Böszörményi Márton: Fenevad álma

Publikálás dátuma
2020.05.09. 11:40

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
„Nagyjából a megismerkedésünk óta tudtam, hogy én is író akarok lenni, de akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor ezt ki is mondtam.”
Tizenhárom voltam, amikor megismertem Pétert. Lógtam a suliból, beültem a moziba, és megnéztem a Fenevad álmát. Csak Péter miatt emlékszem a filmre, ez lett a kapcsolatunk egyik alapköve, az évek során számtalanszor újranéztük. Pedig egyáltalán nem kötött le, nem is értettem igazán, de még mindig jobb volt, mint az iskolában rohadni. Mikor a vetítés véget ért, ott maradtam a mozi kijáratánál, egy beton virágtartón üldögéltem a dohányzó emberek között. Péter egyedül volt, a mozi falának támaszkodva cigizett. Úgy nézett ki, mint egy egyetemi tanár. Vagyis, ahogy én elképzeltem egy egyetemi tanárt. Nem professzor, inkább tanársegéd, bár ekkor még nem ismertem ezt a kifejezést. Szürke zakót és fekete inget viselt. Arca borostás, szeme alatt sötét karikák. A haja rozsdabarna és csapzott. Szomorúnak tűnt a tekintete. Nem is szomorúnak, inkább csüggedtnek. Úgy éreztem, tőle kaphatok egy szálat. Azért maradtam ilyenkor a kijáratnál, mert mindig találtam egy-két felnőttet, akitől nyugodtan tudtam cigit lejmolni. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok még nagykorú, úgy néztem ki, mint egy fejletlen, tizenkét éves kislány. Vékony voltam és alacsony. A hajam hosszú, az arcom sima és ovális. Az orrom, mint egy sas csőre, az ajkaim pedig túlságosan teltek. Viszont a hangom mély volt. Úgy emlékszem, hogy mindig is az volt, mintha mély hanggal születtem volna. Az biztos, hogy sosem mutáltam. Azt már megtanultam, hogy a legfontosabb a határozottság, ha az ember bizonytalankodik, dadog meg magyarázkodik, akkor nem kap cigit. Odaálltam Péter elé, öngyújtóval a kezemben, hogy lássa, félig-meddig felkészült vagyok, és megkérdeztem, hogy adna-e egy szálat. Rám mosolygott. Soha nem felejtem el ezt az első mosolyt. Most már tényleg szomorú volt az arca, és ez egy szomorú mosoly volt, mintha azt mondaná: én nagyon szívesen adok neked cigit, mert kedves ember vagyok, de úgy gondolom, hogy egy ilyen fiatalembernek nem kéne dohányoznia. De valójában nem mondott semmit, csak felém nyújtotta a dobozt. Kivettem egyet és rágyújtottam. Ilyenkor rendszerint megköszönöm, aztán visszasétálok a virágtartóhoz, de most valamiért ott maradtam. Csak álltam ott Péterrel szemben, szívtam a cigit, és közben megpróbáltam másfelé nézni. Nem szóltunk egymáshoz, de rágyújtottunk még egy szálra, ekkor Péter már magától megkínált. Aztán elindultunk. Nem tudom, talán azt kérdezte, hogy jössz?, vagy van kedved velem jönni?, vagy valami ilyesmit, de lehet, hogy nem is mondott semmit. Valahogy olyan egyértelmű volt az egész. Beültünk egy kávézóba, és ott már beszélgettünk. Kiderült, hogy író, és nem egyetemi tanár. Egy darabig járt egyetemre, de miután az első könyvét kiadták, abbahagyta, hogy csak az írással foglalkozzon. Ő megértette, hogy miért nem járok iskolába, nem győzködött a szokásos szövegekkel, hogy mennyire fontos az oktatás. Nem akart rábeszélni semmire. Nem is tudott volna, büszke vagyok rá, hogy mindig is magam hoztam meg a döntései­met. Négy évig éltünk együtt egy másfél szobás panellakásban, ahol gyakran nem volt fűtés, viszont rengeteg csótány élt benne. A főbérlőnk, egy