A generációs hovatartozás nem egy doboz – Interjú Steigervald Krisztián generációkutatóval

Míg korábban az idősek tudása megkérdőjelezhetetlen érték volt, az utóbbi évtizedek alapvető változásokat hoztak. A különbözőségek tudatosítását és az egymás felé közeledés fontosságát hangsúlyozza Steigervald Krisztián áprilisban megjelent Generációk harca című könyvében.

A könyv elején leszögezi, a megértés, és annak tudatosítása volt a célja, hogy egyik generáció sem hibásabb a másiknál. Mennyire nehéz ezt belátni Ön szerint a mindennapi „harcok” közepette?

Az idősebb generációk kezelése mindig sokkal nehezebben megy. Ez inkább lefelé működik: a gyerekeiket tudják jobban megérteni az emberek, a szüleiket kevésbé. A könyv is arról szól, hogy alapvetően az utánunk következő generációk tapasztalatait éljük meg: talán könnyebb megérteni a gyerekeket, hiszen az ő élményeiket átéltük, a szülőkét viszont nem. Ez azért is érdekes most, mert a karanténban számos dolgot átvettünk és használunk, ami a szüleink sajátja, ilyen a kenyérsütés, vagy a kovász nevelgetése. Mégsem tőlük kérdezzük meg, hogy kell kenyeret sütni: ahogy ők elmondják, az lassú, körülményes, macerás, de ha megnézel egy YouTube videót az sokkal érthetőbb. Használjuk a tudásukat, de a mód, ahogyan átadnák azt a fiatalabb generációknak általában nem jó.

Hat generációt különböztet meg a kötetben. Hogyan határozhatók meg a határok, mennyire befolyásolja ezeket az egyéni környezetünk, társadalmi elhelyezkedésünk?

Az én felfogásom szerint a generációs hovatartozás nem életkori kategória, nem egy doboz, a besorolások inkább attitűdöket, magatartásformákat jelentenek. Ugyanakkor ezek mellett nagy hatása van a családnak, a személyiségjegyeknek, a mikrokörnyezetnek. Leginkább trendekről van szó, amelyek adott évszámokhoz kötődnek, mivel akkor történt olyan változás, ami a következő tíz-tizenöt évet befolyásolta. Egy generáció története tulajdonképpen arról szól, hogy ha abban az időszakban születtél, rád hatnak leginkább az akkori folyamatok. A többiekre is, csak nem annyira intenzíven, de ők is átveszik, használják azt.

A nosztalgia nagy mértékben jelen van az életünkben, az is ehhez köthető?

Szerintem ez életkori sajátosság: az tud nosztalgiázni, aki átélte az adott időszakot, ezért általában arra gondolunk vissza, amikor fiatalok voltunk. Ahogy öregszünk a spontán, tudatalatti emlékek a gyerekkori, fiatalkori élményeket hozzák elő a hosszú távú memóriából, mert jobban rögzülnek érzelmileg ezek a pillanatok. Ha idősebb korban arra gondolunk, hol volt jobb, erőteljesebben jönnek elő a fiatalkori emlékek. Ez nagyon sokszor kötődhet politikai rendszerekhez is, miközben szerintem valójában semmi köze ehhez, csak akkor voltunk fiatalok.

Mennyiben különböznek a magyarországi generációs viszonyok más országokéitól?

Nem mindenhol ugyanezek a besorolások, de az úgynevezett fejlett nyugati világban a globalizáció hatására mindenhol megnőtt a várható élettartam, idősödő társadalmak vannak. Amerika nem annyira idősödő, de nagy a rés az idősebb és a fiatalabb generációk vagyonosodása között: előbbiek gazdagok, míg utóbbiak szegények. Ez Európában is igaz. Az idősebb generáció a huszonegyedik századra vagyonosabb helyzetben van, mint a fiatalok: ez önmagában már okoz egyfajta feszültséget és társadalmi ellentétet. Az idősebb korosztály a munkahelyi helyzetéhez is ragaszkodik: 1990-ben a nyugdíjkorhatár 55 év volt, míg ma egy 55 éves nagyon messze van a nyugdíjtól, előfordulhat, hogy még van otthon élő gyereke is, nyilván ragaszkodik a pozíciójához. Annyira megváltoztak a családi életszakaszok, kitágultak a lehetőségek, hogy ez már magában hordozza a feszültséget. De érdemes szerintem az idősebbeknek is tanulni a fiatalabbaktól, gyakran ők is vakok arra, hogy mi zajlik most azokban a generációkban: azt gondolják, ugyanúgy élik a fiatalkorukat, mint ők élték harminc-negyven-ötven éve, de ez nem igaz.

