A szegények fogyasztása és a jövő

Napjainkban dől el, hogy össze tudunk-e kapcsolni, meg tudunk-e oldani egyszerre három alapvető feladatot: az összes kereslet zuhanásának kezelését, a pénz nélkül maradt alul lévők mielőbbi pénzhez juttatását és a vagyoni egyenlőtlenség növekedésének megállítását – vagy a járvány után is megy minden tovább az eddigi szerkezetben.  
Az ismert válságkezelő technikákból az alul lévőknek eddig nem sok hasznuk volt, a krízis elmúltával az olló nyílt tovább. A 2008-ban kirobbant válság kezelésére az USA monetáris szférájában a GDP 25 százalékát kitevő „pénznyomtatással” (QE) élénkítettek (mára ezt még fokozták), a FED lett az USA legnagyobb hitelezője (állampapírokat és egyéb kötvényeket vásárolt fel a másodlagos piacon), ezzel egyidőben a fiskális szférában évi 1,5 százalékos megszorítással egyensúlyjavítást hajtottak végre.
Így utólag az a negatív tapasztalat szűrhető le, hogy új pénz nem jutott el a fogyasztók tömegéhez, főleg nem a legszegényebbekhez: megrekedt fentebb, és tovább növelte a vagyoni egyenlőtlenséget. A tehetősebbek tulajdonában voltak és váltak értékesebbé pl. azoknak a vállalkozásoknak a részvényei, amelyek kötvényeit felvásárolta a FED. A tehetősebbek viszont a válságból kilábalva nem fogyasztottak lényegesen többet, mint addig, inkább megtakarítottak, a jólét megint nem csorgott le. Továbbra is csak fölfelé nyúlt, tágult, gazdagodott a rendszer. A járvány hatásait kezelő 2000 milliárd dolláros új csomag viszont már közvetlenül pénzt juttat az alul lévőknek is.  
Japánt hatalmas adósságállomány (ami a GDP 240 százaléka felé közelít) és defláció gyötörte már a járvány előtt is. A japán kormány tanácsadói talán épp most tesznek javaslatot arra, hogy a japán jegybank mérlegében lévő államkötvényeket alakítsák át zéró-kupon örökjáradék kötvénnyé, amit bár lehet, de nem „muszáj” visszafizetni. (Pl. David Cameron miniszterelnöksége alatt visszafizettek egy 1947-ben az újjáépítés finanszírozására Churchill által kibocsátott örökjáradék kötvényt.) 
A defláció azt jelenti, hogy a japán vállalatok költségcsökkentésben versenyeznek, ami végül bérköltség csökkentést, elbocsátásokat jelent, tehát már Japánban sincs biztos állás. A japán kormány közel 1000 milliárd dolláros, a járvány hatásait kezelő új csomagja már közvetlenül pénzt juttat a bevételüket vesztő háztartásoknak is. A „helikopterpénz” úgy működne, hogy egy jegybank számlajóváírással – egy másik változatban kötvénykibocsátással – új pénzt ad az államnak (kormánynak), amely azt odaadja a lakosságnak, hogy a fogyasztáson keresztül beindítsák a növekedést. Sejtésünk szerint, mindenféle kivitelezésű „helikopterpénz” növeli az államadósságot, de a saját jegybanknak azért csak jobb tartozni, mint egy külföldi banknak.