idős özvegyasszony meglepően kedves és toleráns volt. Minden hónap elején átjött a lakbérért, mosolygott, megdicsérte a tisztaságot, elmesélte az egyik álmát, amit a legérdekesebbnek ítélt meg, aztán minden jót kívánt és távozott. Péternek már nem éltek a szülei, az enyémek meg úgy tettek, mintha már én nem élnék. Nekem nem voltak barátaim, Péternek volt egy-két ismerőse, akikkel néha találkoztunk. Nagyjából a megismerkedésünk óta tudtam, hogy én is író akarok lenni, de akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor ezt ki is mondtam. A szürke kanapén fetrengtünk, ezredjére néztük a Fenevad álmát, és az a rész jött, ahol a főszereplő egy csirkékkel teli szobában próbálja megjavítani a barátnője szüleinek a mosógépét, amikor azt mondtam, hogy ilyet szeretnék írni, egy ilyen jelenetet, amiben benne van az egész történet. Nem láttam Péter arcát, nem fordultam felé, de a hangja csalódott volt. Azt mondta, hogy nem is tudta, hogy írni akarok. Elárultam neki, hogy egy ideje már írogatok. Titokban, csak magamnak. Felkelt a kanapéról és kiment a konyhába. Hallottam, hogy kiveszi a hűtőből a bort és tölt magának. Nem is jött vissza, egyedül néztem végig a filmet, ő pedig egyedül itta meg a bort. Utána gyakran veszekedtünk, és soha nem mondta ki, hogy konkrétan mi a baja, de én tudtam, hogy minden ezen az estén kezdődött. Nem bírta elviselni, hogy én is írni szeretnék. A szétköltözés nagyjából zökkenőmentesen zajlott, Péter segített albérletet keresni, a cuccaimat is együtt pakoltuk át. Megígérte, hogy támogat, amíg munkát találok és kicsit talpra állok. Igazából, ez is gyorsan ment, egy bőrdíszműves fickó felvett eladónak, aztán a segédje lettem, és hamar beletanultam a szakmába. Győzőnek hívják, most vele élek. Az írásról letettem, rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem. Viszont a bőrök megmunkálásában egyre jobb vagyok. Azon gondolkozom, hogy saját vállalkozást indítok.
Témák
álom mozi film

Köves József: Az utolsó magyar

Publikálás dátuma
2020.05.09. 10:35

Fotó: Kádas Tibor / Fortepan - Adományozó
„Kiderült, nem Kovássy-Krantz volt az egyetlen magyar a Csendes-óceán e kicsiny és korábban békés szegletében. Jóval az érkezése előtt már két hatalmas gép szállította egykori honfitársait a hupikipik szigetére.”
Az utolsó magyar valóban lekapcsolta a villanyt, mielőtt elhagyta az országot. Az utolsó magyar – név szerint (nem lehet ezen csodálkozni) Kovássy-Krantz Richárd – ugyanis a Nemzeti Energia Ellátó és Felügyeleti Központnak (röviden NEMEFKÖ) volt a vezető technikusa. Kovássy-Krantz pedáns ember volt, kötelességtudó. Soha egyetlen percet nem késett a munkahelyéről, mindig órára pontosan fizette be a számláit, törlesztette a hitelét, az adóhatósággal szemben is kínos pontossággal teljesítette törvényes kötelezettségét. Mígnem, felocsúdva teendőiből, egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül maradt. Ezen elgondolkodott, de egy idő után rádöbbent, hogy itt és így nem lehet élni. Gondosan leállította a számítógépes vezérlőpult gombjait. Teljes sötétség borult az országra – de ez nem volt szokatlan. A kivilágítatlanság sokkal inkább az volt. A külső sötétség. Ezek után autóba ült, és Hegyeshalomig meg sem állt. Az osztrák oldalon tankolt, mert a magyar kutak a határállomás előtt már mind zárva voltak: se ember, se világítás. Ráadásul vasárnap. Evett egy szendvicset, amíg a tankolás