„Elképzelhetetlen a visszatérés a normálisba!”

Akár egy raliversenyen: padlógázzal csapatja az emberiség tökön-babon át, majd hirtelen előáll egy kanyar, ami eddig nem volt ott. Így esett a koronavírus-járvánnyal is. Aztán eljött a gondolat: indítsuk újra a rendszert. Mintha az emberiség – továbbfejlesztve a kanyarprognosztikát és persze a bukócsövet – ugyanabba az autóba akarna visszaülni. Úgy érzi, ugyanannyi munka, ugyanannyi jövedelem, ugyanannyi fapados utazás, ugyanannyi olcsó kínai bizbasz jár neki, vagy több, hiszen kimaradtak hónapok. A valódi kérdésre egymás után mutat rá filmsztár, asztrofizikus, közgazdász, tanár: „Elképzelhetetlen a visszatérés a normálisba!” El kell ismerni, szép tempót ment az emberi faj az elmúlt másfél száz évben, de van azért egy kis gond: a kényelmes üléseken néhány ember ül, pár milliárd éhező a jármű porát nyeli, és a motornak égett halálszaga van. Társadalomkutatókat kérdeztünk: mit indítanának újra, és hogy kerüljük el vele a következő balesetet?

Robert De Niro és Madonna, Isabelle Adjani és Tarr Béla, Javier Bardem és Muhammad Yunus, Sting és Peter Brook – néhányan a kétszáz híresség közül, akik múlt heti nyílt levelükben mondtak nemet a „normalitásba visszatérésre”. A Le Monde-ban közzétett felhívásukban a fogyasztói társadalom radikális átalakítását sürgették. Szerintük a fogyasztás magának az életnek – a növényzet, az állatok és az emberek egy nagy része életének – megtagadásáig vezetett minket. A környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a természetes fajok elpusztítása töréspont felé sodorja a világot, hangsúlyozták, és azt kérik, hagyjunk fel a tarthatatlan logikával és kezdjük el a célok, az értékek és a gazdaságok mélyreható átgondolását. A társadalomtudomány reális utópiaként fogalmazta meg az irányt évekkel ezelőtt, de akár Albert Einsteint is idézhetjük, aki szerint „nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket”. Minden okunk megvan arra, hogy mást gondoljunk a munka, a pénz, a repülőjegy vagy éppen a szabadidő értékéről, a vanról és a nincsről, mint tettük korábban.

A mélyreható átgondolás érinti a jövedelmek elosztását is. Az elmúlt néhány évtized gazdasági növekedésének egyre kisebb réteg volt a haszonélvezője, emeli ki Köves Alexandra egyetemi adjunktus, ökológiai közgazdász. Ez a réteg az elmúlt évben már iszonyú kis hányadot jelentett, éspedig olyan embereket, akik már úgysem tudnának magukra többet költeni, mert fizikailag lehetetlen. „Nem igaz, hogy a jelen paradigmái között a növekedés megteremti a jólétet, a javakhoz való egyenlőbb hozzáférést. A gazdasági növekedés nem egy megkérdőjelezhetetlen törvény. A gazdaságpolitika egy társadalmi konstrukció, ami arról szól, hogy mit gondolunk a pénzről, a sikerről, az emberekről, a szolidaritásról. De az nem egy fizikai törvény, hogy növekedni kell!” – hangsúlyozza a közgazdász. Szerinte mindenkinek azokat a szükségleteit kell kielégíteni, amelyek fontosak és amelyek nem terhelik meg a környezetet.

„Nem igaz, hogy nincs elég erőforrásunk és pénzügyi forrásunk. Van elég, csak az elosztással kellene törődni. És valljuk be, Magyarországon elég egyértelmű, hogy ezzel kellene foglalkoznunk!”

A javak elosztása Rab Árpád egyetemi docens, kulturális antropológus szerint is kulcskérdés. „Bízom az emberiségben. Sokkal nagyobb kihívásaink is voltak, és megoldottuk őket. Ezek a folyamatok, hogy megmentsük a Földet, a természetet, meg fognak történni. Az a kérdés, mennyire viselkedünk okosan és tudatosan, mert annyival rövidebb lesz a változás útja, és annál kevesebb ember lesz a folyamat vesztese. Valamennyi biztosan lesz. Nagyon nem mindegy, hogy az emberiség felét beletaszítjuk-e egy éhezéses, félrabszolga állapotba azért, hogy megtartsuk az életszínvonalunkat, vagy csak elenyésző százaléka marad meg vesztesnek” – mondja a trendkutató.