Az alul lévők szempontjából természetesen az a jobb megoldás, ha nem reked meg a pénz felül, ha közvetlenül a legalul lévőknek adják oda, de ilyen Magyarországon nem lesz: a segély tabu, amíg Orbán Viktor a miniszterelnök. Az alapjövedelemmel két probléma van: irigységet szül, ellenszenvet vált ki, szegényellenes hangulatot kelt, ha csak a legalul lévők kapják. Továbbá, nincs meg a forrása. Ha már alapjövedelem, akkor a feltétel nélküli, mindenkinek folyósított alapjövedelemről érdemes beszélni. A garantált minimum jövedelem annak a belátása, hogy nincs elég forrás, de persze annak, aki kapja, jól jön. 
2010 után Orbán Viktor az egykulcsos adórendszerrel, az egykulcsos rezsicsökkentéssel, a rászorultságot figyelmen kívül hagyó családi adózással, a társasági adó 9 százalékra csökkentésével százmilliárdokat adott a felül lévőknek, a multiknak és a hazai strómanoknak. A szociális háló és a támogatások összegének megnyirbálásával, a minimálbér megadóztatásával százmilliárdokat vett el alulról, viszont a minimálbér folyamatos emelése az olló nyílását mérsékelte.
Az állam összefonódott egy tucat hazai, eleinte vagyontalan családdal, kialakította a nemzeti strómanok engedelmes rendjét. A földfelvásárlás bejött, a jachtokat, repülőgépeket még időben beszerezték. A turizmust, a szállodaipart viszont tönkreteszi a vírus, ide azonnal kell 600 milliárd forintot adni, az alul lévők várhatnak, hogy megtanulják végre a sorrendet. A magyarok vagyoni egyenlőtlenségének országos csúcsa már a munkaalapú társadalomban dőlt meg. 
Magyarországon százezer számra vannak szegények, akik a létminimum alatti jövedelmükből vegetálnak, de ha kicsivel nagyobb lenne a jövedelmük, akkor azt is el kellene költeniük, a járvány okozta válság idején pedig a cipőre, temetésre félretett pénzük is elillan. Úgy nagyjából az ország egyik fele, köztük szegények is elfogadják őket és önmagukat úgy, ahogy vannak: így jártak, ennyit érnek.
Ami visszafogná az olló nyílását, az a többkulcsos adórendszer lenne, új elosztást jelentene, forrása lehetne az alapjövedelemnek. De amíg Orbán Viktor a miniszterelnök, addig ilyen nem lesz, és különadó sem lesz kivetve a felül lévőkre, ha Surányi György javasolja, akkor pláne nem. Monetáris finanszírozás nem lesz, örökjáradék kötvény nem lesz, a munkanélküli segély marad 3 hónap, alapjövedelem nem lesz. Ezekhez Orbán Viktor úgy viszonyul, mint a telefonhoz: amíg nyomógombossal is tud telefonálni, addig nem kell okosabb. 
Az örökösök, rokonok, járulékosok, jutalékosok, strómanok nulla kamatozású hitellel, támogatással, némi veszteséggel túllesznek a válságon. A közmunkások, nyugdíjasok, 3 hónapon túli munkanélküliek, zsákfalvakban élők, cigánytelepen élők, munkájukat ezután elveszítők fogyasztása lecsökken, de meg van mondva: miért nem tettek félre? 
Ha a szegények fogyasztásának csökkenéséből még nagyobb baj lesz, márpedig lesz, akkor Orbán Viktor még mélyebb bázisról építi újjá (régivé) az országot. Az összes kereslet a mélypontról indulva nyilván nőni fog, az alul lévők fogyasztása nyilván lassabban fog nőni, a vagyoni egyenlőtlenség jövőbeni növekedése garantált.
Jövő tavaszig egészségügyi veszélyhelyzet lesz, majd belépünk a gazdaság stabilizálásának felívelő korszakába, ami éppen a 2022. évi választási kampányba torkollik. A szerző közgazdász 
Szerző
Végh Károly

