Oldás vagy kötés: forgatókönyvek a folytatásra

Publikálás dátuma
2020.05.03. 18:49

Fotó: JOHANNES EISELE / AFP
Sikerült a SARS–CoV-2 „terjedési sebességét” lelassítani, vagyis a vírus reprodukciós rátáját 1 alá szorítani számos európai országban. Ha a szám ez alatt van, a terjedés üteme csökken, ha fölötte, akkor nő. Magyarországon 0,85 ez a bűvös érték, vagyis egy fertőzött ennyi embernek adhatja tovább a betegséget. A folytatásról több forgatókönyv készült.
Mára kiderült, hogy bezárkózással ugyan „kiéheztethető” a vírus, de nem fog eltűnni, és egyre valószínűbb, hogy szezonális járványt okozva rendre felüti a fejét. Az is világos lett, hogy a járvány másodlagos hatásai nagyobb válságot (és akár több ember halálát) okozhatják, mint maga a ragály. A véleményeket illetően két szélső érték között mozognak az attitűdök: vannak a járvány hatását eltúlzók és lenézők is. Mivel bárkinek igaza lehet, mindkét nézet vírusként terjed. Miközben több dolog nem derült ki még: nincs bizonyíték az immunitásra, vagyis a fertőzésen átesettek ellenálló képességére, és tulajdonképpen a betegség lefolyását is csak kutatják a tudósok.  A világ minden­esetre megelégelte a négy fal társaságát, mindinkább nyitást akar. A hazai turizmus jó szezonra számít, a kormány mindenkinek munkát ígér, az emberek folytatnák a régi életüket. De ez aligha lesz így. Valószínűbb a csiki-csuki, a húzd meg, ereszd meg taktikája.  A korlátozások minden embert megviselnek, a távolságtartás, elszigeteltség és az emiatt kialakuló szorongás komoly mentális terhet jelent. Ezért ahogy telnek a hetek, egyre többen gondolják úgy, hogy inkább nem tartják be a szabályokat, és ha megfertőződnek, akkor legalább „túlesnek” a betegségen, és mehet az élet tovább. Arról kevesen tudnak, hogy ha valaki megfertőződik a vírussal, majd felgyógyul, az nem minden esetben jelenthet védelmet. A Covid-19 kapcsán többször is beszámoltak már a járványügyi hatóságok olyan esetekről, mikor valaki a betegség utáni negatív tesztet követően újra fertőzötté vált. Nem volt arra utaló jel, hogy ezek a betegek fertőzőek lennének, és egy részük enyhe tüneteket mutatott. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is próbálta kideríteni, hogy mi lehet a jelenség oka. A dél-koreai közegészségügyi és járványügyi központ a napokban adott megnyugtatónak tűnő választ a kérdésre. Azt közölték ugyanis, hogy bár 277 olyan páciens volt az országban, aki korábban koronavírusos volt, és a tesztje a felépülés után az újabb szűrésnél ismét pozitív eredményt mutatott. Élő vírus azonban a dél-koreai kutatók szerint már nincs ezeknek az embereknek a szervezetében. Ezzel cáfolták azt a korábban felmerült állítást, hogy a vírus újra aktívvá válhat, és fertőző lehet a meggyógyult szervezetben. A friss eredmények szerint az újabb teszt csak vírusmaradványokat mutat ki. A WHO egyébként korábban úgy nyilatkozott a kérdésről: mivel a Covid-19 egy új betegség, ezért több epidemiológiai adatra van szükség ahhoz, hogy következtetéseket lehessen levonni a vírusról. A vírus újrafertőző-képessége egyébként azért is kulcskérdés, mert a vakcinák működésének a lényege éppen az, hogy az oltóanyag megismerteti a szervezetet a kórokozóval, ezért ha az immunrendszer találkozik vele, akkor az időközben megjelent antitestekkel már védekezni tudunk ellene. Így vagy nem fertőződünk meg, vagy ha mégis, akkor is sokkal enyhébb tünetek jelentkeznek. „Egy aránylag ismeretlen vírusról beszélünk, éppen ezért egyelőre rettentő nehéz eldönteni, hogy mi az igaz. Az újrafertőződés és a betegség kiújulása még nem tisztázott fogalmak. Nagyon ritka egy vírusinfekciónál, hogy ilyen hamar újra lehet fertőződni, ez szinte ismeretlen jelenség. Az biztos, hogy nagyobb számok alapján lehet következtetéseket levonni” – mondja Ócsai Lajos, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) járványügyi főosztályának korábbi vezetője. A majdani vakcina tehát továbbra is a legjobb esély lehet a vírus elleni jövőbeli védekezésnek, de elkészültére akár hónapokat is várni kell, és a gyártás is igen lassú folyamat lesz, hiszen tömegeknek van szüksége az oltóanyagra. Éppen ezért, a terjedés visszaszorítása érdekében akármennyire is nehéz, fontos a felesleges szociális érintkezések kerülése, a fegyelmezett távolságtartás az emberek között a boltban, tömegközlekedésen, ahogy a maszk viselése is.

