Bihari Tamás: Bögöly

„Amikor Bögöly közölte, hogy nem akar bevonulni, már túl voltunk a sorozáson, mert mindketten évvesztesek voltunk, vagyis már a gimiből berángattak. Kérdeztem tőle, mit tervez, hogy megússza a katonaságot. Erre sosem válaszolt, csak titokzatosan mosolygott, de ettől nekem borsódzott a hátam.”

Figyelj, én nem leszek katona, mert azt nem bírnám ki! – mondta Bögöly és valami furcsa, egyszerre kétségbeesett és mély szomorúsággal a szemében meredt rám. Bögöly, valójában Robi, furcsa srác volt. Harmadikban jött az osztályba. A külvárosi gimi kemény hely volt. Afféle budapesti tanügyi büntetőtábor diáknak, tanárnak egyaránt.

Ide érkezett Robi. Amikor belépett az osztályterem ajtaján, kicsit dülledt szemével körbepillantott, és azt hiszem, úgy érezhette magát, mint Dániel, akit az oroszlánok elé vetettek. Azzal a különbséggel, hogy a bibliai oroszlánok egészen jól összehaverkodtak az ebédre felszolgált Dániellel. Bögöly megérezhette, hogy ez a falka könyörtelen. A nagyszünetben Tibor, az osztály alfa hímje megkérdezte Robitól, hogy nincs-e rokonságban bögöly, mert annak van ilyen dülledt szeme. Soha nem néztem egyetlen bögöly szemébe sem, így nem tudom, honnan jutott Tibor eszébe ez a baromság, de attól kezdve rajta ragadt ez a gúnynév.

Bögöly nem tiltakozott, igyekezett észrevétlen maradni. Velem valahogy mégis valami barátságféle kapcsolatot alakított ki, mert én soha nem hívtam a csúfnevén, mert még filmen is zavart, ha valakit nyilvánosan megaláztak. Az osztály B-középjének valószínűleg leggyengébb láncszeme voltam, de jó dumám volt, meg ismertem néhány jó kocsmát, ahol tanítás után levezető sörmeccset játszottunk.

Hamar észrevettem, hogy Bögöly – no lám, én is így emlegetem – néha nagyon furcsán viselkedik. Maga elé bámult, és ha szólt hozzá valaki, mintha álomból ébredt volna. Nagyszünetben néha elbeszélgettünk, sőt, olykor, ha nem volt közös program a haverokkal, a sulin kívül is dumáltam vele, mert valamiért érdekelt ez a srác.

Nem szívesen beszélt magáról és a családjáról, de azért apránként megtudtam róla egyet s mást. Az anyja ’56-ban meg sem állt Amerikáig, otthagyva Bögölyt meg a bátyját az apjukra, aki nemigen tudott mit kezdeni a két kis kölyökkel. Az új anyuka pedig sosem szívelte a készen kapott srácokat.

A papa afféle „a munkásmozgalom régi harcosa” volt. Ennek megfelelően egy képeslap főszerkesztője, mert a forradalom alatt is tartotta a száját. A bátyja is – ahogy akkor mondták – sajtóvonalon, egy megyei lapnál lett fontos ember. Bögölyre senkinek nem jutott sok ideje, és nyomaszthatta az apja meg a bátyja terhe. Mindig azt érezte, hogy elvárnak tőle valamit, de nem értette igazán, hogy mit. Félénk és visszahúzódó lett. És nagyon magányos. Talán ezért is fanyalodott rám. Néha fel is ugrottunk hozzájuk. Budán laktak egy szép, öreg ház tágas lakásában. Az apja az a kemény fickó típus volt, nem csodálkoztam azon, hogy Bögölyt nyomasztotta. Én valahogy mégis szót értettem az öregével.

Amikor Bögöly közölte, hogy nem akar bevonulni, már túl voltunk a sorozáson, mert mindketten évvesztesek voltunk, vagyis már a gimiből berángattak. Kérdeztem tőle, mit tervez, hogy megússza a katonaságot. Erre sosem válaszolt, csak titokzatosan mosolygott, de ettől nekem borsódzott a hátam.

Érettségi után sokáig nem hallottam róla. Egyszer összefutottam az apjával. Megkérdeztem, mi van Bö…, izé, Robival. Először nem válaszolt, majd meghívott egy sörre.

„Gondolom, neked is mondta, nem akar bevonulni. Én nem tudtam, nem is akartam elintézni a felmentését, mert kínos lett volna. Az eskü után kezdődtek a bajok. Bolondnak tettette magát, még egy ágyat is kidobott a laktanya második emeleti ablakán. Elérte, hogy elmegyógyászhoz kerüljön és néhány hónap után le is szerelték. De Robi akkorra már tényleg becsavarodott. A Lipótmezőn próbálják rendbe hozni. Kérlek, látogasd meg, hátha egy régi barátja segít a gyógyulásban.” Nem volt szívem azt mondani neki, hogy azért az, hogy barátok lettünk volna, némi túlzás. Láttam az öregen, hogy tényleg kétségbe van esve. Rábólintottam.

Vettem valami bonbont meg gyümölcsöt, bár nem tudtam, hogy szereti-e ezeket egyáltalán. Elbuszoztam a hatalmas parkkal övezett százéves Lipótra. Látogatási idő volt, nem kekeckedett a portás. És életem egyik legrémesebb órája következett. Végtelennek tűnő folyósokon vágtam át, ahol emberek jöttek-mentek és nem tudtam megállapítani, ki közülük az ápolt és ki az ápoló. Valahogy mindenkinek olyan űzött tekintete volt.

Azután sikerült egy ápolót megszólítanom, aki eligazított. Egy szűk, félhomályos szerzetesi cellára hajazó helyiségbe léptem be. Két ágy volt benne. Az egyiken feküdt Bögöly. Szobatársa megállás nélkül járkált a szobában és amikor megpillantott, közölte velem, hogy Bögöly elszívta a cigijét és adjam neki oda, amit ajándékba hoztam. Hiába magyaráztam, hogy Bögöly soha nem bagózott és ezért nem is hoztam cigit, a fickó nem állt le, így nem vitatkoztam vele, inkább odaléptem Bögölyhöz.

Szia Bögöly! – szóltam. Felém fordította a fejét és rám emelte a tekintetét.

Soha nem felejtem el azt a pillantást. Olyan üresség volt benne, mint a légüres térben.

Letettem az éjjeliszekrényére a bonbont meg a gyümölcsöt és tudtam, hogy Bögöly olyan messzire repült, ahonnan már nincs visszatérés.