Mágnestűvel a Föld körül

A GPS korában műszaki régiséggé válik a földmágnesességen alapuló iránytű. Pedig évszázadokon át utat mutatott az emberiségnek, civilizációnk sorsdöntő műszere volt.

Mi a közös az iránytűben, illetve a papírban, a selyemben és a puskaporban? Mindegyik Kína hozzájárulása a civilizációhoz. Pedig a mágnesesség jelenségét, amelyen az iránytű működése alapul, ismerték már az ókori görögök is. Tanúság rá egy mitológiai történet: a pásztoré, aki nyáját legeltetve hatalmas fekete követ talál, és a „varázslatos” kő vonzza botjának vasalt végét. Ez a mítosz nem tartozik ugyan az emlékezetesebbek közé, hősének neve azonban fennmaradt. A pásztort úgy hívták, Magnész.

Ám Kínában kétezer évnél régebben, a keresztény időszámítás kezdete előtt rájöttek arra is, hogy egy mágnesvasérchez dörzsölt vasrudacska, ha szabadon foroghat, mindig ugyanabban az irányban állapodik meg. A mágnesezett tűt szalmaszálra, parafára erősítették, és egy tál vízben vagy olajban úsztatták. Később kanál formájú mutatót készítettek, a bronzlapot pedig, amelyen forgott, körben asztrológiai jelekkel látták el. Spirituális tájékozódáshoz használták: jósláshoz, építmények tervezéséhez. Ezzel az eszközzel is a mennyei harmóniát keresték: az eredeti feng shui kelléke lett, amelynek kommercializált változata divat a modern nyugati társadalmakban.

Noé galambja

A forradalmi ötlet az volt, hogy az iránytűt a navigációban kezdték alkalmazni az első millennium vége felé. Azelőtt ritkán merészkedtek a hajósok a parttól látótávolon kívül. A nyílt tengeren a nap járásából, éjszaka a csillagok állásából határozták meg, merre tartanak, ami persze csak akkor működött, ha a felhők nem takarták el az égboltot. Még a vakmerő, kitűnő hajós vikingek is a legrövidebb utat keresték két szárazföld között, és szigetről szigetre – Orkney, Shetland, Feröer, Izland, Grönland – haladva jutottak el Amerikába. Keleten több más módszert is használtak, ezek egyikét érdemes megemlíteni.

Az Indiai-óceán régi hajósai madarat vittek magukkal, majd a nyílt vízen elengedték a fedélzetről. Tudták, hogy ösztönösen a legközelebbi szárazföld felé veszi az irányt, csak követni kell. Ismerős valahonnan? Bizony, a bibliai Noénak is a bárkából felszálló madár mutatta az utat az özönvíz után, amiből kiderül, hogy az Ószövetség népe hallott erről az ősi fogásról. A jelenség tudományos magyarázata elég elképesztő. Jó néhány állatfaj – költöző madár, béka, kígyó – érzékeli a föld mágneses terét. És tessék: közéjük tartozik Noé madara, a galamb is, agya lényegében belső mágneses iránytűként működik.

A középkorban bámulatos gyorsasággal terjedt el a nagy újítás. Európában elsőként egy tudós angol szerzetes írja le részletesen az iránytűt „a természet dolgairól” szóló, latin nyelvű művében (De naturis rerum). Alexander Neckam (1157–1217) feltehetőleg francia földön látta, ahol tanulmányutat tett. Az eszköz minden bizonnyal arab kereskedők közvetítésével került a Mediterráneumba, ahogyan „a mesés Kelet” annyi más kincse is. Ibéria déli része mór fennhatóság alatt állt, a kapcsolatok elevenek voltak. Akadnak, akik a Szentföldről hazatérő keresztes lovagoknak tulajdonítják az érdemet, azt állítva, hogy ők hozták magukkal az első iránytűt.

