Odze György;
David Beckham;
2020-05-18 08:03:00
Blair miniszterelnök 1998 nyarán a Downing Street hátsó kertjében fogadást adott a közelgő labdarúgó-világbajnokság tiszteletére. Sokan voltunk, politikusok, újságírók, gazdasági vezetők, diplomaták. És persze sportolók. Ott volt természetesen David Beckham is, akinek népszerűsége mindenki másét felülmúlta.
Sokan hajlamosak összekeverni az ismertséget a népszerűséggel, és azt feltételezik, hogy mindazok, akik gyakran jelennek meg a képernyőn vagy a képeslapok címoldalán, népszerűek, pedig ez nem igaz. David Beckham azonban egyértelműen népszerű, méghozzá olyan mértékben, ami labdarúgókra ritkán jellemző. Mindenki megtalálta benne azt, amit szerethet: a zseniális játékost, a tökéletes fizikai felépítést, a túlzásait és önimádatát, később a szerető férjet és a gondos apát.
A külvárosi fiatalembernek a labdarúgást megelőzően mindössze egy munkahelye volt: a szegényes észak-londoni Walthamstow ügetőpályájának büféje, ahol söröspoharakat mosogatott, és arról ábrándozott, hogy egyszer hivatásos labdarúgó lesz. Korosztálya legtehetségesebb játékosának tartották, és már akkor felfigyelt rá a Manchester United.
Soha nem volt átlagos egyéniség, és nem is lett átlagos „sztár”. Talán ez a titka. Néha nagyzol, néha felvág, máskor szinte belepirul és visszahúzódik, ha a magánéletéről kérdezik. Még aktív éveiben úgy érezte, magas jövedelméből támogatnia kell szegény sorsú afrikai és ázsiai fiatalok oktatását, bár erről soha nem beszélt nyilvánosan. Ezért is – éppen Tony Blair javaslatára – kapott 2003-ban magas kitüntetést a királynőtől, a „pályán és a pályán kívül mutatott érdemeiért”.
A brit életben nagyon fontos szerepet játszik a sport. Ha valakit megdicsérnek, azt mondják, sportszerűen viselkedett. Amikor Hurd külügyminisztert nyugdíjba vonulása napján megkérdezték, mire emlékszik vissza a legszívesebben, azt felelte, hogy „tíz éven át játszottam Essex grófság krikettcsapatában anélkül, hogy akár egy összecsapásról is hiányoztam volna, és ezt egyetlen más játékos sem mondhatja el magáról”. A sportban a britek szerint nem a győzelem a legfontosabb, nem is a részvétel, hanem az, hogy a vereséget tiszta szívvel és mosolyogva fogadjuk el. Az igazi brit sportember nem keseredik el, ha veszít, nem panaszkodik, nem másban keresi a hibát.
Ezen a fogadáson volt alkalmam néhány percet beszélgetni Beckhammel. Elegáns, szürke öltönyt viselt, kék nyakkendőt, mindenki igyekezett legalább kezet fogni vele, ő pedig inkább félénk volt és feszélyezett, arcán a jellegzetes, hamiskás félmosoly. Szemlátomást jobban érezte magát a futballpályán, mint egy ilyen előkelő környezetben. Néhány mondatot váltottunk, ő inkább csak mormolta a szavakat, mint aki fél, hogy valami rosszat mond.
Akkoriban kezdtem könyvet írni róla és az angol sportéletről, azt felelte, sok sikert kíván hozzá, és majd küldjek egy példányt, ha megjelenik. Nincs névjegye, de úgyis mindenki tudja, hol lehet őt megtalálni. Szerény volt, barátságos és közvetlen. Csak a legjobbakat mondhatom róla. De vajon olvasta-e végül a könyvemet?