Előfizetés

A legjobb mesterség

Balogh Ernő írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.05.04. 12:30

Fotó: MARCELLO MENCARINI / AFP
Márquez kötete az újságírás lelkesült apoteózisa is. Vajon mit szólna a dél-amerikai diktatúrák szorítását megtapasztalt kolumbiai író honi sajtóviszonyainkhoz?
A kötet a szerző 1950 és 1984 között keletkezett sok-sok publicisztikai írásából közöl kereken ötvenet (a válogatás Cristóbal Pera, a magyar fordítás Scholz László munkája). A robusztus életmű művészi súlya szempontjából ezek a szövegek természetesen másodlagos jelentőségűek. Szerepüket azonban kivételesen fontossá teszi az, hogy a kolumbiai világhíresség kezdetektől fogva újságírónak (is) tartotta magát, cikkeit pályája szerves részeinek tekintette. Lelkesedésében sokat próbált szakmánkat, miként az előszó idézi, „a világ legjobb mesterségének” tartotta, e nagyon szoros kötődésével pedig komoly, régi iskolát képvisel. Annak szemléltetésére, hogy mekkora is ez a hagyomány, vegyünk saját irodalmunkból egy kézenfekvő példát: „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét. Újságíró alatt most nemcsak azokat értjük, akik újságokba írnak, hanem egy embertípust, egy életformát” – írta Szerb Antal. E típust pedig a modern zsurnalizmus létrejötte óta kimagasló szépirodalmi alkotók hosszú sora reprezentálja: Mikszáth Kálmán vagy Krúdy Gyula, Heinrich Heine vagy Mark Twain egyaránt ebbe a tekintélyes körbe tartozik. Az „újságírás az ember biológiai szükséglete” – írja Márquez parányi túlzással, de elemi erejű vonzalmával a belletrisztika régi, bevált és talán legkézenfekvőbb szakmai forrásához, kiegészítőjéhez kapcsolódik.
Márquez az újságírás valamennyi klasszikus műfajában otthonosan mozgott. A kötetben olvashatunk karcolatot, tárcanovellát, közéleti publicisztikát, politikai kommentárt, nagy ívű riportot. Szépirodalom és újságírás között Márquez esetében sincs éles cezúra: némely cikkében ugyanolyan szürreális, groteszk fordulatok bukkannak fel, mint a regényeiben. A zsurnaliszta témaválasztásai is felidézik a nagy művek világát. S persze, mindegyik szférában szükségképp ugyanaz a világkép, az értékrend, az elbeszélésmód, a stílus alapregiszetere. Az újságírás – fegyelmezettséget követel. Nincs az a komoly szakmabeli, aki megsértené például a lapzárta, a leadási határidő szentségét. (Ritka az olyan kolléga, aki rezzenetlenül fogadja az ügyeletes szerkesztő türelmetlenségét.) Márquez – profi újságíró lévén – pontosan tudta, szinte a zsigereiben érezte, milyen követelményt kell bármi áron teljesítenie: „A szakmai tisztesség szinte kegyetlen értelmezésére jó példa ez a jegyzet, amelyet hétről hétre írok, és amely ezekben az októberi napokban ünnepeli magányának első két esztendejét. Csak egyszer hiányzott ebből a rovatból, és nem az én hibámból: az utolsó percben zavar támadt a hírközlő rendszerekben. Minden pénteken reggel kilenctől délután háromig dolgozom rajta, mégpedig ugyanolyan eltökéltséggel, ugyanolyan lelkiismeretesen, ugyanolyan örömmel és sok esetben ugyanolyan ihletettséggel, mintha remekművet írnék.” Igen, emeljük ki: „mintha remekművet írnék”. Annak, aki nem pusztán a mindenkori amerikai szélsőjobb propagandájából kíván tájékozódni, nem okoz meglepetést, hogy az író – megannyi igencsak visszataszító dél-amerikai rezsim ismeretében – fokozott érdeklődéssel kísérte a kubai forradalom fejleményeit, rokonszenvvel fogadta sikereit, Fidelhez pedig személyes jó kapcsolat fűzte. Cikkei arról tanúskodnak, hogy egyrészt kiválóan ismerte a Batista-rendszer romlottságát, másrészt később azt is világosan látta: a forradalom vezetői milyen kőkemény és tartós kényszerek közepette igyekeztek eredendő eszményeikből valóra váltani annyit, amennyit lehetett.
Az irodalom, az írói műhely megannyi aktuális kérdése természetesen az újságcikkek témakörében is kiemelt szerepet kap. Ezek az írások fontos szempontokat kínálnak az írói mentalitás, gondolkodásmód árnyaltabb megértéséhez. Úgy tűnik, mindig roppant időszerű marad az az elmélkedése, hogy miként is kellene az irodalmat tanítani. Meggyőződése, hogy leginkább sehogyan se. Kizárólag az olvasás megszerettetésére kellene a pedagógiai energiákat összpontosítani. Nincs – eleve nem is lehet – szerinte ezen túlmutató cél. Márpedig a Mester tudott egyet-mást a témáról… Infó: Gabriel García Márquez: Az évszázad botránya Magvető, 2020.

