Böszörményi Márton: Fenevad álma

„Nagyjából a megismerkedésünk óta tudtam, hogy én is író akarok lenni, de akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor ezt ki is mondtam.”

Tizenhárom voltam, amikor megismertem Pétert. Lógtam a suliból, beültem a moziba, és megnéztem a Fenevad álmát. Csak Péter miatt emlékszem a filmre, ez lett a kapcsolatunk egyik alapköve, az évek során számtalanszor újranéztük. Pedig egyáltalán nem kötött le, nem is értettem igazán, de még mindig jobb volt, mint az iskolában rohadni. Mikor a vetítés véget ért, ott maradtam a mozi kijáratánál, egy beton virágtartón üldögéltem a dohányzó emberek között. Péter egyedül volt, a mozi falának támaszkodva cigizett. Úgy nézett ki, mint egy egyetemi tanár. Vagyis, ahogy én elképzeltem egy egyetemi tanárt. Nem professzor, inkább tanársegéd, bár ekkor még nem ismertem ezt a kifejezést. Szürke zakót és fekete inget viselt. Arca borostás, szeme alatt sötét karikák. A haja rozsdabarna és csapzott. Szomorúnak tűnt a tekintete. Nem is szomorúnak, inkább csüggedtnek. Úgy éreztem, tőle kaphatok egy szálat. Azért maradtam ilyenkor a kijáratnál, mert mindig találtam egy-két felnőttet, akitől nyugodtan tudtam cigit lejmolni. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok még nagykorú, úgy néztem ki, mint egy fejletlen, tizenkét éves kislány. Vékony voltam és alacsony. A hajam hosszú, az arcom sima és ovális. Az orrom, mint egy sas csőre, az ajkaim pedig túlságosan teltek. Viszont a hangom mély volt. Úgy emlékszem, hogy mindig is az volt, mintha mély hanggal születtem volna. Az biztos, hogy sosem mutáltam. Azt már megtanultam, hogy a legfontosabb a határozottság, ha az ember bizonytalankodik, dadog meg magyarázkodik, akkor nem kap cigit. Odaálltam Péter elé, öngyújtóval a kezemben, hogy lássa, félig-meddig felkészült vagyok, és megkérdeztem, hogy adna-e egy szálat. Rám mosolygott. Soha nem felejtem el ezt az első mosolyt. Most már tényleg szomorú volt az arca, és ez egy szomorú mosoly volt, mintha azt mondaná: én nagyon szívesen adok neked cigit, mert kedves ember vagyok, de úgy gondolom, hogy egy ilyen fiatalembernek nem kéne dohányoznia. De valójában nem mondott semmit, csak felém nyújtotta a dobozt. Kivettem egyet és rágyújtottam. Ilyenkor rendszerint megköszönöm, aztán visszasétálok a virágtartóhoz, de most valamiért ott maradtam. Csak álltam ott Péterrel szemben, szívtam a cigit, és közben megpróbáltam másfelé nézni. Nem szóltunk egymáshoz, de rágyújtottunk még egy szálra, ekkor Péter már magától megkínált. Aztán elindultunk. Nem tudom, talán azt kérdezte, hogy jössz?, vagy van kedved velem jönni?, vagy valami ilyesmit, de lehet, hogy nem is mondott semmit. Valahogy olyan egyértelmű volt az egész. Beültünk egy kávézóba, és ott már beszélgettünk.

Kiderült, hogy író, és nem egyetemi tanár. Egy darabig járt egyetemre, de miután az első könyvét kiadták, abbahagyta, hogy csak az írással foglalkozzon. Ő megértette, hogy miért nem járok iskolába, nem győzködött a szokásos szövegekkel, hogy mennyire fontos az oktatás. Nem akart rábeszélni semmire. Nem is tudott volna, büszke vagyok rá, hogy mindig is magam hoztam meg a döntéseimet. Négy évig éltünk együtt egy másfél szobás panellakásban, ahol gyakran nem volt fűtés, viszont rengeteg csótány élt benne. A főbérlőnk, egy idős özvegyasszony meglepően kedves és toleráns volt. Minden hónap elején átjött a lakbérért, mosolygott, megdicsérte a tisztaságot, elmesélte az egyik álmát, amit a legérdekesebbnek ítélt meg, aztán minden jót kívánt és távozott. Péternek már nem éltek a szülei, az enyémek meg úgy tettek, mintha már én nem élnék. Nekem nem voltak barátaim, Péternek volt egy-két ismerőse, akikkel néha találkoztunk. Nagyjából a megismerkedésünk óta tudtam, hogy én is író akarok lenni, de akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor ezt ki is mondtam.

A szürke kanapén fetrengtünk, ezredjére néztük a Fenevad álmát, és az a rész jött, ahol a főszereplő egy csirkékkel teli szobában próbálja megjavítani a barátnője szüleinek a mosógépét, amikor azt mondtam, hogy ilyet szeretnék írni, egy ilyen jelenetet, amiben benne van az egész történet. Nem láttam Péter arcát, nem fordultam felé, de a hangja csalódott volt. Azt mondta, hogy nem is tudta, hogy írni akarok. Elárultam neki, hogy egy ideje már írogatok. Titokban, csak magamnak. Felkelt a kanapéról és kiment a konyhába. Hallottam, hogy kiveszi a hűtőből a bort és tölt magának. Nem is jött vissza, egyedül néztem végig a filmet, ő pedig egyedül itta meg a bort. Utána gyakran veszekedtünk, és soha nem mondta ki, hogy konkrétan mi a baja, de én tudtam, hogy minden ezen az estén kezdődött. Nem bírta elviselni, hogy én is írni szeretnék. A szétköltözés nagyjából zökkenőmentesen zajlott, Péter segített albérletet keresni, a cuccaimat is együtt pakoltuk át. Megígérte, hogy támogat, amíg munkát találok és kicsit talpra állok. Igazából, ez is gyorsan ment, egy bőrdíszműves fickó felvett eladónak, aztán a segédje lettem, és hamar beletanultam a szakmába. Győzőnek hívják, most vele élek. Az írásról letettem, rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem. Viszont a bőrök megmunkálásában egyre jobb vagyok. Azon gondolkozom, hogy saját vállalkozást indítok.