Esély a változásra – Schwechtje Mihály a problémát problémának látja

Filmrendező, forgatókönyvíró, mégis ő volt az egyik, aki idén elnyerte a Radnóti Zsuzsa alapította Kortárs Magyar Dráma-díjat. Mert időnként színpadi terepre is merészkedik, és ha már ott van, ott is kényes társadalmi témákra fókuszál: a Jurányiban bemutatott díjazott drámája, Az örökség például a gyerekkereskedelemre, a roma szegregációra és a korrupcióra – amiket érzékenyen, ugyanakkor hitelesen, minden áltoleranciát és álhumanizmust mellőzve mutat.

Munkáiban rendre az áldozatokra, kiszolgáltatott sorsúakra fókuszál (romákra, munkanélküliekre, gyerekekre, abuzáltakra). Azokra, akiknek nincs vagy csekély a megszólalási esélyük helyzetükből és az áldozathibáztatás mechanizmusából adódóan.

A művészetben igen gyakori, hogy a munkánkon keresztül próbálunk meg részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, hiszen az alkotásokon keresztül kommunikációba lépünk emberekkel és közös gondolkodásra hívjuk őket. Mindemellett vannak azért olyan filmjeim is, amelyek kifejezetten személyes élményekből táplálkoznak, csak a hozzájuk választott történet elfedi a magánjellegű kitárulkozást. Mások viszont tényleg olyan témájúak, amelyek a körülöttem lévő világra reflektálnak, és én csak mint erre reagáló vagy a bennem generált indulatot alkotásba konvertáló személy jelenek meg.

Mit gondol, az elsődleges „felvevőpiac”, a budapesti értelmiségi mennyire érzékeli, hogy sokszor csak saját sebeit nyalogatja, buborékban él és valójában elveszítette már a kapcsolatát a valósággal?

Inkább úgy mondanám, több valóság létezik párhuzamosan. A budapesti értelmiség is nagyon sokféle. Más valósága van egy nemzetközi irodában dolgozó ügyvédnek és egy önkormányzati jogásznak. Másként érzékeli a világot egy gyógyszerészkutató és egy patikában dolgozó gyógyszerész. De teljesen más a világérzékelése egy konzervatív értelmiséginek is, mint egy liberálisnak vagy baloldalinak. Ehhez képest pedig vannak a társadalmilag leszakadt rétegek, amelyeknek a problémái egészen mások. És akinek az élete a betevő falatért való harcról, a drogfüggőséggel való küzdelemről vagy éppen az erőszaktól való menekülésről szól, nemigen tud elmélkedni azokról a kérdésekről, amikről például az értelmiség egy része tud. Szerintem az értelmiség fontos vitákat folytat, például a szabadságról vagy a demokráciáról, és ezekkel a vitákkal sokszor épp ezekért az emberekért is küzd.

Az ön által bemutatott történetek és társadalmi rétegek az abszolút reménytelenségről, kilátástalanságról és tehetetlenségről szólnak. Miközben azzal, hogy bemutatja őket, szembesít velük, úgy tűnik, mintha mégis hinne a változtatás esélyében.

Valóban, úgy gondolom, összefogással, dolgok újragondolásával talán elérhető lenne. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-)-ban a kamaszkor fojtogató nehézségeiről szerettem volna beszélni, és arról, hogy ez még tovább nehezedett a gépek általi kommunikációtól, aminek egyik ijesztő fejleménye például az internetes zaklatás. Viszont a film arról is szól, hogy az sem megoldás, hogy ebben az érzelmileg és identitásban olyan bizonytalan korszakban, amit a kamaszkor jelent, ha valaki félresiklik, úgy büntetjük, hogy az életben soha többet ne legyen esélye talpra állni. Az, hogy nálunk lejjebb szállították a büntethetőség korhatárát, őrületes nagy hiba. Ráadásul azzal, hogy bezárunk valakit egy börtönbe, csak tüneti kezelést adunk. Ugyanis ezek a helyek az erőszakra épülnek, erőszakra épülő intézményben pedig nincsen esély arra, hogy megváltozzon bárki is.