Böröcz József szociológus a Friedrich Ebert Alapítvány (FES) minapi online rendezvényén úgy fogalmazott: nem hisz abban, hogy úgy lesz társadalmi átalakulás, hogy az emberek az érdekeikkel ellentétben megvalósítják. „Az fog történni, ami a legnagyobb hatalmú államok, tőkecsoportok és egyéb korporatív alakzatok közös érdeke lesz. És ha ez a közös érdek azt diktálja, hogy az emberiségnek – a jövedelmi vagy morális értékelés szempontjából – a többség által alacsonyabb értékűnek vélt részét esetleg leírják, akkor én attól tartok, hogy még ez is elképzelhető” – fogalmazta meg a disztópiát az amerikai Rutgers Egyetem professzora. Szerinte a nemzetek fölött álló erős szervezet hiánya világos tüneteket mutatott. „A környezeti katasztrófa nem kezelése is tökéletes példája ennek, és a minden korábbi történelmi periódust meghaladó globális egyenlőtlenség ugyancsak ennek a példája. Globális, racionális jóléti államot kellene csinálni” – mondta.

A bőség földje

Az emberi fajra szokás a legsikeresebbként gondolni, hiszen nincs másik földi élőlény, amely néhány emberöltő alatt megduplázta az élettartamát, megtöbbszörözte a létszámát, a világgazdaság kibocsátását pedig 250-szeresére növelte. A siker persze nézőpont kérdése, hiszen a lápi póc még nem dobott atombombát a fajtársaira, a kacsafarkú szender nem használ lassan lebomló szatyrokat, a kameruni horrorbéka pedig a neve ellenére sem követett el sorozatgyilkosságokat idétlen, ámbár kétségkívül célratörő fegyverekkel. A túlélésért folytatott harcban az ember a legsikeresebb, és amíg a tigrisek a fogazatot, az ember a kultúrát választotta fegyverzetként, szokta mondani Rab Árpád, és mi most arról kérdeztük: része lehet-e a kultúrának a fejlődés „visszafogása”. Hiszen az ember, a csoport, a nemzetállam mindig verseng, győzni akar, GDP-növekedést akar, és ha nem tesz le a féktelenségről, aligha lehet „nem visszatérni a normalitásba”.

Rab Árpád szerint, ha nagyobb ívben szemléljük a folyamatokat, akkor azt látjuk, hogy történetének java részében az emberiség 99 százaléka éhezett, nyomorgott, buta volt és egészségtelenül élt. Nem tehetett róla, hiszen nem volt iskola és nem volt ütőképes egészségügyi ellátás. „Az 1880-as évek környékén érkezett el az utópia, amelyet a bőség földjének is hívhatunk, a fogyasztói társadalom. Megteremtődtek és elterjedtek azok a termékek, amelyek minőségibb életet tettek elérhetővé: az autó, a mosogatógép és a többi, amelyek beindították a gazdaságot és megváltoztatták az életünket. Azóta megduplázódott-megtriplázódott az élettartamunk, »gazdagok« lettünk. Előtte, a középkorban sok minden történt, reneszánsz, vallási reformok, ám a gazdaság nem változott: ugyanannyit termelt egy itáliai 1300-ban és 1800-ban is. A fogyasztói társadalommal azonban elindult a fejlődés, és ez jó volt. Hosszabban élünk, sokan kezdünk lenni: mára 7,8 milliárdnyian” – mondja a kulturális antropológus-szociológus.

Ezt a fejlődést egy második forradalom követte a II. világháború után, az automaták forradalma, ami a 2000-es években az internettel teljesedett ki. A digitális kultúra és az infokommunikációs eszközök terjedése, a mesterséges intelligencia (MI) újabb robbanást hozott. „Olyan képességekre tettünk szert, amelyekről mindig is álmodtunk: a világ összes nyelvén beszélünk, nem tévedünk el, mindig mindent tudunk, mert a tudás ott lebeg körülöttünk az interneten. Képesek vagyunk beszélgetni olyan emberekkel, akik nincsenek a közelünkben. Erről is álmodtunk régen, mágiának hívtuk. De most megcsináltuk” – sorolja a trendkutató.

