Előfizetés

Új naptárt, ellenzék!

Kidobhatjuk a kukába azt a politikai naptárt, amelyet a ciklus elején az ellenzéki pártok tervezhettek maguknak. A járvány és a fenyegető gazdasági-társadalmi válság fölülírta. Más menetrendre van szükség. Az üzletek zárva (csak a kormánykörök üzletelései folynak zavartalanul), az új naptárt maguknak kell megírniuk.
Az önkormányzati választások után még másfajta időbeosztásra készülhettek. Ez nem kérdőjelezte meg a 2022-es együttműködés szükségességét, de addig hagyott volna némi időt a saját profil élesítésére, az ellenzéken belüli háziversenyre. A hátralévő évek első felét lehetett volna erre szánni, míg a második felét az egységes fellépésre. Addig eldőlne, ki milyen erőpozícióból ül le később tárgyalni. 
Akár működhetett volna is. De ennek most vége. Nem Orbánék piszkatúrája lehetetlenítette el, hanem a világválság. Az a bizonyos második szakasz, amelyben a NER-rel szemben egyetlen világos alternatívát kell állítani, előbbre jött. Orbánék előállítottak egyfajta válságkezelési modellt, ezzel szemben egy másikat kell felmutatni. Egyet, azzal összevethetőt. Nemcsak az ellenzék helyzetbe hozása, hanem – nagy szavakat használva – honfitársaink érdekében. Akiknek most se kedvük, se idejük az ellenzék, békeidőben talán hasznos politikai vetélkedésében igazságot tenni, sokkal nagyobb bajuk van vagy lehet. A válság meghúzta a startpisztoly ravaszát: mostantól a kormányzóképesség versenye jön. Ehhez egységes és egyetlen ellenzéki jövőterv kell, sajnos már most, és nem majd a kampányban.
Isten bizony nem örülök neki, de így van. Magamtól sokkal jobban szeretem a sokszínűséget –még az ellenzéken belül is –, mint a kényszerű összecsiszolást. Az utolsók között voltam, aki képes volt tudomásul venni pl. a Jobbikkal való összefogást. Ellenérzésem és gyanakvásom nyilván nem volt viszonzatlan. Annak ellenére, hogy az országnak is jobb, ha egy sokszázezres párt nem a neonáci nézetekkel kokettál, hanem – ha az együttműködésben való részvétel politikai haszna miatt, hát amiatt –, de demokratikus szabályokat vállal. Most sem gondolom, hogy az ellenzék bármely pártjának szabad vállalhatatlan morális vagy politikai engedményeket tennie a másikkal (és önmagával!) szemben, de a bonyolult tánclépésekre nincs több idő.
Az ellenzéknek mindig is az volt a gyengéje, hogy sokszínűsége miatt kételyek mutatkoztak kormányzóképessége felől. A Fidesznek meg az volt az előnye, hogy ugyan hívei közül is többen viszolyogtak a korrupciótól és a militáns handabandázástól, de az „erős kéz” jelenléte, az egységesen vezérelt működés vitathatatlan volt.
Válság idején ezek a képességek felértékelődnek. A biztonságvágy ilyenkor felülírja a szabadságvágyat. Ahogy a fizikai karantént is elfogadjuk, könnyen átcsúszhatunk a virtuális-politikai karanténok, bezártságok elfogadásába is. Egy pont előny tehát mindenképpen van a regnáló kormányok oldalán.
De ez a ponthátrány behozható, ha nem csúszunk ki az időből. Be is hozandó, ha nem akarjuk, hogy az ország végképp egy tekintélyelvű, önkényes, önző, irgalom nélküli rezsim karmai között maradjon. Nem lehet megvárni a második félidőt, a meccs már most eldőlhet. Egységes és egyetlen ellenerőt, elképzelést, jövőtervet kell az orbánival szembeszegezni. Nem öt vagy hat kicsit, hanem egy nagyot, erejével és támogatottságával a NER-rel összemérhetőt. Annak ellenére, hogy nagy baj van, a pártoknak is ezer baja van, és azért, mert nagy baj van. 
Az ellenzéki oldal esélyt is kapott. Neki is lehet pontelőnye. Hiszen most az egész világ azon tépelődik, hogyan kell valami egészen mást, kevésbé sebezhető életformát, társadalmat felépíteni. A legtöbben úgy érzik – akár igazuk van, akár nem –, hogy a régi módon az élet nem folytatható. Ám Orbánék a változatlan folytatás, a restauráció célját tűzték ki. Ugyanazt a világot, ugyanazt a gazdaság- és társadalomszerkezetet ígérik. Legfeljebb majd többen lesznek a közmunka „munkahadseregében”, a fiatalok meg bevonulnak az igazi hadseregbe, ahogy a miniszterelnök vázolta péntek reggel a fényes jövőt. De ehhez képest váratlanul erős igény született egy másik világ, egy radikálisabb változás ígéretére. Kiveri a szemünket a kereslet a merész ellenzéki narratívára, vízióra. Már nem ördögtől való az alapjövedelem gondolata, a vagyoni és társadalmi különbségek határozott csökkentése, a kormányt pótló civil szolidaritás bizonyítékai alapján a részvételi demokrácia egészen új formáinak keresése.
Igen, át kell írni az ellenzéki naptárt. Isten ments a közös vagy külön listák dilemmáján rágódni, de kell ellenzéki „operatív törzs”, nyilván nem a kormányzati egészségügyi intézkedések kontrakarírozására, de a gazdasági válság áldozatait szolgáló szociális akciókra. Kell közös szakmai testület, az ellenzék közös szakszóvivőivel a válságkezelés és a jövő tervére a mégoly értelmes, de pártonként külön öt, tíz meg húsz pontok után.
Ehhez képest a parlament elvesztette jelentőségét. Kivonulni nem kell (bár Kövér ülésvezetésének időszakaira én ezt is megtenném), de már nem a törvényjavaslatokhoz beadott módosítók az érdekesek. A jövőt kell módosítani. És azt most lehet. A szerző volt országgyűlési képviselő 