Az örökségben a gyerekkereskedelem témaköre pedig tökéletes leképezése annak, ami ebben az országban harminc év alatt történt. Ha ugyanis egy humanizmusra és szolidaritásra épülő demokrácia épült volna föl, akkor nem fordulhatna elő, hogy ártatlan újszülötteknek a sorsát ilyen mértékben meghatározza, hogy hová születnek. Ma, ha egy szegregált telepen látod meg a napvilágot, akkor minimális az esélyed arra, hogy kilépj azokból a lehetetlen társadalmi mintákból, amelyek miatt a szüleid is itt élnek. Az ilyen környezetben élők képtelenek egyedül megoldani a problémáikat és csak a külső segítségre számíthatnak, amit a jólétben élő, civilizáció vívmányait élvező többségnek kellene megadnia, de legelsősorban a szavazók által megbízott politikusoknak és azon belül is a hatalmat birtokló kormányoknak. Élünk egy országban, amelyik attól szenved, hogy nincsen elég gyerek, mégis teljesen magukra hagyjuk például azokat a gyerekeket és fiatalokat, akik önhibájukon kívül állami gondozásba kerülnek. Simán végignézzük, hogy a koldusmaffia, a prostitúció, a rabszolgatartás, a bűnözés és a szervkereskedelem felszippantja őket. Ez esetben teljesen mindegy, hogy valaki baloldalinak mondja-e magát vagy kereszténynek, mert az ideológia szintjén mindkettő az elesettek megsegítése mellett érvel, de hatalmon sosem láttam ezeknek valódi jelét.

Amikor ilyen rendszerszintű egy probléma, bűnösnek mondható-e az egyén, ha nem tesz ellene semmit? Bűnös-e például a darabbéli rendőr vagy gyámügyes, mert nem kezd egymaga a rendszer elleni szélmalomharcba, így inkább szemet huny már csak saját túlélésére koncentrálva?

Amikor rendszerszintű a probléma, akkor az, aki a problémát problémának látja, meg kell, hogy találja azokat, akik szintén úgy gondolkodnak, mint ő, és tennie kell a rendszer ellen. Sokan vannak viszont, akik végig sem gondolják és nem is látják, hogy baj van, őket nehezebb bűnösnek látni.

Érdemben tesz-e, aki – jobb híján – egyen segít, mint Az örökség főhőse, vagy csak a saját lelkiismeretét nyugtatja és épp a rendszert erősíti?

Egy megmentett ember is számít. És annál azért többet tesz, mint hogy csak a lelkiismeretét nyugtatja. Hiszen nagy rizikót vállal és a saját határait is átlépi, hogy segítsen. Persze mi a darabban azzal, hogy olyan drámai alaphelyzetet hoztuk létre, hogy már csak egy gyerek van a telepen, megkönnyítettük a főhős dolgát, hiszen nem hatvan gyereket kell megmentenie, hanem csak egyet, ám azt meg is teszi. Még akkor is, ha maga is pénzt ad a gyerekért, mert felismeri, hogy ebben a rettenetes amorális dagonyában semmi más eszköze nincsen.

Egy-egy társadalmi jelenséget (internetes zaklatást, gyerekkereskedelmet, korrupciót, munkanélküliséget) bemutató munkánál mennyire kutat és ássa bele magát az adott témába? Egyáltalán fontos ez egy művészi alkotásnál?

Minden olyan témánál, amit nem a közvetlen környezetünkből vagy a saját életünkből veszünk, a kutatás alapvetően fontos. Nagyon sok irányból kell megközelíteni, mert ha például csak szociológiai tanulmányokat olvasnék, azzal is könnyen mellé lehet lőni, hiszen azok meg saját tudományos közegükkel vannak leginkább kommunikációban és ezért szintén torzíthatják a valóságot. Fontos elolvasni ilyeneket, de nem elegendő. A dokumentumfilm forgatása a baptista védett házról például épp ezért volt fontos része az emberkereskedelemről szóló kutatásomnak, mert személyesen találkoztam áldozatokkal és velük dolgozó szakemberekkel.

Most lett volna új színházi bemutatója (szerzőként, rendezőként) a Radnóti Színházban Gina címen. Ez szintén kiszolgáltatottságról, abuzálásról szól az italokba kevert, tudatvesztést okozó partiszer révén. Nem mai keletű a probléma – még mindig nem tudunk eleget?

Az előadásunk nem egy tájékoztató a Gináról vagy annak veszélyeiről. Az érdekel, hogy milyen lehet szülőként szembenézni azzal, hogy a gyereked, akit próbáltál felnevelni, részt vett egy csoportos abúzusban. Azaz mi most az elkövetők szüleinek a szemszögéből vizsgáljuk a kérdést.