Olasz módra

A pandémia miatti szigorítások és azok lazítása mellett is szólhatnak érvek, utóbbira főleg a gazdasági összeomlás elkerülése és az emberek mentális egészségének megőrzése miatt van óriási társadalmi igény. Olaszországban például, ahol több mint 201 ezer megbetegedést regisztráltak és a halottak száma meghaladta a 27 ezret, lassan mégis enyhítenek az eddigi tilalmakon. Május 4-től továbbra is csak indokolt esetben lehet elhagyni a lakókörzetet, de engedélyezett lesz a nem együtt élő családtagok találkozása, ahogy a profi sportolók egyéni edzése is, valamint a temetések, legfeljebb tizenöt résztvevővel. Újraindul a kézműves ágazat és az építőipar. Május 18-tól újranyitják a múzeumokat és a régészeti területeket, így a Colosseum és a vatikáni múzeumok is látogathatók lesznek. Arra a kérdésre, hogy emiatt várható-e a járvány újabb fellobbanása, Ócsai Lajos úgy válaszolt: a nemzetközi turizmus még nem lesz olyan, mint előtte, a látogatók száma így valószínűleg meg sem közelíti majd a szokásost, tömegek tehát nem várhatók, ezzel a döntéshozók is számoltak. Járványügyi szempontból azonban szerinte az újraindítás akkor lenne ideális, ha már megtanultunk védekezni, vagyis van oltóanyag vagy gyógyszer. Belátja azonban, hogy ezt gazdasági okok miatt nem engedheti meg magának a világ. Anna Barecka-Bocchiola olasz pszichológus szerint hazájában a civilek már nemcsak magától a vírustól félnek, hanem a következményei­től is. Attól, hogy mi fog történni, ha megszűnnek a korlátozások. Mégis, most mindenki május 4-ét várja, mert akkor csökkentik a korlátozásokat, az olaszokban ennek reménye tartja a lelket és próbálnak csak előre nézni. „Maszkot viselni továbbra is kell és figyelni kell arra, hogy megfelelő távolságot tartsanak az emberek egymástól. Amíg nincs vakcina, addig együtt kell élni a vírus okozta fenyegetéssel, ami hosszú ideig is tarthat, és ez változásokat hoz a mindennapi életben is. Olaszországban sosem sütöttek annyit az emberek, mint most, lisztet például egyáltalán nem könnyű találni a boltokban. Az egész olyan, mintha egy egyszerűbb élet felé húzódnánk vissza, olyan tevékenységek felé, amiket az emberek elfelejtettek a mai modern világban” – mondja Anna Barecka-Bocchiola.

Tajvan: állandó készültségben

Vannak olyan országok, amelyek vírussal szembeni tudatos védekezése példaértékű, ha tesztelésről, védőeszközök rendelkezésre állásáról van szó. Tajvan Covid–19-re való reagálása a legjobbak között van a világon. A 24 milliós lélekszámú szigeten, ahol világklasszis és megfizethető egészségügyi rendszer működik, lapzártánkig mindössze 429 igazolt megbetegedést jelentettek, közülük 311 ember már felgyógyult, és csupán hatan hunytak el. Andrew Y. Chang, a budapesti Tajpej Reprezentatív Iroda képviselet-vezetője kérdésünkre arról beszélt, hogy miért olyan sikeres a vírus elleni küzdelem Tajvanon, és mire lehet számítani a szigor enyhítésével. Szerinte a legfontosabb a korai előkészítés, a gyors reagálás és a proaktív intézkedés. „Az elmúlt 17 évben, a SARS-járvány kitörése óta Tajvan állandó készenléti állapotban volt a kialakuló fertőző betegség veszélye miatt. Már január 2-án létrehoztunk egy, a betegségre reagáló csoportot, és január 20-án megkezdte működését a Központi Járványügyi Parancsnokság, amely képes hatékonyan integrálni a különféle minisztériumok erőforrásait, és azokat befektetni a járvány visszaszorítása érdekében. Több mint 120 hatékony intézkedést hirdettek meg, többek között a repülés ideiglenes felfüggesztését, a belépés korlátozását, valamint az esetek azonosítását és az erőforrások elosztását a közegészség védelme érdekében. Új technológiát is alkalmazunk, ideértve az utazási előzmények és az egészségügyi tünetek online jelentését az utazók fertőző kockázatainak osztályozására a repülés eredete és a megelőző 14 nap története alapján” – részletezi Andrew Y. Chang. Tajvanon a magánszektor, az állami szektor és a civilek habozás nélkül működnek együtt. A Magyarországon és más európai országokban élőknek azt javasolja: megfelelően mossanak kezet, viseljenek maszkot és ügyeljenek a távolságtartásra másokkal szemben. Arra a kérdésre, hogy mi történik, ha az országok túl hamar oldják fel a korlátozásokat, úgy válaszolt: a végrehajtott korlátozások pozitív eredményeket mutattak Olaszországban, Spanyolországban és az Egyesült Államok néhány államában, ezért alapos értékelésre van szükség és óvatosnak kell lenni a következő lépés megtételénél, hogy elkerüljük a Covid–19 második hullámát. Még a WHO – amelynek üléseiről egyébként a kínai nyomás miatt Tajvant rendre kizárják – is elismeri a járványok megelőzésének és visszaszorításának tajvani sikereit. A korlátozásokkal kapcsolatban a korábbiak mellett Andrew Y. Chang elmondta azt is, hogy a tajvani határokon mérik a testhőmérsékletet, egészségügyi nyilatkozatot kell kitöltenie az oda érkezőknek, és bizonyos esetben 14 napos otthoni karanténba kell vonulni. Azok esetében, akik otthoni karanténban vannak, a kormány a távközlési szolgáltatókkal is együttműködik, hogy lehetővé tegyék GPS-helymeghatározást. 50 regionális kórházat és egészségügyi központot, valamint 167 közösségi kórházat és klinikát jelöltek ki a többszintű tesztelési rendszer létrehozására. Ezeknek a kórházaknak és klinikáknak speciális osztályokat vagy területeket kell felállítaniuk. Az emberek pedig online rendelhetnek maszkokat.
Ebédidő egy tajvani általános iskolában
Fotó: SAM YEH / AFP

Próbálj meg lazítani!…

A magyar kormány is enyhít a kijárási korlátozásokon (lapzártánk idején a bejelentést még nem tették meg, de a Magyar Nemzet már megszellőztette a fokozatos májusi nyitás fázisait (az éttermeket, boltokat, szállodákat érintően). Döntések információkból hozhatók, de vajon milyen információkból (és következtetésekből) dolgozik a kormány? Ha csak az eddigi intézkedések közül veszünk kettőt – korlátozások fenntartása és törekvés a nyolcezer lélegeztetőgép elérésére –, akkor abból az következhet, hogy elhúzódó háborúra készül, ahol nagy veszteségek lesznek. A gazdaságot mozgásban akarja tartani, vigyázva a teljesítmény fenntartására. A kabinet munkáját segítő tudósok eredményeibe egy múlt heti konferencia engedett bepillantást. Itt elhangzott, hogy a kijárási korlátozásokkal sikerült ellaposítani a járványgörbét, de ez az állapot nem tartható fenn sokáig, és így a nyájimmunitás sem érhető el. Az átfertőzöttség nem lesz olyan mértékű, hogy az védettséget nyújtson, ezért más megközelítésre lesz szükség ahhoz, hogy ne kelljen a korlátozásokat örökké fenntartani. Palkovics László innovációs és technológiai miniszter azt hangsúlyozta, hogy a járványkezelés kezdeti szakaszában az volt a cél, hogy időt nyerjenek az egészségügyi kapacitások felduzzasztásához. A Magyar Tudományos Akadémia által készített korábbi elemzés szerint a szelektív járványügyi intézkedések költséghatékonyabbak a „húzd meg, ereszd meg” típusú intézkedéseknél. A tudósok úgy látják, a járvány rövid és hosszú távú kezeléséhez is alapvető feltétel a megfelelő mennyiségű és minőségű teszt folyamatos alkalmazása, sürgősen bővítendő a kontaktfelderítő, a mintavételi, az elemző és a nyilvántartó kapacitás. Ezen alapulhatnának azok a szelektív intézkedések, amelyek a fogékony csoport tagjait a mostaninál is jobban védik, a védett csoport tagjait pedig jogosultságokkal (és esetleg hatósági igazolással) ruházzák fel, a munkába való visszatérés céljából.