Vakcinát, 2022-re

Közel két hónap bezártsága után nem pusztán a korábbi életünk szabad mozgása hiányzik, hanem valami, ami a jövő politikai szabadságát is megalapozza. Pálinkás József, az MTA korábbi elnöke egy minapi nyilatkozatában már arról beszélt, hogy még az idén el kell indulnia egy olyan szerveződésnek, amely kinyitja az utat a 2022-es választási győzelem, a Fidesz legyőzése felé. 
De érkezett egy mail is, egy bizonyos ELEGY (Ellenzéki Együttműködés) nevű formációtól, amely szintén ezeket a kérdéseket emeli a középpontba. Vagyis felszólít, hogy látva a kormány elégtelen válságkezelését, és hogy ez a garnitúra emberségből is megbukott, vegyük észre: két év múlva új miniszterelnökre és új kormányra van szüksége Magyarországnak. El kell kezdeni, írják a szervezők, az előválasztás előkészítését, az összellenzéki koordináció kialakítását. Javasolják, hogy jöjjön létre – kiváló szakemberek részvételével – egészségügyi, oktatási, kulturális, közjogi és nyugdíjügyi szakbizottság, nyilván a politikusok, ellenzéki pártok aktivitása mellett. 
És valóban: magam is hasonló ötletekre jutottam, mielőtt találkoztam a közleménnyel. Arra, hogy talán épp a koronavírus okozta válság a legalkalmasabb pillanat, hogy az aktuális és most nem aktuális kérdésekre megszülessenek az ellenzéki válaszok. Hogy a mostani hétköznapok immár ne csak arról szóljanak, mit hogyan ront el a kormány, hanem arról is, hogy milyen lépéseket kellene tenni a krízis közepette, és mit majd békeidőben. A járvány kinyitott egy sor olyan kérdést, amelyet a Fidesz eleddig a szőnyeg alá söpört, vagy bagatellizált, vagy csak a saját kánonját fogadta el vele kapcsolatban, amelyről – így – kiderülhetett, hogy elégtelen volt. Elégtelen volt az egészségügy, az oktatás kezelése, brutális a média letarolása, de legfőképpen valódi társadalmi egyeztetés hiánya. Nagyon látványosan bukott el szinte az összes nemzeti konzultáció, és derült ki ezzel párhuzamosan, hogy nemzeten a kormányzó pártok (?) alapvetően csak a saját klientúrájukat értik. 
Ebben persze semmi új nincs, sokszor megírtuk, elmondtuk már, mint ahogy azt is, hogy a 2022-es sikerhez egységes ellenzékre van szükség. Olyanra, amely nagyjából már megmutatta magát tavaly októberben is, és amely nem elhanyagolható sikereket, de mégis csak részeredményeket ért el az önkormányzati választásokon. Egy országgyűlési választásnál azonban sokkal több feltételnek kell megfelelni, de leginkább annak, hogy a pártoknak – átmenetileg – fel kell függeszteniük az egymással való versengést. És ezt már most meg kell tenniük, akár az ellenzéki parlament létrehozásával, ahova értelemszerűen nem pusztán gyakorló országgyűlési képviselők ülhetnének be, akár egy valódi árnyékkormány létrehozásával. Mindkettőnek az volna a lényege és feladata, hogy megvitassa a ma és a jövő fontos kérdéseit, döntéseket hozzon, és ezeket hiteles emberek képviseljék a nyilvánosság előtt. 
A tét nem kicsi: a járvány áldozata csakis a mostani rendszer lehet. Ehhez pedig a vakcinát most kell előállítani.