be nem fejeződött. Bécsben gyorsan fölkereste a menekültügyi hivatalt. Szemüveges, feltűzött hajú hölgy fogadta. Nem itt akarok letelepedni, mondta a hölgynek, aki nagyon érdeklődő és kedves volt az első pillanattól. Szeretnék a volt hazámtól, ettől a békétlen világtól minél távolabbra kerülni. Nagyon messzire… A hölgy felhúzta a szemöldökét, annyira, hogy az fölszaladt a szemüvegkeret fölé. Minél távolabb? Ennyire nem szerette? Ennyire nem hagyták, hogy szeressem, rázta a fejét Kovássy-Krantz. Maga politizált talán?, kérdezte a szemüveges asszony, jellegzetesen elegáns, mint a bécsi hölgyek általában. Finoman, nem hivalkodóan. Nem, dehogy, soha, felelte erre Kovássy-Krantz, csak tudja, asszonyom, nálunk nem lehetett befogni a füleket, nem lehetett elfordulni, mert mindenhonnan a politika ömlött, mint a szennyes ár, és két ember nem volt soha, de soha egyazon nézeten. Megfertőződött ezzel a föld, a víz, a levegő… Nagyon távol, nézte a hölgy a számítógépet, van egy hatalmas, na, nem hatalmas, de elég nagy sziget a Csendes-óceánon, információink szerint szinte teljesen lakatlan, csak egy bennszülött törzs él ott. Valami hupikipik. Nyugalom és béke honol. Honol – bólintott rá hősünk lelkesen. A nő megmutatta a térképen, aztán színes fotókat keresett. Kis bambuszfedelű házikók, kék ég, tengerpart, béke. Kipróbálnám, mondta Kovássy-Krantz némi töprengés után. Jól meggondolta?, kérdezte a hölgy. Richárd bólogatott. Jó messze van, ilyenre vágytam, sóhajtott. De nem vette le a szemét a képernyőről. Most a hupikipik életét ábrázoló rövid kis videóban gyönyörködött: fiúk-lányok félmeztelenül, arcukon boldogság, szájukban gyümölcsök, micsoda giccs! És ahogy táncolnak… Ott a helyem, bólogatott Richárd, a hupikipik között akarok élni. Megszervezzük, nézett a bécsi hölgy Kovássyra a szemüvege fölött, mintegy vizsgálva, hogy tényleg kellően elszánt-e az ügyfele. Addig is kap szállást, zsebpénzt, ebédet, vacsorát. A napok gyorsan teltek. Addig is kellemes sétákat tett, kávézott és süteményezett a Sacherben, igazi bécsi szeletet evett Figlmüllernél azzal a csodálatos krumplisalátával, megnézte a Prátert, a Hundertwasser-házat, kivillamosozott Schönbrunnba a legendás kastélyhoz, itta a már-már szokatlan és ismeretlen békét. Délután elegáns hölgyek és jól öltözött urak sétálgattak a Kärtneren. Kovássy élvezte a komótos korzózás látványát, a szokatlan polgári nyugalmat. Ilyen, igen, ilyen lesz ott azon a szigeten, gondolta vágyódva, álmodozva. Megérkezvén a szigetre Kovássy-Krantz boldog volt. Mindig is efféle nyugalomra vágyott, egyre jobban érezte ezt. Nincsenek ordítozó tüntetők és ellentüntetők, nem hurcolnak mindenféle táblákat lakóhelye előtt, nem üvölt a hangszóró jelszavakat, sőt még zajos rockzenét vagy nyálas operettdalokat sem. Egy csillagos nyári estén kint ült a kunyhója előtt, és az ég vibráló fényeiben gyönyörködött. Egészen mások voltak a csillagok, mint annak idején otthon. Valahogy élesebb volt a fényük, és mintha derűsen kacsingattak volna rá. Ám idilli nyugalmát sajátos neszek zavarták meg. A dzsungel bokrai megmozdultak, három hupikipi bukkant fel a lombok közül. Fegyvertelenek voltak, az egyikük még egészen gyerek, aki rémülten nézett fel anyja öleléséből. Tehát egy család: apa, anya, kisgyerek. Kovássy-Krantz összerezzent, de nem ijedt meg. Tudta, hogy a bennszülöttek békés emberek, a légynek se tudnának ártani, és