Szeretném hinni, hogy egy-egy ilyen ötlet megszületése után Demeter Szilárd a térdét csapkodja mulattában, annyira tetszik neki, megint milyen jól kitolt az ellentáborral. Mert ha ezt az egészet komolyan gondolja, akkor már igazán nagy a baj.
Értem én, persze, hogy ennek a sajátos szubkultúrának, amely – Demeter gyakori elbeszélése szerint – egyenesen a magyarságáért való pofozkodásból csöppent a határon túliakat is a hazai ellenzék ellen hergelő Orbán-valóságba, ez valami „na öntsünk tiszta vizet a pohárba”. Nesze neked, másként gondolkodó, most majd írhatsz balladát az elvesztett Kolozsvárról meg Beregszászról, ha megélhetés nélkül maradt zenészként állami segítségre lenne szükséged. Hallgasd meg párszor a Nélküledet, máris tudni fogod, milyenek manapság a himnuszok.
Hogy ha már pályázat, akkor miért nem épeszű, mondjuk olyan, amelyen bármilyen tematikájú jó zeneszámmal lehet indulni? Hát mert akkor nem lehet beletunkolni a más kutyák kölykeinek orrát a mindenképpen rossz döntésbe: ha indul, akkor lám, még hazudni sem átall, ha nem indul, akkor legfeljebb felfordul éhen. És Demeter Szilárd valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy ez a bornírt marhaság azért végtelenül igazságtalan így, mert amúgy teljesen igaza van: Trianon súlyos nemzeti ügy, valamilyen formában minden magyart érint.
Érinti bizony a másik felet is. Akár úgy, hogy a családtörténete része az elszakított szülőföld, a kettévágott rokonság. Akár úgy, hogy a szocializációnkban benne volt a kibeszéletlenség, az elkenés az oktatásban és a közéletben. Aki nem hord Nagymagyarország matricát az autóján, ez a centenárium annak is fontos. Vagy mert töprenghet a visszavonhatatlan veszteségről, vagy mert nyugtával dicséri, hogy száz éve volt, túl vagyunk rajta. De hogy dalt igazán kevesen szeretnének erről írni, abban egészen biztos vagyok.