az összekevert alkatrészek bármelyik fegyverhez illettek. Ez a mérnöki intelligencia nem kis mértékben járult hozzá a francia seregek diadalához. Ám a napóleoni háborúk keservesen hosszú zűrzavara technikai amnéziát is okozott. Sikerült ezt a technikai nóvumot gyorsan és teljesen elfelejteni, és majd évtizedek múlva a varrógépes Singer, meg a forgópisztolyos Colt Amerikában újra felfedezte a csereszabatos alkatrészeket.
És röviden egy akkori, más jellegű feledésről is. 1815. Sokan emlékezhetnek történelemtanulmányaikból, hogy a napóleoni háborúk lezárásaként és a hosszú XIX. századi békevilág szimbolikus kezdő eseményeként „a bécsi kongresszus táncolt”, azaz Európa addig egymással háborúzó uralkodói együtt báloztak Bécsben. Arra viszont ki emlékszik, hogy ugyancsak 1815-ben kitört az indonéziai Tambora vulkán, irdatlan vulkanikus szemetet lövellve a légkörbe, minek következtében az északi féltekén „nukleáris tél” állt be. Nyár közepén Észak-Amerikában havazott, sok helyen nem volt termés, annál inkább éhínség, járvány stb. De borítsa továbbra is, ezt is, jótékony feledés, mint megannyi, régi emberi tragédiát. – Valószínűsíthetjük, hogy akik túlélik a mostani bajt, hihetetlen gyorsasággal jórészt el is fogják ezt feledni, és felveszik a világ online-offline ritmusát.
De ne szaporítsam tovább a szót, ha már újat mondani úgysem tudok. Álljon azért itt, befejezésként is, egy passzus Kazinczy naplójából, amikor, még a magyar jakobinusok elítélése előtt, a budai várba zártan az ablaka alatt silbakoló őr figyelméért megkoppintotta az üveget, s kérdé: „Földi, csak azt az egyet mondja nekem, hordanak-e még foglyokat, vagy már megszűntek valaha?” A legény óvatosan felelé: „B…m a német lelkét, hiszen tán csak béelégli már ennyivel – s ment fel s alá az udvarkán, s nem is néze rám többé.”
Csak „béelégli” egyszer tán ez a koronavírus is virulását.
2020. április 10.