Aki ami, az az

A két Rajk László – apja és fia – az volt, ami, mert azzá lett, amivé lett. Az apa kommunista bel- és külügyminiszter, nem a moszkovita hazatérő fajta, ezzel együtt a rendszer katonája, áldozója és áldozata, politikai cselszövésének, birodalmi politikájának, az „eldünnyögött új mese, a fasiszta kommunizmus” vértanúja, akinek újratemetése 1956. október 6-án, a Kerepesi temetőben százezres prológusa lett az októberi forradalomnak. Amelyet a ma regnáló rendszer oly vehemensen utál: a lángossütőt gyűlöli, a lángost két pofára zabálja. 
Ehhez mérten a királyi asztal elgurult morzsája, ahogyan Schmidt Mária holtában gyalázza az ifjabb Rajkot, a fiút. Az udvari történész hazudik: a gyerek Rajk nagyon is korán és igencsak nyersen kellett szembesüljön apja múltjával. Hogy az ifjabb Rajk mire jutott a saját terhével, azt tudjuk, mert nem hazudott, az volt, ami, nem viselt álarcot. Kritikusa, ellenfele nemcsak a sztálinizmusnak, hanem a Kádár-rendszernek is, pedig az puhább karokat ígért mindazoknak, akiknek a szüleit a naiv hit és a történelem e huzatos országban milliószám forgatta. Az ifjabb Rajk nemcsak talpon maradt e forgatagban, hanem kimagasodott belőle. Az volt, amivé anyja mellett a Kerepesi temetőben lett. Emberré. Komoly emberré, akit meg lehet ugyan próbálni letaszítani a magasból, de Schmidt Mária ehhez nagyon kevés. Amúgy nincs dolgunk az udvaronccal, ilyen mélyre nem hajolunk. Ideje már, hogy kiegyenesedjünk. 
Nincs dolgunk vele, erkölcsi hullán nem ugrálunk. Csak annyi jut eszünkbe: ha ma állna ott, a Hősök terén, a koporsók előtt, mint 1989-ben, pislogva a magyar fiatalság elvesztegetett nemzedékein kesergő politikai példaképét, mit kacagna szemrebbenés nélkül a magyarok képébe: rezsicsökkentés, menekültek, Európa, Soros, vagy demokrácia?
Vagy csak azt, hogy semmi sem az, ami.