hát légy nem is igen volt a tiszta szigeten. Mivel Kovássy-Krantz nem értette a hupikipik furcsa, kicsit mormogásra emlékeztető nyelvét és ők sem beszélték az általa úgy-ahogy elsajátított kultúrnyelveket, csak álltak egymással szemben, és gesztusokkal próbáltak közeledni egymáshoz. Kovássy-Krantz közelebb ment, megfogta a férfi vállát, majd megcirógatta a gyerek arcát, aki kíváncsian érintette meg a férfi tömör bajuszát. Kovássy-Krantz intett, hogy jöjjenek közelebb. A három bennszülött bizalmatlanul nézett rá egy ideig, aztán a férfi apró léptekkel, szinte csúsztatva talpait a földön, elindult felé, a többi meg követte. Kovássy biztatóan mosolygott, és elindult kunyhója felé, de közben folyvást hátra-hátraintett nem várt vendégeinek. Kitárta háza-kunyhója ajtaját, világítást csinált. A három hupikipi megállt a küszöbnél, s bármivel próbálkozott a kunyhó gazdája, nem mertek beljebb menni. Kovássy-Krantz megpróbálta elmagyarázni, hogy ő messziről jött, repülőgéppel. A tenger felé mutatott, majd kezét ívesen húzta át a levegőben és fordította lefelé, a föld irányába hajlítva. A gyerek talán megértett belőle valamit, mert felágaskodott az apjához, és furcsa nyelven karattyolt neki, az meg csak bólogatott, majd Richárdra nézett. Aztán intett, hogy most őket kövesse a magyar. Kovássy-Krantz kíváncsian lépkedett a nyomukba. Hosszan, több kilométeren át ment a nyomukban, azok sokszor hátra-hátranéztek, de annyira barátságosan, biztatóan, hogy Richárdnak cseppnyi ellenérzése sem lehetett. A kunyhó, amelyikben a hupikipi család élt, szinte ugyan­olyan volt, mint az övé. A bútorzat bambusznádból készült, az ágyak valami háncsféléből lehettek, színes házilag szövött ruhával letakarva. Maga a házikó az erdő része volt, semmi nem választotta el a tájtól, talán csak néhány gondosabban nevelt bokor és gyümölcsfa – az előterében bambuszból és bőrből készült ülőalkalmatosságok voltak, meg egy ovális asztal fából. A hupikipi hellyel kínálta a vendéget, és hamarosan kancsókba töltve valami savanykás-édes és nagyon illatos folyadék került az asztalra. A férfi megemelte Richárd felé, és biztatásul, mert észrevette vendége gyanakvását, kortyolt kettőt-hármat. Beszélgettek. Kézzel-lábbal. És minden olyan nagyon-nagyon barátságos volt. De gyorsan telt az idő, már megjelentek az égbolton az izzó csillagok. Hirtelen zuhant rájuk a sötét. Kovássy-Krantz sze­delőzködött, de a házigazda nem engedte haza egyedül. Richárd elfogadta a kíséretet, örült is a jelbeszédes felajánlkozásnak, még soha nem tett meg ekkora távolságot a szigeten éjnek idején. Ahol nincs kivilágítás, nincsenek aszfaltozott utak. Hosszan gyalogoltak már, amikor Kovássy-Krantz Richárd meglátta a mangófaerdőt, azokkal a szárnyakra emlékeztető, hosszúkás levelekkel. Ezt a részt már ismerte, de most látta először sötétben. S akkor egyszeriben három fegyveres európai férfi toppant eléjük. Figyelmeztetés, felszólítás nélkül rátámadtak a bennszülöttre. Leteperték a földre, ütötték, rúgták, ahol érték. Kovássy-Krantz könyörgésével sem törődtek, őt is a földre teperték, és azt kiáltozták – magyarul! –, hogy rohadt áruló, nyilván ő segített a szigetlakóknak a rendszeres tolvajlásban. Majd elhurcolták a földön fekvő, talán még élő, de mozdulatlan bennszülött közeléből, és egy parthoz közeli kunyhóba zárták. Kiderült, nem Kovássy-Krantz volt az egyetlen magyar a Csendes-óceán e kicsiny és