Az álláspont világos

Jelenleg egyetlen dolog világos. Az, hogy a kormány álláspontja világos. Hogy az mikor mi, és hogyan változik, az más kérdés.

Hogy a kormány álláspontja világos, azt legutóbb a miniszterelnökséget vezető miniszter szögezte le. Világosságügyben ő az illetékes. Elvégre ő van a legközelebb minden fények forrásához, a mi Napunkhoz, aki körül forognak a rendszer kisebb és nagyobb bolygói. Ezért rá hárult a feladat, hogy rezzenéstelen arccal, az értetlenség láttán azért kicsit méltatlankodó hangon közölje: a kormány álláspontja világos, a budapestiek és Pest megyeiek elmehetnek a saját víkendházaikba. (Ha már a málék nem szereztek olcsó áron valami régi kastélyt a megfelelő támogatási program segítségével.) Mellette állt, szintén rezzenéstelen arccal a kormányszóvivő, aki viszont ugyanezt megtiltotta, mondván, „a budapestiek és Pest megyeiek esetében ez nem fér bele”, „kiváltképpen nem aludhatnak ott”. Az különösen fertőző lehet. Mit nem értesz, hülyegyerek? – sugallta a tekintetük.

Ha volt is a két világosság között valami áramszünet, azt bizonyára átaludtuk. Persze nem a víkendházainkban. Illetve most már igen. A holnapi világos álláspontot még nem ismerem, remélem, a közlésével várnak reggelig. Kellemetlen volna a családoknak az éjszaka közepén hazacuccolni, sajnos ellustult már az a nemzedék, amely az úttörőtáborok éjjeli riadóin edződött.

A kormány álláspontja hasonlóan világos és következetes volt a családon belüli erőszak elleni isztambuli egyezmény ügyében. 2014-ben aláírták. (Édes istenkém, add, hogy ne személyesen Orbán szignója szerepeljen rajta, az mégis kínos lenne!) 2015 márciusában egy másik világos álláspont alapján a kormánytöbbség leszavazta, hogy napirendre tűzzék az egyezmény ratifikálását. Mindjárt másnap egy újabb világos álláspont következett: az igazságügyi tárca hivatalos közleménye, amely szerint „elkötelezettek” az egyezmény mellett, épp csak egy kicsit hosszabb előkészítésre van szükségük, tavasz végéig meglesznek vele, isten bizony, ide a rozsdás kötőtűt.

Ezt követően egy még ennél is újabb kormányálláspont tündöklött fel a maga világosságában. Kiderült, hogy az isztambuli egyezmény rútul visszaélt a bizalmunkkal. Valójában csupa gender meg migránssimogatás. Ha 2014-ben bele is léptünk óvatlanul, most gyorsan le kell takarítanunk a cipőnkről még a nyomát is, mint a kutyapiszkot. Hogy a „társadalmi nem” csak azt jelenti, hogy koronként és társadalmanként változó elvárásokat támasztanak a női és férfi szerepekkel szemben (amit nehéz volna tagadni), nem számít. Ahogy az sem, hogy a migráció csak annyiban merül fel a szövegben, hogy a menekültstátuszra okot adó üldözések között felsorolják a nemi alapú erőszakot: a gyermekházasságra kényszerítést, a nők megcsonkítását, meggyilkolását. Úgy látszik, a jó asszony köténye alatt ezeknek is el kell férniük.

Innentől mindenki felfogta a világos kormányálláspontot: az van nekünk, nem anyánk, illetve isztambuli egyezményünk, ezt az igazságügyminiszter mindjárt beiktatásakor leszögezte. A kérdés csak az, mi az ördögnek állt elő hirtelen a KDNP még egy külön határozattal is erről, aminek már csak demonstratív vagy provokatív értelme volt.

Úgy vélem, két törekvés találkozott. Az egyik, hogy most épp a KDNP-t kellett valamivel lenyugtatni. Pénteken a kormányfőtől megtudtuk, az ilyesmi úgy szokott történni, hogy a kilincselők (pl. most a tudósok a járványban) „markolásszák a miniszterelnök zakóját”. Ezúttal a KDNP foghatott heves zakórángatásba, hogy valamivel már nekik is észre kellene vétetni magukat. Ez pedig még mindig olcsóbb volt, mint egy abortusztörvény vagy újabb vasárnapi boltbezárás.

A másik ok fontosabb. A KDNP-s viszketegség jól jött ahhoz, hogy valakit megint meg lehessen bélyegezni. Kövér kitaposta az utat a nők elleni dührohamaival. Az egész női nemből veszélyes volna ellenséget csinálni, túl sokan vannak. De milyen remek ötlet szétválasztani őket „igazi” nőkre, akik beteljesítik a női principiumot, vagy amint a Magyar Nemzetben fogalmaztak: „a beléjük kódolt gyengédséget”, „rendelt mivoltukat”, és azokra az „eszelős, habzó szájú fúriákra”, „kívül-belül zaklatott csúfságokra”, akik kiállnak maguk vagy mások jogaiért!

És ezzel meg is érkeztünk. Aki akar valamit, az visszataszító és nevetséges. Az ellenzékre már régen rásütötték a macsók szerint tipikusan női hibákat. A kormánysajtó standard kifejezése: „az ellenzék hisztizik”. Néhány idézet: az ellenzék „sivalkodik”, „nyivákol”, „rimánkodk”. (Olykor, ha inkább zsidózni kell, „ajvékol”.) „Valódi érveik nincsenek”, nem racionálisak, hiszen femininek, és hosszú haj, rövid ész. Valamint gyávák: „az ellenzék nem merte volna felépíteni a határzárat”. Tisztára, mint a pókoktól is rettegő fehérnép. Bezzeg Orbán „férfias beszédet mond”, Macronnal való találkozója „férfiasan kezdődött”, „krízishelyzetben férfias döntéseket kell hozni”.

Az ellenzék tehát a magyar politika „hisztis nőszemélye”. A kormány álláspontja ismét világos: „ne pofázz bele, kisanyám!” Ha történetesen „kisapám” vagy, akkor sem.

A szerző volt országgyűlési képviselő