Elmaradt forradalom

Csődület vette körül a piros Renault 4-est Róma központjában, a Via Michelangelo Caetanin. Egyenruhások kordont húztak, hogy távol tartsák az izgatott bámészkodókat. Egy férfi holttestét emelték ki a csomagtartóból. A jelenet példátlan túszdráma végkifejlete volt 1978 májusában. Az áldozat Aldo Moro (1916–78) kereszténydemokrata vezető, korábbi miniszterelnök, akit ötvenöt napon át tartott fogva a Vörös Brigádok.

Március közepén rabolták el a szélsőbaloldali gerillák. Kocsijának útját eltorlaszolták, hidegvérrel agyonlőtték öt testőrét, majd elhurcolták. Szabadon bocsátásáért cserébe bebörtönzött társaik elengedését követelték. A kormány tizenhat fegyencért kiválthatta volna a túszt, de ragaszkodott hozzá, hogy „terroristákkal nem tárgyal”. Hiába kérlelte a kétségbeesett család, hiába VI. Pál pápa is. A fogoly levélben egyezséget sürgetett, de ezt a kabinet lesöpörte azzal, hogy kényszerítették rá.

Elrablásakor a politikus éppen a képviselőházba tartott, fontos tárgyalásokra. Egy bizalmi szavazáshoz próbálta megnyerni a kommunista frakció támogatását. Remélte, újszerű együttműködés kezdődhet, „történelmi kompromisszum” alapján. Csakhogy a compromesso storico ideája nem illett a hidegháborúba. Washington nem akarta, hogy kommunisták kerüljenek hatalomközelbe egy NATO-országban, Moszkva nem akarta, hogy az OKP a maga útját járva inkább olasz legyen, mint kommunista.

Sokan, akik ebből a konfliktusból kiindulva magyarázzák a gyilkosságot, a CIA vagy a KGB titkos machinációit gyanítják a háttérben. Jó néhány ilyen változat forog közszájon, perdöntő bizonyíték nélkül. Az összeesküvés-elméletek kulcsszereplője a maffia, amelynek volt indítéka, és polipkarjai messzire elértek. Meg persze a minden hájjal megkent Giulio Andreotti miniszterelnök, aki makacs következetességével de facto halálra ítélte riválisát – így megszabadult tőle, és még sokáig folytathatta kétes hatalmi játszmáit.

Később a Vörös Brigádok egyik elfogott vezetője, Mario Moretti beismerte, hogy ő lőtte agyon az áldozatot, végrehajtva a terroristák „népbíróságának” ítéletét. A frakció militánsai dühöngtek a kommunista párt árulása miatt, cselekedni akartak. Fogolycsere híján Moro megölésével élezni az osztályharcot, sztrájkot, felkelést kirobbantani. Lenini értelemben vett forradalmi helyzetet teremteni, amelyben az északi iparvidékek munkásai összefognak a dél szegény agrárproletárjaival, együtt kergetik el kizsákmányolóikat, és megdöntik a düledező kapitalista rendszert Itáliában.

Ha komolyan gondolták, az negyvenkét év távolából képtelenebbnek tűnik minden alternatív magyarázatnál. Annyira abszurd, hogy meg se lepne, ha hivatalos verzió létére igaz volna.

Akárhogy is, Aldo Moro halála tragikusan értelmetlen volt. Cossiga belügyminiszter lemondott ugyan, de a forradalom érdeklődés hiányában elmaradt. Idővel a hatszoros életfogytiglanra ítélt tettest is kiengedték a börtönből, minden visszatért a régi kerékvágásba. Zavartalanul üzemelt tovább a maffiaállam, a munkásosztály nem ment a paradicsomba.