Az új normális

A fogyasztói társadalom mára olyan gazdasági struktúrákat hozott létre Rab Árpád szerint, amelyek iszonyúan széttörték a társadalmat, nagyon kevés nagyon gazdag emberre és nagyon sok szegényebbre. És ugyan ők is jóval gazdagabbak, mint a középkorban bárki, de a szegénység mindig relatív. Mivel sokan lettünk, feléljük a bolygónk erőforrásait. Egyszerű egyenlet ez mind a fogyasztói társadalom, mind az ökokatasztrófa szempontjából: véges rendszer nem tud végtelen fejlődést produkálni. „Változtatni kell az alapvető struktúrákon – a Föld államainak eltérő helyzete miatt eltérő módon –, a hagyományos kapitalizmuson, az erőforrásokhoz való hozzáállásunkon. Ez el is indult, és ugyan lassúnak tűnik az ökokatasztrófa-kezelés, de dolgozunk rajta, az emberiség történetében gyors változással, hiszen a folyamat 10-20-30 éve zajlik. Elkezdtük, de a változás nem elég intenzív” – értékel Rab Árpád.

Köves Alexandra szerint is egyértelmű: korlátos forrásokból nincs korlátlan növekedés. „Jelenleg mindenki arról beszél, hogy a társadalom visszatér a normális kerékvágásba, csakhogy – és ezt fogalmazza meg a nemnövekedés-mozgalom nyílt levele is – a normális maga a probléma. Egyre többen rájönnek erre, és keresik azokat a lehetőségeket, alternatív narratívákat, víziókat, amelyek megmutathatják, hogy mi lehet az új normális. Ezek az alternatív víziók, mint amilyen a nemnövekedés is, megvannak. Több évtizedes kutatások állnak mögöttük, és nagy részük szakpolitikai irányultságú, használható, kérdés, hozzányúlunk-e?” – mutat rá a közgazdász.

Az új normalitásban nem a kényszerű növekedés áll a középpontban, hanem a jóllét, folytatja Köves Alexandra. A személyes jóllét szerinte nem képzelhető el társas jóllét nélkül, és a környezetünk jólléte nélkül sem. Ezt a felfogást kell a középpontba állítani, és nem a növekedést. Nem az a kérdés, hogy 3 százalék lesz-e a növekedés vagy mínusz 2, hanem az, miként tudjuk a társadalom és a környezetünk jóllétét megteremteni? „Ha így tesszük föl a kérdést, akkor egészen más válaszokat és eszközöket találunk. Ezt többek között Jacinda Ardern új-zélandi miniszterelnök is megfogalmazta nemrég, de a skót kollégája, Nicola Sturgeon is erről beszél. Zárójelben jegyzem meg: mindketten nők” – említi meg a közgazdász.

Közel a megoldás

Globális szolidaritásban, regionális, helyi termelési és fogyasztási láncokban, kisebb méretekben, kisebb cégek támogatásában kell gondolkodnunk Köves Alexandra szerint. Ezekhez a kis cégekhez közelebb áll az a gondolkodás, amely felelősséget érez a közvetlen környezetért és azokért az emberekért, akik kapcsolatban vannak vele. Ha egy cégnek olyan vezetése van, amely fizikailag, időben, kulturálisan távol van azoktól, akiknek az életére hatással van, máshogy gondolkodik. Amikor bizonyos iparágakat, cégeket közpénzből megmentünk, akkor az egyetemi adjunktus szerint ehhez a fenti elvek szerint kellene feltételeket szabnunk.

Rab Árpád szerint is az volna egészséges, ha a globális rendszerek mozgása mellett az alulról fölfelé terjedő változások lassabb modellje is működne. A kis cégek változtatásaival finoman újraprogramozhatnák magukat a társadalmak. „Ha a nagy modell fog működni, és azt látjuk, a kínaiak bevezettek valamit, és többé nem lesz náluk vírus, akkor megpróbáljuk átvenni az innovációt. Ma a gazdasággal hódítunk, nem a háborúk ideje van, és nem azért, mert annyira jó fejek lettünk, hanem mert gazdaságilag nem éri meg. Ám ez a fajta változás a klasszikus gazdasági modellek ellensége. A mostani gazdasági berendezkedés úgy akarja elérni, hogy megváltoztassa önmagát, hogy valójában csak látszatra változtatja meg magát” – mondja a trendkutató.