Mi vagyunk a gazdaság

„Őszintén remélem, hogy valamit rosszul látok, és nincs igazam a fentiekkel, de mivel nem követtük azoknak az országoknak a receptjét, amelyek valamennyire sikeresek voltak (Kína, Tajvan, Korea), ezért a 2020-as évben a járvány fog uralni mindent Európában és az USA-ban is. Ebből nem lesz így V alakú fellendülés, hanem egész éves szenvedés, sok gazdasági kárral és halottal.” Zsiday Viktor befektetési szakember írta ezt nemrégiben a járvány nyugati kezelését bírálva, és a korlátozások feloldásáról szólva. „A vírushelyzet nem jól lett kezelve, nincs megoldva, és újabb problémákat fog okozni – írta. – Az európai és amerikai politikusok és befektetők láthatóan azt hiszik, hogy a kínai mintát követik országaik: komoly erőfeszítésekkel leverik a vírus első hullámát, majd újranyitják a gazdaságot.” Zsiday szerint azonban ez nem kivitelezhető, mert a rendkívül szigorú kínai korlátozásokkal szemben az európai karanténok „félszívűek” voltak, azaz nem vették őket elég komolyan. A befektetési szakember szerint az európai és amerikai politikusok néhány országot leszámítva majdnem haszontalanul pocsékoltak el 4-6 hetet az emberek életéből. Ezalatt sikerült úgy összeomlasztani a gazdaságot, hogy cserébe elég kevés haszna volt: mivel a reprodukciós rátát még karanténnal is alig sikerült egy1 alá szorítani, a nyitás után szinte biztos, hogy 1 fölé fog menni, azaz újra elkezd terjedni a vírus, írja Zsiday. Megérzése szerint a vírus újbóli terjedése „még nem is lenne annyira baj, ha lenne, mondjuk, 100 fertőzött, mert abból kellő óvatossággal csak sokára lenne több tízezer. A baj az, hogy eleve sok százezerről indulunk, és ebből szinte garantálható, hogy a nyitások után pár héttel, valamikor a nyár folyamán, ismét nagyon komoly baj lesz.” Pogátsa Zoltán közgazdász, egyetemi docens, az Új Egyenlőség főszerkesztője is az óvatosság híve. Mint az ATV-nek a minap elmondta, a „lock down” (lezárás), vagyis a szociális kapcsolatok számának a csökkentése „félkeményre” sikerült, és amint a gazdaság elkezd pörögni, a fertőzések száma sem fog mást tenni. „Nagyon nem szeretem azt a megkülönböztetést, hogy van a társadalom, és van a gazdaság. A gazdaság mi, magunk vagyunk, és ha kinyitjuk ezt az önkéntes korlátozást, akkor gyakorlatilag az történik, hogy elkezd terjedni a vírus sokkal gyorsabban, és akkor a gazdaság is óhatatlanul sokkal rosszabb helyzetbe kerül. Szerintem téves az a megkülönböztetés, hogy most válság van, most rosszul meg a gazdaság, de ha kinyitjuk, akkor újraindulhat minden. Ha elkezd nagyon hirtelen, nagyon gyorsan terjedni a vírus, ahogy mondjuk Lombardiában vagy New Yorkban, akkor az a gazdaságra is negatív hatással lesz. Ez mérhető emberéletekben, kiesett jövedelmekben, munkahelyek elvesztésében” – mondta Pogátsa Zoltán. A közgazdász emlékeztetett: a kormány 4 százalékos GDP-csökkenésre számít. Eközben mintegy 60 ezren veszítették el az állásukat, de nem tudni, mennyien vannak a csökkentett munkaidőben, csökkentett bérért foglalkoztatottak, és főként nem tudható, hogy meddig tart a járvány, és vele a gazdaság – a társadalom – csökkentett üzemmódja.

Összeomlik a kereslet

„A kormányzati csomag túl későn jött, túl kicsi, és nem jó a szerkezete” – ezt még hetekkel ezelőtt mondta a Zsiday egy interjúban. Szerinte a kormány félreérti a helyzetet, amikor azt hiszi, egyszerűen csak újraindíthatja a gazdaságot. Most inkább ahhoz hasonló a helyzet, mint amikor egy fuldokló nem kap levegőt, és ha nem tesszük lélegeztetőgépre gyorsan, akkor később már hiába is próbálnánk. Most teljesen félre kéne tenni a „munkaalapú társadalom” gondolatát egy darabig, mert nagyon megváltoztak a körülmények. A befektetési szakember szerint a gazdaságok maguktól is zsugorodnak ilyen helyzetben és szükség van még állami intézkedésekre is, 5-10 százalékos költségvetési hiány lesz gyakori vagy akár még nagyobb, de ez nem baj. „Ilyenkor az államnak túl kell költekeznie, különben meghal a gazdaság” – jegyezte meg. Osztja ezt Pogátsa is, aki szerint a magyar válságkezelő csomag túlságosan arra összpontosít, hogy ne szálljon el a hiány, és igyekszik megállítani az eladósodást. „Ám a válságban a magángazdaságban a kijárási korlátozás és a bérek hiánya miatt összeomlik a kereslet. Ha ezt az állam nem pótolja, akkor zuhanni fog a GDP. Az államadósság/GDP mutató pedig romlik. Ha az állam tényleg élénkítene, erőteljes deficittel, ez nem így lenne” – írja a Mércén. A közgazdász szerint a magyar társadalom nagyobbik része egyáltalán nem osztja a miniszterelnök álláspontját, mely szerint csak munkáért szabad az államnak megélhetést biztosítania. A European Social Survey adatai szerint például egy alapjövedelem bevezetését a magyarok 70 százaléka támogatja, és csak 30 százaléka ellenzi. Ezzel második helyen vagyunk Európában. Számos ország máris bevezetett vagy bevezetni készül valami hasonlót a járvány okozta jövedelem vesztés ellensúlyozására Szingapúrtól Spanyolországon át az Egyesült Államokig.

