A kötet a szerző 1950 és 1984 között keletkezett sok-sok publicisztikai írásából közöl kereken ötvenet (a válogatás Cristóbal Pera, a magyar fordítás Scholz László munkája). A robusztus életmű művészi súlya szempontjából ezek a szövegek természetesen másodlagos jelentőségűek. Szerepüket azonban kivételesen fontossá teszi az, hogy a kolumbiai világhíresség kezdetektől fogva újságírónak (is) tartotta magát, cikkeit pályája szerves részeinek tekintette. Lelkesedésében sokat próbált szakmánkat, miként az előszó idézi, „a világ legjobb mesterségének” tartotta, e nagyon szoros kötődésével pedig komoly, régi iskolát képvisel.
Annak szemléltetésére, hogy mekkora is ez a hagyomány, vegyünk saját irodalmunkból egy kézenfekvő példát: „Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét. Újságíró alatt most nemcsak azokat értjük, akik újságokba írnak, hanem egy embertípust, egy életformát” – írta Szerb Antal. E típust pedig a modern zsurnalizmus létrejötte óta kimagasló szépirodalmi alkotók hosszú sora reprezentálja: Mikszáth Kálmán vagy Krúdy Gyula, Heinrich Heine vagy Mark Twain egyaránt ebbe a tekintélyes körbe tartozik. Az „újságírás az ember biológiai szükséglete” – írja Márquez parányi túlzással, de elemi erejű vonzalmával a belletrisztika régi, bevált és talán legkézenfekvőbb szakmai forrásához, kiegészítőjéhez kapcsolódik.
Márquez az újságírás valamennyi klasszikus műfajában otthonosan mozgott. A kötetben olvashatunk karcolatot, tárcanovellát, közéleti publicisztikát, politikai kommentárt, nagy ívű riportot. Szépirodalom és újságírás között Márquez esetében sincs éles cezúra: némely cikkében ugyanolyan szürreális, groteszk fordulatok bukkannak fel, mint a regényeiben. A zsurnaliszta témaválasztásai is felidézik a nagy művek világát. S persze, mindegyik szférában szükségképp ugyanaz a világkép, az értékrend, az elbeszélésmód, a stílus alapregiszetere.
Az újságírás – fegyelmezettséget követel. Nincs az a komoly szakmabeli, aki megsértené például a lapzárta, a leadási határidő szentségét. (Ritka az olyan kolléga, aki rezzenetlenül fogadja az ügyeletes szerkesztő türelmetlenségét.) Márquez – profi újságíró lévén – pontosan tudta, szinte a zsigereiben érezte, milyen követelményt kell bármi áron teljesítenie: „A szakmai tisztesség szinte kegyetlen értelmezésére jó példa ez a jegyzet, amelyet hétről hétre írok, és amely ezekben az októberi napokban ünnepeli magányának első két esztendejét. Csak egyszer hiányzott ebből a rovatból, és nem az én hibámból: az utolsó percben zavar támadt a hírközlő rendszerekben. Minden pénteken reggel kilenctől délután háromig dolgozom rajta, mégpedig ugyanolyan eltökéltséggel, ugyanolyan lelkiismeretesen, ugyanolyan örömmel és sok esetben ugyanolyan ihletettséggel, mintha remekművet írnék.” Igen, emeljük ki: „mintha remekművet írnék”.
Annak, aki nem pusztán a mindenkori amerikai szélsőjobb propagandájából kíván tájékozódni, nem okoz meglepetést, hogy az író – megannyi igencsak visszataszító dél-amerikai rezsim ismeretében – fokozott érdeklődéssel kísérte a kubai forradalom fejleményeit, rokonszenvvel fogadta sikereit, Fidelhez pedig személyes jó kapcsolat fűzte. Cikkei arról tanúskodnak, hogy egyrészt kiválóan ismerte a Batista-rendszer romlottságát, másrészt később azt is világosan látta: a forradalom vezetői milyen kőkemény és tartós kényszerek közepette igyekeztek eredendő eszményeikből valóra váltani annyit, amennyit lehetett.
Az irodalom, az írói műhely megannyi aktuális kérdése természetesen az újságcikkek témakörében is kiemelt szerepet kap. Ezek az írások fontos szempontokat kínálnak az írói mentalitás, gondolkodásmód árnyaltabb megértéséhez. Úgy tűnik, mindig roppant időszerű marad az az elmélkedése, hogy miként is kellene az irodalmat tanítani. Meggyőződése, hogy leginkább sehogyan se. Kizárólag az olvasás megszerettetésére kellene a pedagógiai energiákat összpontosítani. Nincs – eleve nem is lehet – szerinte ezen túlmutató cél. Márpedig a Mester tudott egyet-mást a témáról…
Infó:
Gabriel García Márquez: Az évszázad botránya
Magvető, 2020.
