Van új nemzetbiztonsági stratégiánk!

Április 21-én a kormány elfogadta a Biztonságos Magyarország egy változékony világban című nemzeti biztonsági stratégiát, és arra kötelezte a minisztereket, hogy annak alapján december 31-ig saját ágazati stratégiáikban is vezessék át a szükséges változtatásokat. Ami a címet illeti, szerintem nem a világ, hanem az áprilisi időjárás szokott változékony lenni, de ez a járvány keserves hónapjaiban végül is csupán elhatározás kérdése.

Igazán nem célom további szövegezési kérdések feszegetése, de megjegyzem, hogy a terjengős, 23 oldalas stratégiában egyes szavak és fordulatok feltűnően gyakran ismétlődnek. Az EU például 38, a NATO 36, a kiber 33, a tömeges migráció 27, a hibrid 9, a keresztény 7 alkalommal. Ez önmagában természetesen nem lenne hiba, hiszen ugyan milyen dokumentumban hivatkozhatnának a szerzők az EU-ra és a NATO-ra, ha nem egy nemzetbiztonsági stratégiában? A baj ott van, hogy a tíz fejezetből álló szöveg úgy fest, mintha tíz ágazati szervet kértek volna fel egy-egy tervezet elkészítésére, majd az egyes példányokat mindenféle szerkesztés nélkül egyszerűen egymás mellé rakták volna.

A külügy, az igazságügy, a HM vagy a NAV nyilván egyformán tisztában van azzal, hogy mely nemzetközi szervezetektől várhatjuk biztonságunk védelmét, tehát nem meglepő, ha ugyanazokat említik. Az olvasó azonban kicsit elunja magát, amikor újra és újra azzal az állítással találkozik, hogy milyen fontos is nekünk a két szervezet, milyen jó, hogy mindkettő vigyáz ránk, és mennyire együtt akarunk működni a többi tagállammal. Magától értetődően a kibertámadás vagy a hibridhadviselés fogalmainak is helyük van egy nemzetbiztonsági stratégiában, de bőven elég lett volna, ha a szerzők csak egy-két szakmailag indokolt helyen fejtik ki ezzel kapcsolatos mondanivalójukat. Egy stratégia súlyát sohasem a szöveg hosszúsága, hanem annak tartalma adja meg.

Csak egyet lehet érteni azzal, hogy Magyarország értékrendje „keresztény alapokon” nyugszik. De miért kell ugyanezt a fordulatot egyetlen bekezdésben (a 7.-ben) kétszer is használni? Továbbá mit értenek a szerzők a „nemzeti keresztény” fogalmán? Szívet melengető az a mondat, mely szerint „nemzeti keresztény alapokon nyugvó kultúránk mellett hazánk földje, természeti kincsei és mindenekelőtt maguk a magyar emberek, az ő mindennapos munkájuk, hazaszeretetük képezi a magyar állam fundamentumait”, de hogy kerül ez bele egy nemzetbiztonsági stratégiába? Hozzá kellene már végre szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy a keresztény magyarokon kívül más állampolgárai is vannak ennek hazának.

Egyébként mit gondolnak a szerzők, hogy kik olvassák a nemzetbiztonsági stratégiát? A hivatalos közlönyt, ahol megjelent, nem járatják a „magyar emberek”, így a szöveg sajnos nem jut el hozzájuk. Attól tartok, hogy az ilyen és ehhez hasonló stratégiákat kizárólag a budapesti diplomáciai képviseleteken tanulmányozzák, igaz, ott igen mélyrehatóan. Nem tudnák német vagy finn barátaink, hogy honnan is származik az itteni kultúra? Legalább a kedvükért nem lett volna célszerűbb zsidó-keresztény kultúrát említeni?

Sejtettem, hogy a stratégia bőven foglalkozik majd a migrációban rejlő veszélyekkel. Nem csalódtam, a sok említés arról tanúskodik, hogy a szerzők folytatják a menekültválság idején elkezdett, idegengyűlölő NER-propagandát, és továbbra is a tömeges migrációt nevezik meg az országot fenyegető egyik legfőbb veszélynek. Különösen napjainkban, amikor „a koronavírus járvány globálissá válása még egyértelműbbé teszi a tömeges, ellenőrizetlen és illegális migráció és biztonsági kockázatok növekedése közötti összefüggést, adott esetben egészségügyi kockázatokra vonatkozóan”. Egy járvány tényleg majdnem mindig egészségügyi kockázatokra „vonatkozik”, az olvasóban azonban felmerül a kérdés: ezek szerint a NER 2015-ben hiába épített ki déli határainkon 175 kilométernyi műszaki határzárat, hiába hirdette meg a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, és hiába csökkent a menedékkérők száma havonta száz alá? A távolban továbbra is ott sorakozna a Soros által felbujtott milliónyi muszlim, hogy bármelyik pillanatban betörjön az országba, megváltoztassa a magyar nép felekezeti összetételét, és a tetejébe vírusokat is terjesszen?