Az új típusú koronavírus-járvány elleni akadályokat eddig kevés ország vette sikeresen. A néhány jó példa – Tajvan, Dél-Korea – mellett viszont elsikkadt egy szintén ázsiai sikertörténet, emeli ki a 444.hu Vietnamra utalva. A délkelet-ázsiai országban az első pozitív koronavírusteszt után három hónappal kezdtek lazítani a korlátozásokon, miután addig mindössze 270 fertőzött beteget regisztráltak, és a vírus a 95 millió lakosú országban senkit nem ölt meg. (Persze, ahogy a kínai járvány számai esetében, úgy itt sem lehet kizárni, hogy a világ egyik legszigorúbb diktatúráját irányító Vietnami Kommunista Párt nem bontja ki az igazság minden részletét.)

Van fogkrém, nincs világvége

Publikálás dátuma
2020.05.03. 14:27
Times Square In Manhattan, New York City
Fotó: Nicolas Economou / Nicolas Economou/NurPhoto
Megváltozott, bizonytalan világunkban sokan a reklámokba kapaszkodva várják a krízishelyzet végét. Amíg még láthatóak, kaphatók a kedvenc márkák – ráadásul azt mondják: velünk vannak –, addig van remény, hogy egyszer majd az élet ugyanott folytatódik, ahol megszakadt.
Belegondoltak már, mennyire függ a nyugati ember a reklámoktól? Függetlenül attól, szereti vagy nem szereti őket. A XXI. század sokat idézett sztártörténésze, Yuval Noah Harari egyenesen azt állítja, hogy a konzumvallás az első olyan „vallás” a történelemben, amelynek követői ténylegesen meg is teszik, amit a rendszer kér tőlük. „A legtöbb keresztény – mondja az emberiség rövid történetét feldolgozó, Sapiensben – nem utánozta Krisztust, a buddhisták nem tudták követni Buddhát, Konfuciusz pedig komolyan kiakadt volna a konfuciánusoktól. A legtöbb mai ember ellenben képes sikeresen megfelelni a kapitalista-konzumerista értékrendnek. Ez az etika olyan feltételekhez köti a paradicsomba jutást, hogy a gazdagok maradjanak kapzsik, és minél nagyobb tőkét akkumuláljanak, a tömegek pedig engedjenek szabad utat vágyaiknak és szenvedélyeiknek, és vásároljanak egyre többet.” De honnan tudjuk, hogy cserébe tényleg megkapjuk a paradicsomot? – teszi fel a kérdést a szerző, melyre egy pokolian egyszerű félmondattal meg is adja a választ: láttuk a tévében…  „Békeidőben talán könnyebb annak az illúziójába ringatni magunkat – mondja Budai Ármin reklámpszichológus –, hogy ki tudjuk vonni magunkat a hirdetések, reklámok, termékismertető YouTube-videók hatása alól. Hogy nem azért veszünk Zewa papírtörlőt és oreós Milkát, mert épp ezeknek a hirdetései mentek az előző esti film amúgy roppantul idegesítő reklámszünetében, hanem mert tényleg nincs jobb a papírtörlő- és csokoládépiacon. A reklámok alattomosan szivárognak be a tudatalattinkba, és még csak észre sem vesszük, amikor az éveken át megszokott Protexin helyett öntudatlanul Linex probiotikumot kérünk a patikában, mert mégiscsak az a bélflóra – a miénknek ugyan nem! – csinos és hasznos baktériuma. Ehhez képest, amikor kibillenünk az addigi kerékvágásból és hirtelen megsokasodik életünkben a bizonytalansági faktor, mint például háborúk, természeti katasztrófák vagy a mostanihoz hasonló járványok idején, akkor – az elmúlt évszázadban ezt számtalan kutatás bizonyította – tudatosan fordul oda az ember az elillanóban lévő biztonság olyan addig tagadott függőséget okozó, rejtett zálogaihoz, mint például egy megszokott ízű fogkrém.”

Bennük van az élet

Budai Ármin gondolatmenetét látszanak alátámasztani az Atmedia tévés, rádiós és online hirdetési ház, valamint az Ipsos piackutató cég napokban nyilvánosságra hozott, még ki sem hűlt kutatásának eredményei, melyek a koronavírus, illetve az azzal járó korlátozások hatását vizsgálták az emberek reklámokhoz fűződő viszonyában. Valahol megdöbbentő, ugyanakkor abszolút Harari konzumvallás-elméletére rímel, hogy a vizsgált 18–59 éves korosztály több mint fele a reklámokat az élet folytathatóságával kapcsolja össze. Nemcsak hogy felértékelik a reklámkultúrát, de egyfajta mentőövként kapaszkodnak bele. Volt, aki csupán a praktikusság mentén tulajdonított fokozott jelentőséget a reklámoknak – „a hirdetések egyfajta iránytűk a világban, a termékek, szolgáltatások útvesztőjében való eligazodásban segítenek, ami most, hogy kevesebbet nézelődhetünk a boltokban, még fontosabbá vált”; de akadt olyan is, aki szerint a reklámok és hirdetések egyenesen arról biztosítanak, hogy nincs még vége a világnak. Ebből a nézőpontból a reklámok magáról az életről szólnak, „néha kifordítva, néha eltúlozva, néha viccesen, néha megindítóan – írta egy válaszadó –, de mégiscsak mi vagyunk bennük, most talán jobban is, mint az elszigetelődött valódi életünkben. Az a termék, szolgáltatás, márka, ami most nincs jelen, az nem létezik. Merthogy másképp nem látható.” Sokan vélik úgy, hogy a reklámból szerzett tudás segítségével leküzdhetővé válik, csökkenthető a kiszolgáltatottságunk; és van, aki szerint a reklám egyenesen a tudás mindenhatóságának biztosítéka. „A hirdetésekből szerzett információkat tovább tudom adni másoknak, s így tudom őket ebben a nehéz helyzetben hasznos tudással támogatni. Aki lemarad valamilyen információról, az több szinten is veszíthet. Anyagi értelemben, de a státuszát illetően is” – írta egy a kutatásban részt vevő vá­lasz­adó. A televíziós és rádióreklámoknak sokan elsősorban a pszichológiai jelentőségét hangsúlyozták: „a megszokottság érzését keltik, úgy érzem, velem vannak és velem is maradnak ebben a nehéz helyzetben” – mondja a legtipikusabb válasz.