Hasonló eltávolodás volt korábban is a két szélső generáció között?

Mindig is arra volt minta az emberiségben, hogy az idősek tudása, tapasztalása az érték, és a fiatalok meg akarták tanulni azt. Viszont az utóbbi ötven-hatvan évben olyan szinten felgyorsult az életünk, hogy nem csak idős-fiatal esetben, hanem akár az egymást követő generációk között is messze lehet egymástól a hasznosítható tudás szintje. Jelenleg a legnagyobb generációs kihívás nem a fiatalok felemelése – ők felemelik saját magukat –, hanem az idősebbek önbizalmának felépítése, mert sokan azt gondolják, az ő tudásuk már nem versenyképes. Ez nem igaz, csak meg kellene fogni az X-esek, a baby boomerek, a veteránok kezét, és a tudásukat áthelyezni a mai igényeknek megfelelő kommunikációs szintre.

Tehát élethosszig tartó tanulásra lenne szükség.

Oda-vissza. Minél idősebb vagyok, annál inkább azt megtanulni, hogy a tudásomat hogyan tudom átadni a fiataloknak. Nekik pedig azt kellene megérteniük, hogy sokkal gyorsabban és hatékonyabban fognak előre jutni, ha meghallgatnak olyan dolgokat, amiket más már megtanult, feltalált.

Már érintette a járványhelyzetet: hogy látja, milyen tanulságai lehetnek?

A könyvvel az volt a célom, hogy tudatosítsam a különbözőségeket. Ha tudatosan kezeljük magunk és mások viselkedését, megvalósulhat valamifajta közeledés. Most olyan mértékű érzelmi túltengésben vagyunk a bezártság által, hogy ha nem tudatosítjuk, mi történik és hogyan viselkedünk, az sokkal inkább veszekedéshez, frusztrációhoz, családon belüli erőszakhoz, váláshoz vezethet, mint önmagában a megértéshez. Ez nem az az időszak, ami megkönnyíti a dolgunkat. Jelenleg kényszerhelyzetben van az emberek többsége, ezért nagy önkontroll kell, hogy ne megőrülj, hanem azt mondd, tudnék tanulni a másiktól. Talán, amikor vége lesz, akkor lehet levonni következtetéseket, amiket hasznosítani tudunk. Közben persze sok mindent elsajátítunk, csak nem tudatosan, de ez is beépül valahogy a viselkedésünkbe. Össztársadalmi szinten is tanulunk dolgokat, például, hogy hogyan lehet olyan szakmákat elismerni, amelyekkel korábban nem törődtünk: a kukásokat, a boltosokat, az egészségügyi dolgozókat.

Mi várható Ön szerint ezután?

Február végéig a legtöbb szakértő azt gondolta, a következő generációs váltás digitális fordulathoz fog kötődni, mint például a mesterséges intelligencia általános elterjedéséhez. Ám március eleje óta felmerült, hogy olyan dolog fogja elindítani az új generációt, ami sokkal inkább a Földhöz, a természethez, magához az emberhez kötődik, kevésbé a digitalizációhoz. Minden felgyorsult, és eljutottunk oda, hogy a mai kor embere el nem képzelte volna, hogy van egy olyan betegség, ami az egész világon elterjedhet, nem tudjuk egy bogyóval megoldani, és bezárkózunk. Nehéz azt mondani, hogy a vírusnak lesz olyan hatása, ami megváltoztatja az emberiséget: szerintem nem, ezért nem is hiszem, hogy lenne majd vírusgeneráció. Azt inkább el tudom képzelni, hogy olyan rövid-középtávú hatása lesz, ami miatt a következő generációknál elindul a visszatérés a természethez, a léthez. Meglátjuk, hogy így lesz-e, vagy épp a járvány miatt a mesterséges intelligencia hirtelen belép az életünkbe.

Infó: Steigervald Krisztián: Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást?

Partvonal Könyvkiadó, 2020.