Az élet iskolája

Karanténba került egy igen-igen közeli ismerősöm, két hétre, elzárva a külvilágtól. Magának köszönhette a bajt, szabad akaratából lépte át a határt egy boldogabb országból, ahol egyetemi éveit töltötte. De az életét lassacskán újra itthon képzeli el, még ha nem is a „gyere haza fiatal” program gründolta őt vissza, hanem valami más, amit csak nagy és magasztos szavakkal lehetne leírni, ha szeretnénk leírni ilyeneket. 
Furcsa életről álmodik, azt mondta, jobban meg akarja érteni, mit miért tesznek az emberek, miért az a helyük kisebb és nagyobb közösségben, ami, miért álmodnak egyesek kicsit, mások meg nagyot, s lehetne-e másként, mint ahogyan van a világ. Ehhez még egy diplomára vágyik, ezúttal nem a közgazdaság, hanem a társadalomtudomány asztaláról, még ha annak tányérja egyesek szerint csupán a romkocsmák hűvösen merengő mélyébe visz is. A felvételihez humán tárgyból kell az emelt szintű érettségi, amit vélhetően épp e sorok írásakor egy tanteremben a kisujjából kiráz, miután szépen letöltötte a hazatérése miatt kiszabott karanténidőt egy picike kis hegyi falu hétvégi házikójában, amit nagyszülei építettek valaha. Ide száműztük, gondoltuk, itt lesz a legkevesebb baja, a való élet hívságai nem csábítják, a kocsma évekkel ezelőtt bezárt, s a kis ábécé is csak hetente kétszer nyit. Táplálását megoldjuk, szakdolgozatának cizellálását, a tesztfeladatok kitöltésének rutinját pedig legfeljebb a mókusok zavarják, emberek nemigen. 
Az állam gépezete flottul működött, ezt el kell ismerni. Alig ért oda a reptérről éjjel, már jelentkeztek a rendőrök, s jöttek aztán minden áldott nap, hol reggel, hol délután. Az első nap reggelén még ki sem nyitotta a szemét, csörögtek a községházáról, elmondták, mit kell tudnia, majd ugyanezt megtette a járási hivatal és a háziorvosa is. 
A kis piros papír, a „billog” az utcafrontról nemigen látszott a házikón, aminek főbejárata a kertre néz. Ám itt, a faluvégi miliőben az feltűnik, ha egy ház előtt minden nap megáll a járőrkocsi, abból hír lesz, a hangosba se kell bemondani, ha nem is az első, de a második napon már nemcsak az utcabeliek, vagy a szűk mikroközösség, de vélhetően az asztalostól a papig mindenki más is értesült arról: „karanténos” van a faluban, még ha az orrát ki se dugta, legfeljebb a hátsó kerti teraszon nyúlt el, ha sütött a nap.
Ez lett a veszte is, a terasz, ahová nem látni be az utcáról, s ahol két tanulási szakasz között, pihenésképp, s ha már futni vagy biciklizni nem lehet, egy délután kitette a zenedobozt, s muzsika mellett sikálta fel, fogkefézte világosra a járólapokat, meg a köztük beszürkülő fugákat. Nem járt még a felénél sem, amikor jöttek a rendőrök, aznap immár másodszor. Bejelentés érkezett ugyanis a faluból, névtelen természetesen, hogy az „őrizetes” bulizik, s bizonyára nincs egyedül, csípjék fülön, érjék tetten, kasztlizzák be, vágjanak rendet – nem tudom milyen formulát használhatott az önérzetes állampolgár.
A mikro-, és makroközösségek világának megismeréséhez nem kell újabb egyetem – ezt legalább most egy életre megtanulta.
Szerző
Doros Judit

Politikailag korrekt

A neten keringtek egy időben azok a PC-t gúnyoló szövegek, amelyeket olvasva azon lehetett röhögni, egy-egy közkeletű kifejezés hogyan hangzik politikailag korrekten. Lásd: kihívásokkal küzd a gyorsaság terén = lassú, mint a tetű. A kormány viszont teljesen komolyan fejlesztette mára tökélyre a fogalmazásnak ezt a módját. Lásd: kiemelten közérdekű beruházás lett a Közlekedési Múzeum új épülete, jövőre, meg azután, meg azután hatmilliárdot költünk a tervezésére = a büdös életben nem lesz itt új múzeum, és azt sem áruljuk el, miért bontottuk le három évvel ezelőtt a régit.
A Közlekedési Múzeum – amelyet még az előző rezsim csapott egybe a fél évszázada kiállítóhely nélkül vegetáló Országos Műszaki Múzeummal, hogy aztán ne történjék semmi – édes hazánk egyik legnépszerűbb látványossága volt már tetszhalott korában is. Hát még, amikor ambiciózus és hozzáértő, fiatal szakemberek vették át az irányítását: a városligeti intézmény szárnyalni kezdett. Ehhez képest meglepő fordulat volt, hogy az eredeti, hőzöngő formájára visszaépíteni tervezett múzeumot se szó, se beszéd lebontották. A hazai viszonyokon edzett lélek itt már elkezdett aggódni, hiszen ott van például az évek óta bezárt, összecsomagolt Iparművészeti Múzeum is, amelynek felújításáról mindmáig nem született döntés.
Sajnos pontosan ugyanez a forgatókönyv látszik megvalósulni a Közlekedési esetében is. Az új épület meg van ígérve, a pénz istibizi benne lesz a következő költségvetésben, aztán hogy a valóságban ki és mire költi el azt az összeget, az a jövő zenéje. Az ember csak azt nem érti, hogy ha ennyi hatalmas, drága és halasztást nem tűrő kulturális beruházás ég a kormány körmére, miért a budapestiek által már százszor elutált városligeti Nemzeti Galéria megépítését erőltetik mindenen átgázoló, gonosz elszántsággal.
Szerző
N. Kósa Judit