Középkori globalizáció

Marco Polo (1254–1324) iránytűje értékes szuvenír volt Velencében a legendás ázsiai felfedezőút után, de már nem újdonság: addigra sokfelé használták a találmányt. Perzsiában legkorábban egy mesegyűjtemény említ egy hal alakú fémlemezt, amelynek forgása mutat irányt hajón a Vörös-tenger felé (1232). Az arab világban elsőként egy utazó számol be arról a fémtűről, amit tálkába helyezve használtak a gályán Szíriából Egyiptomba menet (1242). A jemeni szultánt lenyűgözte a mindig észak felé mutató mágneses tű. Al-Malik al-Asraf (1242–96), aki szenvedélyes csillagász is volt, arra használta az eszközt, hogy pontosan meghatározza Mekka helyzetét imaszőnyege tájolásához.

A Földközi-tenger vidékét a XIII. századtól alapvetően alakította át a terjedő tudás. Az itáliai hajós és feltaláló, Flavio Gioia mágneses lemezét függőleges tengelyre tette, és dobozba foglalta, amitől a műszer jóval megbízhatóbb lett. Azelőtt csak a nyári hónapokban jártak a hajók, novembertől áprilisig alig hagyták el a kikötőt, mert a mediterrán tél esős, felhős; könnyen eltévedhettek borult időben. A mágneses eszköz terjedése meghosszabbította a szezont, nőtt a forgalom, élénkült a kereskedelem. Óriási változások voltak készülőben, a középkor a végét járta, közelgett a reneszánsz. Új világ tárult fel a horizonton.

A korszak legjobb hajósai, a portugálok is rendszeresítették az iránytűt, korszerű térképekkel kombinálva. Közben hajóik vitorlázata is sokat fejlődött, ezért egyre távolabb merészkedtek az Atlanti-óceánon. Így kezdődött a nagy földrajzi felfedezések kora. Egy évszázad elteltével, az Indiát, Amerikát elérő hajókon már „alapfelszereltség” volt a mágneses tű, enélkül elképzelhetetlenek Kolumbusz, Vasco da Gama, Magellán és a többi pionír legendás utazásai. Az egykori kínai innováció, ironikus módon, döntő szerepet játszott az európaiak globális hódításaiban, amit drámai fordulatok kísértek, a gyarmatosítástól a burgonya, paradicsom és kukorica óvilági meghonosításáig.

Az olmékok kincse

A világformáló eszközt még évszázadokon át tökéletesítgették. Már az 1400-as években észrevették, hogy a tű hegye nem az Északi-sarkra mutat, hanem valamivel arrébb, vagyis a mágneses pólus nem esik egybe a földrajzival. Ez a különbség az Egyenlítő táján elhanyagolható, de a sarkvidékek felé egyre nagyobb eltérést okoz. Eltéríthet a megcélzott útvonaltól, és ha nem korrigálják, hajótörés lehet a vége. A brit hadiflotta négy hajója elkövette ezt a végzetes hibát, rossz látási viszonyok között sziklának ütközött, és elsüllyedt a Scilly-szigeteknél, amit máig a Royal Navy egyik legsúlyosabb katasztrófájaként tartanak számon (1707).

Észrevették azt is, hogy a két mágneses pólus helye nem állandó; vándorolnak, méghozzá kiszámíthatatlanul (lásd keretes írásunkat). Újabb galibát okoztak az ipari forradalmak után acélból épülő hajótestek, ami szintén bezavart a mágneses navigálásba. Ezt is kiküszöbölték, egyre precízebb, folyadékos, extrém körülmények között is jól működő műszereket gyártottak. Így vagy úgy, az iránytű nélkülözhetetlen volt. Szerepét csak a múlt század végétől vette át a műholdas helymeghatározás. Autósnak elég a GPS, de komoly hajós és túrázó továbbra sem indul útnak hagyományos eszközök, mágneses iránytű és papírtérkép nélkül.

Végül említsük meg, hogy Mexikóban finoman megmunkált hematit- (vörösvasérc) tárgyakat ástak elő régészek, Közép-Amerika őslakos kultúráinak nyomait kutatva. Egyesek arra következtettek, hogy ezek nem puszta dísztárgyak voltak, hanem mágneses tulajdonságukat felismerve, használhatták őket jövendőmondáshoz vagy más kultikus szertartásokhoz. Hasonlóan a kínaiakhoz, de náluk is jóval korábban. Ha ez a (vitatott) feltevés helytálló, akkor az első ember alkotta mágneses iránytű, több mint ezer évvel Krisztus előtt, az olmékok kincse lehetett.