A szabadság ára

Müllner Dóra írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.05.04. 11:30

Fotó: Netflix
A Netflixen március közepe óta látható az Unorthodox című négy részes minisorozat. Az alapjául szolgáló önéletírás, Deborah Feldman: Unortodox - A másik út - Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek című regénye április végén jelent meg magyarul.
Az önéletírás ihlette sorozat főszereplője Esty Saphiro, a sorozat pedig az menekülésének története Wiliamsburgból, New York egyik külvárosából, ahol közel hatvanezer haszid zsidó él, és akik életének fő célja vallásuk minden szigorú szabályának megfelelni. A férfiak fő feladata a Tóra olvasása, a gyermeknemzés és a család eltartása, a nőké pedig a szülés és a gyerekek felnevelése. Egy átlagos haszid családban nyolc-tíz gyermeket nevelnek, mert közösségük legfőbb feladata a Holokauszt okozta emberveszteség pótlása. De hogyan képes működtetni illetve működtetheti-e a jelent a múlt század feldolgozhatatlan és máig felfoghatatlan tragédiája? Ez talán a legfontosabb kérdés, ami a film nézése közben felmerülhet bennünk. És a kérdésre természetesen nincs egyértelmű válasz, hiszen több tízezer ember éli mindennapjait ebben az elzárt közösségben, és az lehetetlen, hogy mindannyian boldogtalanok volnának. De mi van azokkal, akik mégsem képesek vagy éppen nem akarnak szigorú szabályok, a számukra mára felfoghatatlan elvek szerint élni? Akik szabadságra és önálló életre vágynak? Számukra egyetlen út marad, a menekülés. Így tett tehát Deborah Feldman is azért, hogy gyermekét szabad embernek nevelhesse és ő maga íróvá válhasson, és így tesz a könyve alapján megszületett filmsorozat főhőse, Esty Sapphiro is, hogy beteljesíthesse élete legnagyobb vágyát, hogy a zenének élhessen. Az pedig, hogy ez a szabadulás történet hiteles lehessen az leginkább az Esty Shapirot alakító 25 éves izraeli színésznőnek, Shira Haasnak köszönhető. Az ő lenyűgöző alakítása az, ami képes felülírni forgatókönyv hiányosságait. Mert míg a valódi, modern világtól szinte teljesen elzárt haszid közösség szigorú szabályaira épülő élet ünnep- és mindennapjainak megmutatása, szinte dokumentarista erővel adja vissza mindazt, amit erről az ismeretlen világról sejthetünk, addig az új élet megkezdése idealizált, és sokkal egyszerűbbnek tűnik a beilleszkedés, mint ahogy az valójában megélhető. 
Azt ugyanis, hogy milyen élet várhat azokra, akik otthagyják a közösséget, azt sokkal inkább derül ki egy, szintén a Netflixen látható dokumentumfilmből. A One of us - Egy közülünk, a 2017-es Torontói Nemzetközi Filmfesztivál nyitó filmje volt, és három olyan fiatal felnőtt életébe enged bepillantást, aki szintén ugyanebből a közösségből kilépve próbálnak új életet kezdeni. Családon belüli erőszak, bántalmazás, kiközösítés, elől menekülve, és ennek titkos terhétől megmenekülve sem sem következik be azonnal a megváltás. Sőt ezekből a vallomásokból leginkább azderül ki, hogy a neheze csak azután következik. És új életük hétköznapjai azt is megmutatják, hogy nem csak a közösség elvei szerint nehéz élni, de elveszíteni azt legalább olyan nehéz. A szabadságnak, ahogy egyikük fogalmaz, és ahogy azt mindannyian tudjuk, óriási ára van. Infó: Deborah Feldman: Unortodox - A másik út - Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek, Libri Kiadó, 2020. Unorthodox - 4 részes minisorozat Netflix (magyar felirattal) One of Us - dokumentumfilm 2017. Netflix (angol felirattal)

