Bár az idén februárban elhunyt nagyszerű zongorista és jazz-innovátor, Lyle Mays már 2005-től kezdve fokozatosan kivonult a Pat Metheny Group életéből, hatása nagyon sokáig érezhető volt. Talán durván hangzik, de tény, hogy a gitáros-zenekarvezető hat év után elkészült új stúdióalbumán (From This Place) szándékosan szakított Mays örökségével. A gesztus nem kegyeletsértő, hiszen a felvételek még a billentyűs életében készültek, és a lemez éppen gyártásban volt, amikor Mays meghalt. Mégis kísérteties az egybeesés, hogy Metheny pályájának legfontosabb alkotótársa akkor távozott az élők sorából, amikor az általa képviselt zenei ideák fölött is végérvényesen eljárt az idő.
Fontos hangsúlyozni: nem valamiféle „leszámolásról” van szó, hanem arról, hogy Metheny – csaknem négy évtized intenzív komponálás és koncertezés után – tudatosan változtatott a munkamódszerén. Már nem érzi kötelezőnek, hogy minden évben új lemezzel jöjjön ki, viszont a közelmúltban sokat zenélt együtt fiatalkori példaképeivel, ezáltal nyerve újabb inspirációt. Köztük volt a 83 éves nagybőgős legenda, Ron Carter is, aki még az 1960-as években, Miles Davis zenekarában alapozta meg világhírnevét. Bőgő-gitár duójuk bensőséges muzsikája (meglepő módon) nem keltett nagy feltűnést, viszont Metheny – saját bevallása szerint – most tudta meg, hogy Miles Davis miért nem játszotta a koncertjein azokat a számokat, amelyeket éppen akkor (vagy röviddel előtte) vett fel stúdióban. Azért, mert az élő fellépéseken tökéletesre csiszolta a zenekar hangzását, a lemezeken viszont friss, a műfaj lényegéhez illően improvizatív ötleteket akart. Gyakran úgy vonultak stúdióba, hogy egyáltalán nem is próbáltak előtte, s ha megjelent a lemez, egy időre pihentették az új darabokat. Metheny pontosan ezt vette át: szinte folyamatosan turnézott kvartettjével, de mindig a régi számokat játszották. Kaptak is ezért bírálatot, sokan hiányolták a kreativitást, de a zenekarvezető kitartott koncepciója mellett.
A From This Place egyértelműen szólólemez: Metheny elképzeléseiről, vágyairól, eszményképeiről szól. Ugyanakkor cseppet sem idealizált zene, sőt olykor kifejezetten komor, sötét tónusú. A nyitó kompozíció, a monumentális (csaknem 14 perces) America Undefined már-már apokaliptikus látomás; a végén – Juhász Gábor magyar gitáros találó hasonlatával – „mintha egy száguldó vonat képen vágná az egész emberiséget”. A másik kilenc tétel nem ennyire meghökkentő, viszont Metheny korábbi, igen egységes hangzásképével ellentétben kifejezetten eklektikus. A hangulati skála a poétikus balladától az energikus rockzenéig ível. Az is szokatlan, hogy a közéleti kérdésektől eddig tartózkodó Metheny nyíltan politizál: a címadó dal – a szó szoros értelmében az, hiszen vokális szólama is van – még 2016 novemberében született, s azt a végtelen elkeseredést fejezi ki, amit a művész Donald Trump megválasztásakor érzett. Meshell Ndegeocello (ének) szerepeltetésével a rap és a hiphop is felbukkan, és ami még szokatlanabb: Metheny az elkészült darabokhoz vonós hangszereléseket íratott, amelyek a Hollywood Studio Symphony előadásában hol kitágítják a teret, hol meseszerű hatást eredményeznek.
Bár szólólemezről van szó, fontos szerep hárul az alap-kvartettre, amelyben a régiek közül a mexikói dobos, Antonio Sanchez maradt meg. Két sokkal fiatalabb zenész, Linda May Han Oh maláj származású ausztrál basszusgitáros és Gwilym Simcock wales-i zongorista csatlakozott hozzájuk. Mivel Methenynek csak a munkamódszere és nem a perfekcionizmusa változott meg, mondani sem kell, hogy tökéletesen alkalmazkodnak a zenei folyamatokhoz.
