Felhő úr és a szép Kert-Magyarország

Felhő úr a szeretett Budapestjéről kimozdulni nemigen szeret, s habár a magyar vidék az ő honpolgári szíve előtt meglehetős baráti sympathiával bír, theoretice mégis csak az az ő belső, s igen korán kialakult meggyőződése már esztendők óta, hogy odavaló az ember, ahová születni szerencséltetett, s maradjék is ott, mert mindenütt másutt mindég átmeneti fizetővendég marad. Ifjú arszlán korában egy-egy szerelmesen megittasult compania tagjaként őt is magával ragadá olykor a vidéki divagatio öröme, s olyankor elmerészkedett a Városligeten túl fekvő Magyarországba is, ám hamar ráunt, hogy az a naturalis kedélyesség és fictivus báj, amit a fővárosi polgár a vidék legfőbb character indelebilisének tart, a concret helyszínen csakis akkor érhető tetten, ha fizetnek érte, márpedig a délibáb a máskülönben eléggé takarékos Felhő úrnak annyit nem ér meg, hogy láthatásának puszta csodálatáért a tárczájában kotorásszon. Nem kell őneki ahhoz vidékre utaznia, ha a természet legkülönbféle alkotásaiban kíván gyönyörködni. Ha síkot áhít tanulmányozni, akkor ott van helyben Pest, ha pedig vadregényes szirtet observálna, akkor meg átnéz Budára, a Sas-hegyre. Élete őszén mi más igénye volna egy pesti úrnak? Semmi.

Azaz : egy valami mégis.

És ez a valami most nem más, mint egy kávéházi terrace, azon a terrace-on egy asztal, és azon egy kancsó bor. Apróságnak tűnhet, azonban ez az a structura hierarchia, amely az állatvilág más példányaitól a homo sapienst kissé megkülönbözteti. Ám néhány hónapja, mióta a coronavirus emberi fajunkon tort ül, a rabiatus kormányzatok a közembert a jól megérdemelt kávéházi asztalától eltiltották, tehát effectu secuto leépítették az embert és az állatot egymástól elválasztó structurát. Legalábbis Pesten. Ahol újabban a rabiatus kormány excellens tagjai alighanem kizárólag Vergiliust olvasnak, és commissariusaik révén azt szajkózzák a boldogtalan köznép fülébe, hogy et mala vicini pecoris contagia laedunt – amiben van ugyan igazság, ám nincsen benne annak a bizonyos kancsónyi bornak a mégoly távoli ígérete sem. Legalábbis Pesten.

Ergo Felhő úr az elmúlt hétvégén kénytelenségből vidékre óhajtott utazni, pedig, mint mondottuk, Pestről neki sem oka, sem kedve kimozdulni. Ám most, mikor a vidéki Kert-Magyarország megnyittatott, Felhő úr egy író collegával összefogott és elhatározák, hogy leutaznak Szegedre, mert végre nyitott terrace-t akartak látni egy városban, és Felhő úr élénk phantasiájában Szeged kisebb-nagyobb restrictio mellett már városnak tekinthető, ellentétben néhány olyan magyar településsel, amely fényes rangjával csak papíron bír. Felhő úr ezen collegája, kivel a nagy szegedi utat megtenni óhajták, az actualis magyar prosa-irodalom egyik jelese, egy, az irodalom iránt buzgó ügyszerelmet tanúsító férfiú, ám ebből következően : nem pénzaristocrata. Felhő úr azonban rendes, polgári jövedelmet húz az ő rendes, polgári állásából, ennélfogva az utazás időtartama alatt elfogyasztandó alcoholos ellátmányt szombat reggel ő maga praesentálta. Állott pedig az a készlet summa summarum tíz darab dobozos sörből és egy üveg gyógykeserűből, amit Felhő úr a Nyugati pályaudvar néptelen plate-forme-ján reggel kilenc óra tájban osztott meg barátjával. Ők ketten az ismert okok miatt immár két hónapja nem látták egymást, eo ipso a reggeli concilium örömére azonnal koccintottak egyet. Majd még egyet, s még egyet.

És azt vevék észre, hogy egy órája iddogálnak már a pályaudvaron, a vonatot lekésték, az ellátmány fele pedig elfogyott. A jeles prosa-író collega azt proponálta tehát, hogy újabb portiókat vásároljanak az útra, és üljenek fel a legközelebbi vonatra, akárhová is megyen, hiszen a vidéki Kert-Magyarország egyetlen, nagy, közös kerthelyiséggé változott, amely a lakóhely szerint discriminált pesti népet mindenütt befogadja és kancsó borokkal örvendezteti. E gyönyörűséges illustratio képeire concentrálván újra koccintottak, és mire a városban delet harangoztak, az alcoholos ellátmány teljes egészében elfogyasztatott.

És mégis egyre szomjasabbak lettek.

Tanácstalanul néztek körbe, és mialatt Felhő úr némán bámulta a világot, amely a perfectio atque absolutio teljes hiányát mutatta, a collega úr fejében egy rendszer-criticus nagybeszély fundamentuma készült el, amelyben a narrator individuum annak az űzött vadnak az alteregója vala, akit ezen a szombat délutánon szomjasan és megalázottan ver a sors a Nyugati pályaudvaron. Felhő úr igyekezett nekibúsult barátját a valóságba visszarántani, és elmagyarázta neki, hogy csüggedése nem indokolt, elvégre a vidéki Kert-Magyarország megterített asztalai mellett bimbózó pompájukban fiatal szüzek várnak rájuk, induljunk hát! A jeles prosa-író tekintete azonban lemondásról tanúskodott, és látszott rajta, hogy ő bizonyosan azon, a nagy magyar tragédiára született magyar írók sorába tartozik, aki a boldog, nyájas, polgári élet felé tartó, ám késésben lévő vonatra hiába vár, mert az immár tán soha el nem jövend.