Imázsépítés mesterfokon

A koronavírus-járvány alatt a legtöbb márkának át kell gondolnia a kommunikációs stratégiáját a jelen helyzetre alakítva, s megfelelő érzékenységgel kell megszólítania a vásárlókat. Budai Ármin szerint a nagy történelmi válsághelyzetek tapasztalatai azt mutatják, hogy egy-egy ilyen időszak – bár gazdaságilag a cégek nagy részét megtépázza – kiváló az imázsépítésre. „A láthatóság mellett többek között ezért is fontos, hogy a termékajánlókon túl pozitív üzenetekkel, együttérző gesztusokkal erősítsék a fogyasztók szimpátiáját. Ez egy adok-kapok játék. Lehet, hogy most épp nem fog több Audi fogyni, de ha majd vége ennek az egész rémálomnak, és valaki ezt a kategóriát keresi, egészen biztosan eszébe jut, hogy a német autógyártó cég elsőként húzta szét a logója karikáit „tartsunk távolságot” címszóval. Vagy hogy a Coca-Cola minden reklámfelületét átadta a Magyar Vöröskeresztnek, és óriásplakáton, valamint a saját üdítőcímkéiken is köszönetet nyilvánít minden értünk dolgozónak ebben az igen zavaros és ijesztő időszakban. A Coca-Cola egyébként az egyik legprofibb arculatépítő. Már a II. világháború alatt is tudatosan építette a brand jövőjét. Miközben a kampányaiban majdani békeidőt vizionált, gondosan ügyelt rá, hogy ha jótékonyan is, de ott legyen a harctéren. A cégvezetés utasítása szerint minden egyenruhát viselő férfinak meg kellett kapnia az üveg Coca-Coláját, akármennyibe is kerüljön ez a vállalatnak. Eisenhower tábornoknak olyannyira tetszett az ötlet, hogy egy 1966-ban nyilvánosságra került levél szerint 1943-ban hárommillió palack Coca-Colát, tíz palacko­zó­be­rendezést, szirupot, kupakokat és a szállításhoz egy ötezer tonnás hajót rendelt meg. A cég ezzel gyakorlatilag kitelepült a frontra. Alkalmazottai a személyes részvételre is engedélyt kaptak – voltak tehát olyan katonák, akik kizárólag azért dolgoztak a frontvonalban, hogy a harcolókat kiszolgálják egy palack hazai ízzel. Reklámjaik, hirdetéseik is ehhez idomultak, ugyanakkor túlmutattak az aktuális eladási célokon: a katona a világ minden tájára magával viszi az amerikai életforma egyik legjellegzetesebb kellékét, a Coca-Colát. A sorozat helyszínei reklámonként eltértek, de mind ugyanazt az üzenetet hordozták: az amerikai üdítő Bel­giumtól a csendes-óceáni szigetvilágon és Izlandon át Olaszországig a nemzetek közötti híd szimbóluma, egyetemes nyelv, amit mindenki beszél. A cég ezzel valójában már a háború utáni nagy piacokra koncentrált. Mesteri húzás – ismeri el a szakember –, egyszerre tekinthetjük aktuális háborús reklámnak és bevezető kampánynak a néhány évvel későbbi exporthullámhoz.”

A varázsszó: együtt

Ahogyan az Atmedia és az Ipsos felmérésében is mondták a válaszadók: aki most nincs jelen, az nem létezik. A reklám ráadásul pillanatműfaj, vagy­is ami aktuálisan hangsúlyos, fe­lülírja a tegnap szenzációját. Ha valaki ringen belül akar maradni, annak muszáj reagálnia a megváltozott körülményekre. „Annak, hogy ez a reakció a legszimpatikusabb, legfeledhetetlenebb és leginkább szimpátiát keltő legyen, bármilyen kiábrándí­tóan is hangzik – mondja Budai Ármin –, megvan a maga receptje. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az a pénzintézet vagy élelmiszerlánc, amely azt kommunikálja, hogy itt vagyunk, veled vagyunk, érted vagyunk, afféle biztos pontként a nagy bizonytalanságban, valójában nem is így gondolja. Nem! Csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy az együttérzés- és szimpátiakeltésnek megvannak a maga tipikus eszközei. No és létezik egy varázsszó is, ami a külső ellenség megjelenésekor még a belső viszálykodáson, polgárháborús helyzeteken is segíteni tud, az pedig az EGYÜTT szó.” Együtt sikerülni fog, együtt túl leszünk rajta, együtt megcsináljuk – mondja a telekommunikációs cégektől a bankokon át a sörgyártókig mindenki. Most fontosabb, mint valaha… ilyen még nem volt… ezekben a soha nem látott, bizonytalan, vészterhes időkben – szól a dramaturgia –, minden eddiginél fontosabb, hogy fegyelmezettek legyünk és otthon maradjunk. Fizikailag távol, de egységben. Összefogásban. A Christian Dior, a Givenchy vagy a Louis Vuitton átállt kézfertőtlenítő-gyártásra; a Borsodi karanténban is összehoz, ha máshol nem, a képernyőn; a Coca-Cola vagy a Coop köszöni mindenkinek, akinek csak lehet; a Mastercard pedig egyenesen azt üzeni, hogy a külön-egységben, együtt valami megfizethetetlent érhetünk el. Az Erste is velünk van (veletekvagyunk.hu), a Provident pedig úgy döntött, hogy a járvány idejére tervezett reklámköltéseit felvilágosító kampányra fordítja, melyben Almási Kitti klinikai szakpszichológus osztja meg tanácsait azzal kapcsolatban, mennyire fontos, hogy most még jobban figyeljünk egymásra, és hogy miként maradjunk összetartó közösség a kényszerű fizikai távolságtartás idején is. A legfontosabb üzenet pedig, a reklámokban legalábbis, hogy a régi életünk, a most még üres helyeink, éttermeink, kávézóink, játszóte­reink,­ stadionjaink, kulturális nevezetességeink, utcáink, városaink, országaink visszavárnak. Ugyanabba a mindig „rózsaszín” világba, ahol, ahogy egy újabb örök érvényű klasszikus, Bödőcs Tibor mondja, mindig friss a festés, mindig tiszta a kutya, minden gyerek boldog és fickósak a nagypapák. Ahogy például a Magyar Turisztikai Ügynökség imázsfilmje is énekli a Bagossy Brothers Company slágerének szövegével és dallamára: #visszajövök. Én egyszer még. És akkor majd lehet újra csókolózni a naplementében, családilag lufikat eregetni, jachtról vízbe ugrálni, a Balaton Soundon gumiunikornisozni, hortobágyi gulyás legényekkel parolázni, boldognak lenni. Ahogy szoktuk. És most vécéillatosítót sem kell venni hozzá.