korábban békés szegletében. Jóval az érkezése előtt már két hatalmas gép szállította egykori honfitársait a hupikipik szigetére. Azért kettő, mert az egyikre kizárólag jobboldaliak szálltak fel, a másikra pedig baloldaliak meg liberálisok. A szigeten aztán ez a kettéosztottság az elhelyezkedésnél is megmaradt. A konzervatívak azonnal elfoglalták a tengerhez közelebb eső, bambusznádas házakat, hiszen ők korábban értek a szigetre, a gépük húsz perccel hamarabb leszállt. Fölállítottak egy hirdetőtáblát, hogy ha valakinek fontos közlendője van, írjon egy tacepaót és függessze ki. Eleinte olyan feliratok kerültek a táblára, mint „Elcserélném hegyoldali kunyhómat tenger közelire”, „Vennék banánültetvényt jó áron”, vagy „Bedolgoznék bármilyen kosárfonási, szőnyegszövési mun­kába”… Később híre ment, hogy egy tengerparton lakó magyarnak ellopták a kerti bográcsát, és a közelben többen arról kezdtek beszélgetni, hogy biztosan a hegyi magyarok tették, azok között nagyon sok tolvaj akad. Mások azt vetették ellen, hogy dehogyis, a tolvajt a hupikipik között kell keresni, akik a sziget másik oldalán, teljesen elzártan élnek. Valaki tudni vélte azt is, hogy éjszaka két hupikipi járt a magyar kunyhók közelében. Akkor a tengeri kunyhósok megszervezték, hogy őrséget állítanak a védelmükre. Eleinte csak éjszakánként járkáltak az önkéntesek, s mert dolguk sokáig nemigen akadt, lőgyakorlatokkal szórakoztatták magukat. Később beljebb merészkedtek a hegy lába felé, ahol a másik, kicsit szegényesebben élő magyarok, a turistaosztályosok laktak. Ilyen önkéntesek lepték meg Kovássyékat. Richárdot csak reggel engedték ki, megfenyegetve, hogy ezentúl ne csavarogjon túl messzire, mert figyelik. Kovássy-Krantz első útja a mangófaerdő széléhez vezetett. A bennszülött férfi már nem volt ott. Élve megúszta, gondolta, de bizonytalan volt a dologban. Hiszen az is lehet, hogy csak elcipelték innen a tetemét. Egy hirdetőtábla mellett vitt el az útja. Döbbenten látta rajta a feliratot: KOVÁSSY-KRANTZ ÁRULÓ. Keserű szájízzel vonult vissza kunyhójába. Ki se mozdult onnan, csak késő este, amikor feljöttek a csillagok. Fölnézett az égre, mintha azoktól az égi lámpásoktól kérdezné: most meg már hova?
Szerző

Gerevich András: Új időszámítás

Publikálás dátuma
2020.05.09. 09:50

Fotó: Béres Márton / Népszava
Az interneten reggel elolvasom a híreket, ez az ébredés egyik fázisa, fülemben még a vekker ritmusa, szememben már a korai fény. Mindenhol az üvöltözés, tolvajlás, hazudozás, és vádaskodás: bűnök, bűnösök és bűnbakok, és most itt vackomban, mint pocok, megbújok, túlburjánzik mindennapi kis átkainkon a bezártság, rettegés, fertőzés és járvány – az idő múlását naptár és óra helyett halottak számával mérjük. Új időszámítás. A képeken elsorvadó, fájó testeket kötnek lélegeztetőgépre, és velük együtt a civilizációt. Ahogy telnek az évek, egyre süketítőbb és érthetetlenebb a világ, egyre súlyosabb, és nem bújhatsz ki előle, körbefon és betemet, ahogy megbújnak a gépeden, a zsebedben, amikor anyádat akarod hívni, ott várnak, cikkekben, videón, podcaston, fényképen, az arcuk, hangjuk és szavaik köszöntenek. Az izoláció csendjében is egyre hangosabbak, haragosabbak, egyre pöffeszkednek, felzabálják körülötted a teret, megmondják, mennyit érsz és mennyire értéktelen a kis kapisgáló életed, egyre idegesebb és idegenebb a reggel, még a szottyadt müzlid íze is tőlük keserű.