Szép sötét világ

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2020.05.04. 10:30

Optimista utópiának indult, mostanra az élhetetlen és hazug jelent is megmutatja a több mint ötven éves sorozat.
Amikor Gene Roddenberry megálmodta az eredeti Star Trek sorozatot (amit ma röviden csak TOS-nak hívunk) a hatvanas években, pontosan tudta, milyen üzenetre van szükség a hidegháborúban: a kifejezetten értelmiségi köröknek készített, a finanszírozó CBS által űr-westenként adagolt széria egy ideális világot mutatott be. Olyan földi jövőt, ahol nincs pénz, nincsenek háborúk és az emberiség harmóniában él több földönkívüli fajjal, akikkel közösen megalapította az Egyesült Bolygók Föderációját. E szervezet felfedezője volt a Csillagflotta, mely a kutatás és béka fenntartását tűzte ki célul. Roddenberry, illetve a Star Trek univerzum kapcsán tartja nyilván a filmtörténet az első csókot fehér és fekete színész között, de az író-producer sokaknál kihúzta a gyufát azzal is, hogy orosz karaktert is rakott a kalandokat átélő Enterprise űrhajó parancsnoki hídjára. A Star Trek kánon azóta popkulturális mítosszá nőtte ki magát: tizenhárom mozifilm és mintegy nyolcszáz tévés epizód született meg Gene Roddenberry álmai alapján. Aki nincs tisztában a Trek világával, annyit érdemes tudnia, hogy két meghatározó kapitány karaktere emelkedik ki: a TOS-ban és a mozifilmek zömében feltűnő James T. Kirké (William Shatner és Chris Pine alakításában), illetve a Star Trek: Az új nemzedék (TNG) központi figurájáé, Jean-Luc Picardé (Patrick Stewart). Utóbbi széria 1984 és 1994 között futott, ám több mozifilm is készült ezután, az utolsó a 2002-es Nemezis volt, amelyben Picard utoljára megmenti az univerzumot, ám barátja, Data, az örök életű android feláldozza magát, hogy az emberiség és a többi intelligens faj tovább élhessen. 
Mivel a Star Trek a CBS legnagyobb értékű franchise-a, próbálkoztak újraindítással párhuzamos idővonalakban, de eddig senki nem mert az alap kánonhoz nyúlni. William Shatner többször nyilatkozta, hogy sohasem fog visszatérni Kirk kapitányként, mindenkit emlékeztetve arra, hogy a karakter hősi halált halt. Patrick Stewart is csak jókat mosolygott, amikor az esetleges visszatéréséről faggatták, egészen másfél évvel ezelőttiig, amikor a CBS által a kánon gondozásával megbízott producer, Alex Kurtzman olyan tervet mutatott Stewartnak, amire azonnal igent mondott. Sőt, a bemutató előtt megrendelték a második és a harmadik évadot is. A Star Trek: Picard óriási vállalás, és szenzációs tévésorozat lett. Örök vita rajongói körökben, hogy egy-egy hosszú életű franchise esetén mit kell tenni, érdemes-e megismételni az előzményeket, ezzel egy kaptafára készíteni az újnak titulált filmeket. Ebbe bukott bele a Disney a Star Wars-szal. Kurtzman meglépte azt, amit eddig nagyon kevesen. A Star Trek kánon alapvetéseit cáfolja meg. Gene Roddenberry annak idején megálmodta a tökéletes jövőt. A Picard tartja magát az eredeti idősíkhoz, de a világ, amit látunk, olyan, mint még soha. Békétlen, gyűlölettel és nyomorúsággal teli: győztek a konzervatívok, az egykori hőst, Jean-Luc Picardot pedig megvetik a liberális véleményéért. Az univerzum sokszoros megmentője egy francia borászatba menekült, megtört öregember. Bukott hősként elvonult, mert amikor nem tudott megmenteni mindenkit, feladta a harcot.
A Picard-széria atmoszféra ennek megfelelően igen baljós, és Patrick Stewart színészileg maximálisan kiaknázza a lehetőséget: szívfacsaró őt látni megtört öregemberként, ám katarzissal felérő, amikor újra felszínre tör belőle a kapitány. A történet fordulata után újra harcol, egy maroknyi legénységgel. Lehengerlő, ahogy látjuk az élhetetlen jövőt a Star Trekben. Pontosan érthető, hogy a hidegháború közepén miért gondolta Roddenberry, hogy egy végletekig pozitív jövőt mutasson. Bármennyire is meghökkentő lépés volt, a legjobb, ami történhetett: az alkotók mai élhetetlen világunkat nagyítják fel, álságos intrikákkal, életünket determináló titkos hatalmi összeesküvőkkel. Egy olyan civilizációt, ahol a hősöket demitologizálják, és hamis érékeket állítanak a középpontba. A Star Trek: Picard arra irányítja rá a figyelmet, amire most van szükség. Grandiózus szívvel, tetemes felelősséggel. Infó: Star Trek: Picard, első évad Európában, így Magyarországon is bemutatja az Amazon Prime Video