A különféle márkák a Covid–19 járványra szabott logókkal is igyekeznek erősíteni a társadalmi felelősségvállalás fontosságát. Az Audi széthúzott karikáinak mintájára a McDonald’s is kettészedte jellegzetes M betűje két szárát, de miután többen mondvacsinált reakciónak bélyegezték, és azt kifogásolták, miért nem inkább anyagilag száll be az összefogásba, visszaállította a Mc M-jét. A Coca-Cola is egymástól eltávolított betűkkel kampányol az otthonmaradás mellett a Times Square egyik óriási hirdetőtábláján; és a Chiquita banánmatricáról is eltűnt a feje tetején gyümölcsös kosárral egyensúlyozó flamenco táncosnő. Ő is otthon maradt ugyanis. Több helyen maszkot kapott a Starbucks logóarca, a Nike pedig egy don’t (ne!) szócskát helyezett jól ismert szlogenjébe: Just don’t do it!

Szerző

Félni tudni kell

Publikálás dátuma
2020.05.03. 09:32

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Ha úgy jövünk ki a karanténból, hogy nem fejlesztettünk egy új készséget vagy nem vágtunk bele rég halogatott tervünk megvalósításába, akkor korábban sem az idő, hanem a kitartás és az önfegyelem hiányzott belőlünk – az efféle „pozitív motivációs” sokk a tökéletlenség érzetét keltve terjed a világhálón. De az a dráma valóban, ha e trauma idején nem tanulunk meg kínaiul és nem teszünk föl reggelre kelve ropogószsemle-fotót a Facebookra? Boros András pszichológustól kértünk feloldozást.
Mielőtt megnéznénk, miért kártékony a „rögeszmés produktivitás” pozitív motivációs terrorja, fejtsük meg, mi zajlik bennünk ezekben a hónapokban. Az ember fontos érzete és tudata, hogy hatni tud a világra, kompetens, és valamilyen viszonylag adekvát, értelmes választ képes adni a környezeti hatásokra. Ha valami vonzó, akkor odamegy, ha taszító, akkor elmegy, ha dühítő, akkor, mondjuk, széttöri. Azokban a helyzetekben, amelyekben jártasak vagyunk, van egy válaszkészletünk, vagyis ismerős helyzetekben különböző mértékben, de alapvetően kompetensnek érezzük magunkat. Senki nem úgy érzi többnyire, hogy kontrollálhatatlan számára az élet, kicsúszott a lába alól a talaj, vagy ha igen, ott baj van. Általában van egyfajta biztonságérzet, és ehhez kötődően egy viszonylag biztonságos kép magamról, hogy én azért alapvetően alkalmas vagyok. A teljesen vagy nagyrészt ismeretlen helyzetekben viszont kisebb-nagyobb félelem keletkezik bennünk. Ami teljesen indokolt, nem? Ez a félelem jogos, vagyis természetes reakciónk. Olyan, mint amikor leesik egy tárgy mellettünk, és odakapjuk a szemünket, hogy lássuk, mi történt. A félelem abban az értelemben evolúciós termék, hogy amit nem ismerek, amit nem tudok kontrollálni, attól távol tartom magam, elmenekülök, amíg meg nem ismerem, mert nem akarok megsérülni. Ez egy jogos törekvés, ez a félelem funkciója. Miközben megtanulunk egy pózt, hogy félni nem menő. Így van. Most olvastam éppen azt a sokat emlegetett Bibó-idézetet, hogy „a demokrata nem fél”. Szerintem ez így hülyeség. A demokrata inkább nem menekül, beleáll a félelmetes helyzetbe is, de félelem benne is keletkezik, az biztos. Mindeközben a társadalom azt sugallja, hogy csak a gyáva emberek félnek, és az a fasza gyerek, aki ki sem ejti a száján a félelem szót, hanem azt a szépen megfogalmazott maszlagot mondja, hogy „csak egy kihívás van előttem”. Amíg a társadalom negatívan címkézi föl a félelmet, az pluszteherként jelenik meg az ismeretlen, félelmetes helyzetekben, mert azt kell éreznünk: nem elég, hogy félek, de még hülye is vagyok emiatt, és azért rosszul érzem magunkat. Ez egy dupla teher. Van tehát egy bizonytalanság, mert fogalmam sincs, két hónap múlva mi lesz, így ezért ehhez alkalmazkodni sem tudok. De még ha tudnám is, hogy lesz valami két hónap múlva, a megváltozott körülmények mindig hoznak újat, és ettől mindig félelmetesek, ami szorongással, bizonytalansággal, alkalmatlanságérzéssel jár. És ráadásul félelmet érezni ciki, tehát még az önbecsülésünket is betámadja ez a helyzet. Így állunk most. Emberemlékezet, vagy mondjuk a világháború óta megtanultuk, a félelmetes helyzetekre általában számítani lehet. Dél-Amerikában például fel lehet készülni a drogkartellek vagy az esőerdők veszélyeire. (Ehhez képes kellemetlen a terrorizmus szabálytalan és logikátlan fenyegetése, de az lokálisabb és megismerhetőbb.) Most láthatatlan és jószerével ismeretlen az ellenség. Milyen a normális és milyen az abnormális válasz erre? Nem használnám az abnormális szót. A megváltozott helyzetekre tudunk adni konstruktív és destruktív válaszokat. Vagyis olyanokat, amelyek megfelelnek az információ­hiánynak, a bizonytalanságnak, meg olyanokat, amelyekkel még rosszabbá tesszük a helyzetet. Utóbbit hívnám destruktívnak. Az említett kompetencia csökkenéséből zavarodottság következik, amikor állatira nem tudjuk, hogy mi