Köves Alexandra hisz abban, hogy lesz átrendeződés, mert lennie kell. „A technológiaváltozás szükségszerű a környezetváltozás és a gazdasági és a társadalmi jóllét globális kitettsége miatt is, amire a jelenlegi járvány is rámutatott. Ha nem figyelünk, környezeti problémákkal is ugyanilyen drámai módon szembesülhetünk. Ahhoz, hogy ezeket elkerüljük, hozzá kell nyúlnunk bizonyos iparágak szerkezetéhez. Érdemes lenne ezt már most megtenni, és az ott dolgozók megélhetését másképp biztosítani. Mint minden átmenet, ez sem megy egyéni tragédiák, lemondások, nehézségek nélkül, és kutya kötelessége a többieknek ehhez szolidárisan hozzáállni. De ne is lemondásokról beszéljünk! A zöld átmenet nem a lemondásról szól, hanem egy más típusú gondolkodásról, amivel sok mindent nyerhetünk. Az anyagi jólétünk bizonyos szempontok alapján talán csökken, de egy sor olyan szükségletünket, amihez nem az anyagi fogyasztással jutunk hozzá, megnyerjük. Nem véletlen, hogy fellángolt az alapjövedelem körüli vita, hiszen mindenki érzi, hogy olyan társadalmi átmenetet kellene elérnünk, amely nemcsak bizonyos rétegeket tesz kiszolgáltatottá, hanem szinte mindenkit. De idetartozik a munkaidő-csökkentés ismét felmerült témája is” – mondja az ökológiai közgazdász.

Földet ment a piac

Ha hittünk volna néhány éve az ökokatasztrófa jeleinek, akkor éppen azt kellett volna csinálnunk, mint ami most történik: többet vagyunk otthon, kevesebbet autózunk, repülünk, utazunk. Ez is a koronavírus-járvány tanulsága Rab Árpád szerint. „Csakhogy nem akarunk kevesebbet. Jól akarunk élni. A legnagyobb kihívás az, hogy elértünk egy hatalmas életszínvonalat, és megtudjuk-e úgy tartani, hogy közben működjön a rendszer tovább” – érzékelteti a trendkutató. Ezt szerinte okosan kell csinálnunk, amiben segíthetnek az infokommunikációs eszközök, a számítógépek, az MI, mert hatékonyabbá tesznek bennünket. „De nem akarunk visszalépni az utópiából, nem akarjuk, hogy disztópiává váljon, amire most minden esély megvan, kivéve, hogyha okosan viselkedünk. Ez akkor fog működni, ha a piac szerint meg lehet gazdagodni azon, hogy megmentjük a Földet. A váltás akkor sikerülhet, ha megtaláljuk a pénz hasznát ebben. Persze, hogy mit is értünk pénz alatt, nehéz meghatározni, mert mi az értékes abban az emberi munkában, amit egy robot vagy a világ másik táján egy írástudatlan is el tud végezni. A kapitalizmus jól bevált taylorista modelljei – ő valamennyit dolgozik, termel, én valamennyiért eladom – már nem működnek, mert a munka értékének a megítélése gyötrelmesen megváltozott” – mondja. Úgy látja, a javakért folytatott versengés kulcsprobléma. A jóllétünk csak globális piacban működik, még ha sokan azt is érzékelik, hogy a nacionalizmus előretört. Furcsa sejtnacionalizmus ez, befelé nacionalista, de kifelé nem, mert nem tudunk létezni egymás nélkül. A feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) megoldaná ezt a gondot. Viszont aki elindítja, versenyhátrányba kerül, ezért egyszerre kellene az egész Földön bevezetni. De ez aligha lehetséges, mert nincs világkormányunk, és ha lenne, akkor valószínűleg szuperdiktatórikus lenne.

Az emberiség a pofonokból tanul, és ebben a járványoknak fontos szerepük van szerinte. A cégek most például elkezdtek számolni: „Akit hazaküldtünk, miért is volt ő benn a munkahelyén? Érdekel minket, hány óra alatt csinálja meg a munkát vagy hány napos a munkahét?” A cégvezetők kicsiben elindítják ezeket az értelmezési folyamatokat, ami lassú változást jelent, de a trendkutató szerint működni fog. Igaz, azt nem lehet megmondani, van-e elég időnk arra, hogy ez a folyamat így fusson végig.