Nem világos, miért állítja a stratégia, hogy napjainkban „új világrend” van kialakulóban. Magyarázatként a világban lejátszódó „nagyléptékű gazdasági, társadalmi, demográfiai és környezeti változásokra” és „az egyre szűkösebb globális erőforrásokért folyó versenyre” utal. Eddig úgy tudtam, hogy a világrend ennél valamivel szűkebb fogalom. Világrendnek, mégpedig kétpólusúnak nevezték például a második világháború után kialakult nemzetközi rendszert, amely egészen a hidegháború végéig tartott, amikor is átadta a helyét a többpólusú világrendnek. Vajon összehasonlíthatók lennének a mostanában megfigyelhető változások az 1945 vagy 1990 utániakkal? Ráadásul valóban úgy látják a stratégia összeállítói, hogy „a nemzetközi rendszer gazdasági, politikai és katonai tekintetben egyre inkább többpólusúvá válik”? Ezek szerint az utóbbi három évtizedben nem volt az? Mi volt a világban 2020 előtt, kétpólusú rendszer?

Azt sem értem, hogyan jutottak a stratégia szerzői arra a következtetésre, hogy „csökken a nemzetközi jog kikényszeríthetősége”. Miért, a két szuperhatalom bipoláris világában nagyobb esély volt a jogi normák betartatására? Úgy emlékeznek a szerzők, hogy a nemzetközi közösségnek az egyenként legalább egymillió áldozatot követelő koreai, vietnámi, nigériai, afganisztáni, angolai és kambodzsai háborúk esetében sikerült a jog eszközeivel fellépnie? Vajon felelősségre vonták-e az orosz szuperhatalmat valamilyen nemzetközi bíróságon mindazért, amit 1956-ban Budapesten vagy 1968-ban Prágában tett?

A stratégia egyes fontos államokról és a hozzájuk fűződő kapcsolatainkról is szól. Elismeréssel állapítja meg, hogy Törökország „lendületesen fejlődő regionális hatalom”, amely „fontos szerepet tölt be Európa és Magyarország biztonságában, jelentős befolyást gyakorolva a közel-keleti és a nyugat-balkáni régió stabilitására”. Nos, a török hadsereg valóban befolyást gyakorol a két régió stabilitására, de nem feltétlenül pozitív értelemben. Amikor például Erdogan hadereje tavaly októberben behatolt Szíriába, és megszállta a kurdok autonóm területének jelentős részét, hogy ott „biztonsági zónát” hozzon létre, aligha járult hozzá a térség stabilitásához. A kurdok köztudottan a Nyugat legmegbízhatóbb és leghatékonyabb szövetségesei voltak az Iszlám Állam elleni küzdelemben, így a hadművelet után a NATO-ban komoly feszültség alakult ki a tagállamok vezetői között. Csak bízhatunk abban, hogy Erdogan Líbiában viszont a jó ügyet szolgálja, ezért támogatja az ottani polgárháborúban a nemzetközi közösség által elismert kormányt. De vajon miért jelent meg látványosan Észak-Afrikában? Sokan aggodalommal figyelik az egyre expanzívabb török politikát a világban.

Természetesen szó esik a stratégiában az orosz relációról is. A Krím-félsziget annexióját nem említi a szöveg, csak arra utal, hogy „a közelmúltban súlyos feszültség alakult ki” egyfelől a NATO és az EU, másfelől Oroszország között. Egy ilyen helyzetben, állapítja meg a stratégia, „különösen nagy szükség van az Oroszországgal folytatott politikai párbeszédre és a kockázatokat csökkentő, bizalmat erősítő intézkedésekre”. Ezek szerint azzal, hogy Moszkvával szoros baráti kapcsolatokat tartunk fenn, konstruktív, békéltető szerepet játszunk egy nemzetközi konfliktusban?

Végül a stratégia említést tesz a technológiai kihívásokról is, merész célkitűzést fogalmazva meg: „Az űrszektorban való megjelenés rendkívül fontos, ami feltétele a világűr gazdasági, nemzetbiztonsági és védelmi területeihez történő hozzáférésnek. Célunk egy teljes mértékben XXI. századi, a világ élvonalbeli technológiáit (…) felvonultató rendszer felállítása, amely akár a NATO-n belül, akár világviszonylatban is rendkívüli súlyt ad hazánknak.” Valamennyien szeretnénk egyszer megérni, hogy hazánknak világviszonylatban rendkívüli súlya legyen, de nem vagyok biztos abban, hogy ezt éppen az űrtechnológia fejlesztésével érhetnénk el.