van. Az említett példában is lehetnek kiszámíthatatlan dolgok: honnan jön az esőerdei kígyó, ágyúval lő-e rám a drogkartell, megvéd-e a páncélingem, azért ebben van némi bizonytalanság, lássuk be. De ez a bizonytalanság mégiscsak benne marad egy sávban. Amikor fenn akarom tartani a látszatot, hogy kompetens és erős vagyok, minden helyzetet bizonytalanság, gyengeség vagy nem tudás nélkül akarok megélni, akkor úgy kell csinálnom, mint aki uralja a helyzetet, tudja, mi fog történni, ezért nyugodtan heverészek a dél-amerikai fűben. Ebben az állapotban nagyon könnyen pofára lehet esni. Viszont, ha felvállalom, hogy egy csomó mindent nem tudok, mert nem állnak rendelkezésre megfelelő információk, az természetszerűleg összezavar rövidebb-hosszabb ideig, de legalább tudom, hogy mit keressek, miről kéne többet megtudnom. Képzeljünk egy csapatot, amelyik elveszik éjszaka az erdőben, és valaki hasraütésszerűen azt mondja, „tudom, merre kell menni”. Van egy százalék esélye, hogy jó irányt mutat, de sokkal jobb lenne azt mondani, hogy „figyeljetek, nem tudjuk, mi van, kezdjünk el tájékozódni, te szerezz térképet, te gyújts tüzet. Fogalmam sincs, mit kellene csinálni, de biztos, hogy több információ kellene a jó döntéshez”. A bizonytalanság egészséges szintje nagyon fontos az ilyen helyzetekben, mert maga a helyzet bizonytalan. Ilyenkor sokan abban találjuk meg a biztonságunkat, hogy egyszerűen a homokba dugjuk a fejünket, nem veszünk észre dolgokat. Nem vesszük például, hogy semennyire nem tudjuk, meddig fog tartani ez a világjárvány. De reménykedni nagyon tudhatunk akár indokolatlanul is. Nem tudom, kiben milyen hatást váltott ki Orbán Viktor bejelentése a május 3-i tetőzésről, de bevallom őszintén, én elkezdtem álmodozni. Egy ezrelék az esélye, de milyen jó lenne, ha igaza lenne. Milyen jó lenne, ha lenne egy ember, egy Jézus, egy vátesz, aki meg tudja mondani, hogy meddig tart ez az egész, mikor lesz a csúcspont, tudok-e szeptemberben már dolgozni vagy csak jövő nyáron, esetleg soha többet. Ezt azért mondom, mert elsősorban csoportokkal dolgozom, érzelmekkel, emberi érzésekkel, ahol nekem alapvető a személyes jelenlét. Ez most nem megy.
Annak milyen hatása lehet, hogy a korábban ütőképes, de legalábbis annak látszó nagyhatalmak, nemzetek rogytak meg, és nem várhatunk tőlük megoldást? Egy útelágazásnál állunk ilyenkor, úgy látom. Az emberek egyik része balra megy, a másik jobbra. Az egyik része még jobban szorong, mert hitt abban, hogy van valaki, aki tudja a megoldást – ez a megváltóváró attitűd –, és legfeljebb arról lehet szó, hogy rossz vezető ül a kormánynál, Trump pojáca, Sanders jobban tudná. Talán igen, nem tudjuk. Korántsem vagyok Orbán-hívő, de attól tartok, hogy ha volna is kedvenc politikusom, ő sem tudná nagyságrendekkel jobban kezelni a helyzetet (másként kommunikálna, abban biztos vagyok). Az emberek nagy részében megnő a szorongás, amikor belátja, hogy a hatalom nem tudja megoldani a problémát, és a kormányváltás sem győzné le a vírusjárványt. A másik, kisebb részük szerint nem történik semmi más, mint hogy továbbra is tele vagyunk megválaszolatlan kérdésekkel az életünkkel kapcsolatban, ahogy ez eddig is így volt. Bár van bennünk egy gyerekes vágy, hogy az apukánk, anyukánk, a kormány megmondja, mit tegyünk, de valójában az életünk és a létezésünk természetével szembesít a járvány. Az élet elemi kérdéseit veti föl, amire valójában senki sem tudja a választ. Se a Biblia, se a bölcsek könyve, se az anyám, se a feleségem, és én sem. Ebben a bizonytalanságban kell keresnünk, kutatnunk, döntéseket hoznunk. Ezzel szinte mindenki szembesül, és elég sok embert még nagyobb szorongásokba visz bele, a kisebb rész pedig azt mondja, hogy döntéseket kell hoznom, és ezekért vállalnom kell a felelősséget. Egyfajta szellemi érést, növekedést gyorsít meg ez a helyzet. Jobban rálátok az élet természetére, a valósággal kezdek el bánni, és ez egy idő után mindig jó. Hogyan kell jól kommunikálni az emberekkel világjárvány idején? Ehhez nem értek, de mondok olyat, amiben biztos vagyok. Amikor az emberek bajban vannak, megoldhatatlan problémák gyötrik őket, például elvesztik a szeretteiket, akkor az együttérzésre van a legnagyobb szükségük. Merkel mondott egy jó beszédet néhány hete, amiből sugárzott a női empátia, az együttérzés, az őszinteség, amiből lélektani értelemben együttműködéses helyzet jön létre. Amikor krach van, akkor alapvetően két irányba lehet menni, a polgárháború és a házassági válság, vagy a nagyobb összeborulás, együttműködés felé. Az emberek nagyon sok mindent elviselnek, még a megváltoztathatatlant is, amivel nem lehet mit csinálni, csak elviselni. Amikor az ember bajban van, és ezt megértik, rendben lévőnek találják, hogy rosszul érzi magát benne, akkor