Tíz év a változás

Mindenesetre szerinte Kínára figyelnünk kell, mert a világ egyik meghatározó országa. „A totális megfigyeltség társadalma – ami egyrészt diktatúra, másrészt bizalmi projekt, bízik egymásban a sok idegen –, az állampolgári pontrendszer azt alapozza meg, hogy nem lesz szükségük pénzre. A pontozás is megmutatja, kinek mekkora alapjövedelem jár. Minél összetettebbek a rendszerek, annál inkább elérhetőnek tűnik, amit kommunizmusként álmodtak meg régen: milyen jó lenne, hogy én mondjuk tanítok, a farmer megtermeli az élelmiszert, én ingyen kapok kaját, a farmer gyereke pedig ingyen nevelődik! Ettől nem a technológia hiánya miatt vagyunk messze, hanem azért, mert még nem tiszta az értékek árazása és tartalma” – mondja Rab Árpád. Szerinte sorsfordító az lesz, amikor Kína megváltoztatja az alapvető struktúrákat, és az USA is ezt fogja tenni, hiszen a koronavírus világosan megmutatta, mennyire késélen táncol a gazdasága. Európa számára mindez nem érdektelen, hiszen ennek a két hatalomnak a metszéspontjában áll, és lemaradt az innovációs kezdeményezések terén: amerikai szoftvereket használ, kínai üzleti modellekben gondolkodik.

Az egészségügy lesz az egyik kulcsterület, mert ott még keményebb adat- és üzleti modellek fognak elterjedni Rab szerint, megijedtünk ugyanis. Másrészt a globalizációban eddig csak a pénzt éreztük univerzálisnak, de most rájöttünk arra, hogy a bolygó is egyetlen ökológiai rendszer, és nem tudunk védekezni egy vírus ellen. „Együtt kell működnünk, akár úgy, hogy ugyanazokat az üzleti modelleket vagy védekezési stratégiákat használjuk. Ez a koronavírus nagy tanulsága. A maga természetes módján 20-30 év kellene a változáshoz, de most azt látom, nagyon más lesz a világ 10 éven belül. Bízom abban, és ezen dolgozom, hogy azt érezzük: ezt mi választottuk. Mert még mindig van választási lehetőségünk. A trendek per pillanat nem a felé visznek minket, hogy legyen választási lehetőségünk tíz év múlva is, és ezt tartom nagy kihívásnak” – mondja a trendkutató.

Kritikus tömeg

A koronavírus-járvány elmúlt heteiben Rab Árpád jó érzéssel nyugtázta, hogy a világ nagy részén evidens: védekeznünk kell, vigyáznunk kell egymásra. Senki nem vonta kétségbe, hogy nem engedhetjük meg magunknak a beletörődést: „Jön a vírus, meghalnak sokan, ez van.” Az emberiség története során inkább ez utóbbi történt. „Nem azt mondom, hogy hiszek az emberi jóságban, de annyiban mégis, hogy az ember társas lény. Abban kell segíteni, hogy a változás ne járjon nagy lemondással, mert akkor nehéz döntés elé állítjuk az embereket. De azt látom, alapvetően segíteni akarunk egymásnak. Ha eljutunk oda, hogy az én életem vagy a tiéd, akkor arra valóban az lesz a válasz, hogy az enyém. Ebben fog segíteni az elektronikus egészségügy, hogy ne kelljen ilyen választás elé állni. Nagy tanulság volt, de nem volt nagy pofon: vissza fogunk állni hamarosan, és tanultunk belőle, abban biztos vagyok” – mondja.

Köves Alexandra azt mondja: kritikus tömeget kell átállítani arra a gondolkodásra, hogy ne a normálisba akarjunk visszatérni, hanem valami másba, mégpedig úgy, hogy együttérzünk azokkal, akik az átmenetnek a vesztesei. Ezt a kritikus tömeget szerinte el lehet érni. „Hihetetlen nagy szerepe van ebben a médiának, a társadalmi párbeszédnek és a politikusoknak is, de nekik az a legfőbb céljuk, hogy a hatalomba kerüljenek vagy hatalomban maradjanak. Ha azonban ennek a feltételévé tesszük azt, hogy ezekkel a kihívásokkal szembenézzenek, akkor szembe fognak nézni velük. Sok jó, alulról jövő kezdeményezés van, ezeket lehet felskálázni, a jó gyakorlatokat ki lehet terjeszteni. Ehhez viszont az kell, hogy egyéni szinten is elhiggyük, másképpen cselekednünk nemcsak lehet, de kell is” – mondja az ökológiai közgazdász. Ehhez segíthet hozzá Slavoj Žižek szlovén szociálpszichológus, filozófus gondolata: „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent! Egyféleképpen lehetünk valóban »realisták«: ha olyasmiről vizionálunk, ami a meglévő rendszer keretei között szükségképpen lehetetlen.”