ebből energiát nyer. Furcsa paradoxon ez. Ha megfogalmazom a tehetetlenségemet, és ezt átélem, a környezetem pedig azt mondja, „ettől még nincsen veled semmi baj”, ettől több energiám lesz. Ilyesmit hiányolok általában, de Magyarországon kifejezetten, hogy nincs együttérző közeg. Magunkra vagyunk hagyva. Hogy mennyi információt kellene megosztani, pontosan nem tudom, de általában az őszinteség híve vagyok. Ha az emberek szembesülnek a valósággal, és kapnak elég támogatást ahhoz, hogy ne érezzék egyedül magukat, ne érezzék csődnek magukat, mert félelemmel és bizonytalansággal reagálnak, akkor ezt könnyebben fel tudják dolgozni. Aztán van, amikor a motivációs üzenetek rombolnak, ami finoman szólva is frusztráló, nem? Nagyon destruktívnak tartom, amikor valaki homokba dugja a fejét a saját negatív érzéseivel kapcsolatban, és – mert az olyan frankón hangzik vagy mert azt tanulta meg otthon – kizárólag pozitív üzeneteket küld, csak virágokat és ételfotókat tesz a Facebookra. Nem azt mondom, hogy nem lehet valakinek az az élménye, hogy ma sütöttem egy zseniális tortát vagy láttam egy nagyon szép dolgot. De ne gondoljuk, hogy mindig mindenkinek a ragyogó virágokat kell észrevenni, mindig gyönyörű tortát kell sütni, és mindig a gyerekei szépségét kellene látni napi x óra tanulás közben. Az ember komplex lény, azt is észreveszi, ha baromira idegesíti a gyereke, amikor harmadszorra is megkérdezi, mikor lesz már ebéd ahelyett, hogy a matekleckét csinálná. Konstruktívnak azt tartom, ha őszinték vagyunk magunkhoz, és a szorongásokat, bizonytalanságokat is át tudjuk élni, miközben a szépet, a saját erőforrásaink felfedezését is. Nem lennék ebben nagyon sarkos, hogy eleve hülyeség leírni, hogy „basszus, nekem nagyon jót tesz ez a karantén, mert annyi mindent tanulok”, mert egyáltalán nem, ha ez egy valódi dolog. De másnak hadd okozzon bizonytalanságot, hogy évekre nem látja, miből fog megélni. Iszonyú sok ember kényszerül egzisztenciális félelembe, amelyben természetesen rosszul érzi magát. A motiváló üzenetek sokszor arra akarják rávenni az embert, hogy fojtsa el az érzéseit, ne vegyen tudomást a nehézségekről. Sok családban az a norma, hogy nem szabad gyengének lenni, nem szabad a problémákról beszélni, mert az lehúz. Amíg egy kétéves kisgyereknél természetes, hogy nem beszél a problémákról, mert annyira fél tőlük vagy nincs kapacitása a megoldáshoz, addig egy negyvenéves képes, de megtanulta a kényszeres pozitív gondolkodást. De megvan ennek a párja is, amikor valaki megtanul negatívban lenni, és nem fedezi föl a szépséget akár a világban, akár saját magában, az erőforrásaiban, a lehetőségeiben. Ebben mindannyian képződünk, én is sokat tanulok magamról és arról, hogyan kezelem ezt a helyzetet, amihez hasonlót sem éltem át 65 év alatt. A társadalmi érintkezés fokozatos visszatérése mit tartogathat számunkra ennyi félelemmel, frusztrációval? Önmagában is elég annak a helyzetnek a nehézsége, amit meg kell oldanunk, fontos, hogy amennyire lehet, mindeközben jól tudjuk érezni magunkat. A helyzet részben azért nehéz, mert a szociális érintkezések is nagyon lecsökkentek. Sokan megéljük most, hogy iszonyúan hiányoznak emberek, hiányzik az a sarki fűszeres, akivel három kedves szót váltok olykor. Most jövünk rá, mennyit számítanak még a leghétköznapibb interakciók is. Amikor krízisben vagyunk vagy nehézségünk van, sokat számít, hogy legyenek olyan terek, ahol ezeket meg tudjuk osztani egymással, egyszerűen kimondjuk, lerakjuk őket, és megtudjuk, nem csak nekünk vannak nehézségeink. Ezért állati fontosak a jó emberi kapcsolatok és a működtetésük. Azzal, hogy majd visszatérhetünk a munkahelyünkre vagy szabadabban mozoghatunk, nem tűnnek el egy csettintésre a gondjaink. Sok problémánk továbbra is fennmarad, és még bennünk lesz az elmúlt hónapok stresszeinek lenyomata, érzelmi emléke, terhe. Fontos lesz, hogy ezeket kibeszélhessük, hogy meghallgassanak, és persze az is, hogy legyen bennünk nyitottság meghallgatni másokat. Én azt hiszem, hogy mi, pszichológusok is lényegében ezt tesszük, amikor emberi problémákat próbálunk valahogy kezelni: meghallgatunk, bátorítunk embereket, hogy kimondják a bajai­kat, és igyekszünk együttérzéssel megérteni őket. Erre mindenki másnak is lehetősége van, és jó tudnunk, hogy ezzel mennyit segíthetünk egymásnak. Érdemes lesz erre is időt szánnunk, bőségesen meg fog térülni.

Boros András

Pszichológus. Tanult Spanyolországban és az USA-ban, ahol elköteleződött a humanisztikus pszichológia mellett. Három évtizede dolgozik tapasztalati tanulással. Folyamatosan vezet önismereti, személyiségfejlesztő csoportokat. Rendszeresen tart elő­adásokat és vezet képzéseket pszichológusoknak, coachoknak, trénereknek és egyéb segítő foglalkozású szakembereknek.

Szerző